Luther Márton is kipróbálta, a Mikulás megalkotója fejlesztette tökélyre a politikai karikatúrát, amit Napóleon és Hitler is a háta közepére kívánt, ugyanazért: olvasni nem mindenki tud, de egy jól eltalált rajz nagyobbat üt, mint egy egész hadsereg. 10+1 karikatúra, ami megrengette a világot.
„Szent szalmazsák, holnap lemondok” – dadogta telitalálatos lottószelvényére meredve a pápa a német Karicartoon 2013-as naptárában, a február 10-hez tartozó rajzon. A csavar annyi, hogy a pápa másnap tényleg lemondott. Varázslat? Mágia? Összeesküvés? A szerkesztők akkor a véletlent emlegették, pedig tudhatták volna: a háttérből a világtörténelmet már régóta a karikatúrák irányítják.
Bányászból lett városi tanácsos apja hatására lett jogász, egy nagy vihar túlélőjeként választotta végül a szerzetességet. A Bibliát tanulmányozva jutott arra, hogy a búcsúcédulákkal kereskedő egyház menthetetlenül elszakadt a jézusi tanítástól – ezt sokan tudják Luther Mártonról.
Azt már kevesebben, hogy csak legenda, hogy 1517-ben 95 tételét kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára – pedig miért tette volna, ha az arra járók nagy része semmilyen nyelven nem tudta volna elolvasni, nemhogy latinul. Luther mégis megtalálta a módját, hogy tanai eljussanak a tömegekhez: a röpirataiban közölt metszeteket bárki megérthette, így a reformáció mellett a karikatúratörténet nagy alakját is tisztelhetjük benne. Illetve Lucas Cranachban, aki civilben a szász festészeti iskola megalapítója volt. Ezen a képén épp a templomból a pénzváltókat kiűző Jézust állítja szembe az Antikrisztussal, vagyis a búcsúcédulákat áruló pápával:
A búcsúcédulákra a Szent Péter-székesegyház felújításához volt szükség, a munkához X. Leó megbízásából Brandenburgi Albert mainzi érsek embere, Johann Tetzel így próbált pénzt gyűjteni. „A ma élők és az utánuk jövők tudják, mit gondoltam a pápáról, az átkozott Antikrisztusról: minden keresztény óvakodni tudjon ettől a förtelemtől” – kommentálta egyik utolsó könyvében Luther a projektet. Egyébként 1517-ben Albert érsekhez írt tiltakozó leveléhez csatolta először 95 pontját.
A karikatúra műfajának fontos előfutára még Leonardo da Vinci, aki misztikus titkos kódban üzen groteszk emberábrázolásaival hatott a műfaj képi világára. A szó maga az olasz caricare, túlozni igéből ered, ősapjának Szántó György a flamand Bruegheleket tartotta, Goyát, Toulouse-Lautrecet és Wilhelm Buscht is megemlítette a nagy elődök között.
Az egyházszakadás talán nem a Cranach-metszeteken állt vagy bukott, de a politikai karikatúra mégis elterjedt Európa- és világszerte.
Az akkor még Egyesületlen Államokban az egyik alapító atyához fűződik az első politikai karikatúra: fura is lett volna, ha miután feltalálta a villámhárítót, tűzoltó-egyesületet, biztosítótársaságot, egyetemet és kórházat alapított, bevezette a pozitív és negatív töltés fogalmát, nem épp Benjamin Franklin magyarázza el a gyarmatoknak egy pofonegyszerű ábrán az összefogás előnyeit:
Ha egy feldarabolt kígyó darabjait még napnyugta előtt összeillesztik, új életre kel – tartotta a korabeli hiedelem, erre utal a képfelirat: „Egyesülés vagy halál”. Az ábra 1754-ben jelent meg a nyomdászból lapkiadóvá avanzsáló Franklin lapjában, a Pennsylvania Gazette-ben, eredetileg a francia és indián háborúban való részvételre sarkallta a gyarmatokat (még a britek oldalán), de olyan jól sikerült, hogy később a brit birodalom elleni harchoz is újrahasznosították.
A legőszintébb politikusi reakcióra a 19. századig kellett várni, amikor egy New York-i székkészítő fiából magát az amerikai történelem egyik legemblematikusabb szürke eminenciásává kinövő William „A Főnök” Tweed azt találta üzenni Thomas Nast karikaturistának:
Elég az átkozott képekből – érdekel is engem, mit írnak a lapok rólam. A választóim úgysem tudnak olvasni, de a fenébe is, a képeket ők is megértik.
Fénykorában csókosain keresztül Tweed uralta New York államot: volt kongresszusi képviselő és New York-i állami szenátor, bank- és vasúttársasági igazgató, az embere volt a kormányzó, bőkezűen osztott kenőpénze a törvényhozást is érezhetően megolajozta, ne is feszegessük, kinek a javára. Aztán egyszer csak fordult a kocka: amikor többek közt a sajtótámadások hatására elkezdték vizsgálni Tweed pénzügyeit, először ezt is sikerült elkenni, később mégis börtönbe került. A sikkasztásait összesítve az állam több millió dollárt követelt tőle, ő a hárommilliós óvadék elől mesébe illő módon inkább Spanyolországba szökött, ahol matrózként szolgált,
Veleszületett politikusi vénáját még utoljára megcsillogtatva bevállalta, hogy szabadon bocsátásáért cserébe felnyomja a társait. Tanúvallomást tett, de a kormányzó végül mégis úgy döntött, maradjon csak rács mögött: a Ludlow Street-i börtönben halt meg 1878-ban, egyesek pedig még a legjobb kalandjait is elvitatnák a történeti hitelesség nevében. A német születésű amerikai Thomas Nastra, aki a republikánus párt szimbóluma mellett a puttonyos-pocakos-szakállas Mikulás- ábrázolást is megalkotta, az amerikai karikatúra atyjaként tekintenek azóta is. Benjamin Franklin érje be a villámhárítóval.
Akkor biztos az is érdekli, hogy a kövérségtől a korrupción át a szegénységig mi az a 10+1 lista, ami megmutatja a magyarok helyét a világban, az a 10+1 dolog, amit bárki megtanulhat gyereke tankönyvéből, vagy az a még 10+1-nél is több újévi beszéd, ami mind jóval emlékezetesebb annál, mint amit a köztévés szilveszterből fel tud idézni az elmúlt évtizedekből.
Többek közt ezzel a címmel érdemelte ki az angol James Gillray azt a kritikát Napóleon francia császártól, hogy
Többet tett a megbuktatásomért, mint Európa összes hadserege.
Gillray kedvenc politikai témája a francia császár mellett III. György volt, bár a belpolitikában nem foglalt állást: pártállástól függetlenül osztotta ki a honatyákat. György királytól pedig azért sem kellett tartania, mert miután megmutatták neki Gillray rajzait, annyi megjegyzést tett, hogy
Nem értem ezeket a képeket.
Kevésbé vicces kedvében találta a francia Orléans-i „Polgárkirály″ Lajos Fülöpöt a marseille-i születésű Honoré Daumier litográfiasorozata. Daumier vagy négyezer litográfiát, háromszáz festményt, több tucat szobrot alkotott, pedig a karikatúratörténelem arany oldalaira ezzel az eggyel is bekerült volna, pláne, hogy még börtönbe is vonult érte 1833-ban:
„Nem érted teszem, hanem azért, hogy borsot törjek a házigazdád orra alá” – kente el a szomorú valóságot a festőtárs Jean-Baptiste Camille Corot Daumier-nak írt levelében, amikor felajánlotta öreg barátjának vidéki házát. Daumier már nem tudta fizetni a lakbért, a háziúr ki akarta tenni. A Polgárkirály sem Daumier elnyomásába bukott bele, hanem az 1848. februári forradalomba, mely miatt jelöletlen lovaskocsin menekült Mr. Smith néven Angliába.
A sorozatot megjelentető Caricature hamarosan lehúzta a rolót, szabadulása után Daumier továbbra is szakmányban gyártotta a képeket, de csak élete végén és leginkább halála után kezdték elismerni munkáját. Még megérte, hogy Victor Hugo patronálta egy kiállítását, mielőtt 1879-ben, egy agyvérzést követően meghalt. Daumier műveiből 2012-ben a Szépművészeti Múzeumban tartottak kiállítást.
Az új-zélandi születésű David Low az Evening Standardben megjelent rajzaival érdemelt ki előkelő helyet Adolf Hitler privát halállistáján. Jeet Heer elemzése szerint Low erőssége Hitler lekicsinylése volt: neveletlen gyereknek, mélynövésű futóbolondnak állította be, mert abban hitt, hogy a diktátorokat az nem zavarja, ha véresszájú gyilkosnak állítják be őket, de ha ostobának, az annál inkább. Sztálin és Hitler közös képén sem előnyös fényben jelennek meg a szövetségre lépő diktátorok, egyszersmind egykori és jövőbeli ellenségek:
„El sem tudja képzelni, mekkora felhajtással járnak ezek a karikatúrák. Ha megjelenik egy Hitlerről szóló, izzanak a telefonvonalak, Németország egész kormányzata felháborodik” – magyarázta a kiadónak Lord Halifax külügyminiszter egyszer még a megbékélés politikájának éveiben.
2005. szeptember 30-án még nem tudta a dán Jyllands-Posten szerkesztősége, mibe fut bele, miután megjelentetnek 12 Mohamed-karikatúrát. Eredeti céljuk az volt, hogy „hozzájáruljanak az iszlámról és az öncenzúráról szóló vitához”, de tiltakozásokat váltottak ki világszerte, melyeket erőszakba torkolló, több mint száz emberéletet követelő támadások és nemzetközi bojkott követett, a rajzolók, miután vérdíjat tűztek ki a fejükre, bujkálni kényszerültek. (A felhajtáshoz Abu Laban félrevezető, hamis információkat is tartalmazó dossziéja is kellett, amivel körbeturnézta a Közel-Keletet, a nagy felháborodást inkább a jelentés, és nem is az eredeti rajzok keltették több muszlim országban.)
Victor Navasky (összeállításunk egyik ötletadója) Politikai karikatúrák és maradandó erejük címmel könyvet írt a dán eset hatására – de bevallottan nem akarta felkavarni a kedélyeket, ezért az eredeti karikatúrák helyett Plantu, a Le Monde grafikusának képét válogatta be, melyen azt írja újra és újra a ceruza:
Nem szabad Mohamedet lerajzolnom.
Victor Navasky évtizedekig volt a Nation főszerkesztője, de csak egyetlen egyszer lázadt fel a szerkesztőség egy karikatúra ellen – a képen Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter döngette meg a világot.
Az alkalmazottak követelték, hogy Kissinger nemzetközi dominanciatörekvéseit ne szexista képvilággal gúnyolják ki – a főszerkesztő pedig az aláírásokból értesült, hogy nem is 23, hanem valójában 25 beosztottja van.
„Kissinger férfi, de a Föld nem egy nő″ – kérték ki maguknak az újságírók. A karikaturista egyébként David Levine, a rajz pedig Screwing the World (azaz a világ meg-, át-, vagy elbaszása) címmel 1984-ben jelent meg a magát „balos zászlóshajóként″ aposztrofáló Nationben. A Bajorországban született Kissinger 15 éves kora óta élt az Egyesült Államokban, 1973 és 1977 között volt a Nixon-, majd a Watergate-botrány után a Ford-kormány külügyminisztere. 1973-ban a vietnami háború befejezéséért tett erőfeszítései elismeréséül Nobel-békedíjat kapott.
A szülei életét feldolgozó Maus holokauszt-képregényt is jegyző Pulitzer-díjas Art Spiegelman New Yorker-címlapja Amadou Diallo haláláról emlékezik meg: a fegyvertelen és – mint utólag kiderült – ártatlan guineai bevándorlóra 41 golyót lőttek New York-i rendőrök, ebből 19 el is találta. A New Yorker 1999-es, de máig aktuális rajza ellen felszólalt a polgármester és a kormányzó is, sőt, 250 rendőr vonult fel a szerkesztőségnél.
„Spiegelman, ha legközelebb betörnek hozzád vagy bűnözők fenyegetik a családodat, légy következetes, ne a rendőröket hívd, hanem Al Sharptont″ – járatta csúcsra az elengedhetetlen demagóg kiszólásokat a New York Post. Al Sharpton személyében egy emberi jogi aktivistára utalt, aki azóta Barack Obama elnök tanácsadója. A Diallo-ügyben a rendőröket végül emberölés miatt bíróság elé állították, de felmentették. Közben az elmúlt év híreiben is hemzsegnek az áthallások.
Szintet lépett 2006-ban a délkelet-ázsiai újságírás, amikor egy indonéz napilap az ausztrál miniszterelnököt és külügyminiszterét önfeledten bagzó dingópárként örökítette meg. Persze Ausztráliában is akadt sajtótermék, mely válaszképpen meghágatott egy pápua őslakost az indonéz elnökkel, nyilván kutyapózban.
Az éles tusváltás előzménye, hogy Ausztrália menedékjogot adott 42 pápua menekültnek, akik öt napig a tengeren hánykolódva érték el az országot. A független Nyugat-Pápuáért harcoló menedékkérők azt állították: szervezett népirtás folyik ellenük (ilyesmivel Kelet-Timorban is vádolták egykor Indonéziát). Susilo Bambang Yudhoyono indonéz elnök személyesen kérte, hogy küldjék vissza a menedékkérőket, végül ha már ők nem jöttek, az ausztráliai indonéz nagykövetet hívták vissza.
Túszejtéssel, az egész országot átszelő hajszával, ostrommal folytatódott az a mészárlás, melyet két francia állampolgár rendezett a szatirikus lap őrzött, jelöletlen párizsi szerkesztőségében. A világ elképedve hallgatja a szemtanúk, túlélők beszámolóit, Európa a sajtószabadságért és a biztonságért aggódik a tragédia után, politológusok a szélsőjobb térnyerését jósolják.
A Charlie Hebdo 2006-ban került be a világ híreibe, amikor lehozták a nagy viharokat kavart dán Mohamed-karikatúrákat, saját képekkel kiegészítve. A lap ekkor már évtizedek óta működött: 1969-ben alapították, igaz, még L'Hebdo Hara-Kiri néven. A lap az alapvető szabadságjogokat kiemelve kritizálta a korrupciót, a politikusokat és a szemellenzős vallásosságot, be is tiltották, amikor 1970-ben De Gaulle elnök halálával vicceltek (itt találja áttekintésünket a lapról). A tragédia után az Index percről percre követte az eseményeket, galériánkat a lap karikatúráiról itt nézheti meg: Ezért kellett meghalniuk a francia újságíróknak.