Nevem Mekk Elek, mindent megszerelek, az árából mindig bevedelek”

– mondja viszonylag komoly arckifejezéssel egy harmincas éveiben járó férfi a többieknek. Aztán egy másik férfi kezd arról beszélni, hogy ő a Hihetetlen Hulk, aki úgy szerezte szuperképességét, hogy egy napon a melóban rossz helyre tette vissza az atomkazettát, „mert gyógyszert szedtem a munkahelyi stresszre, aztán ráittam. Nyugodt állapotban békés átlagpolgár vagyok, de rákaptam a barbiturátokra, heroinfüggő lettem, a zöld halált barnára cseréltem. Emberről emberre járok, mindenkitől mindent elveszek. A legtöbben azt hiszik, szörnyeteg vagyok.” És ezzel még nincs vége, ott van még például Obelix is, aki felpofozott egy-két rómait, elvette a pénzüket, aztán rohant vele a díleréhez. Rákapott a spurira és a bélyegre, „aztán már olyan rómaikat üldözött, akik ott se voltak.” Aztán már nem volt hová fordulni: „A családomhoz mehettem volna, de már nem volt családom: elárultam őket is.”

Háromszázhuszonhét napja tiszta Lucky Luke, a munkahelyi piálásról rímekben beszélő Frédi Flintstone, a speedezést túltoló Flash: még sincs nincs semmi baj senki értelmi képességeivel. Nem elmeotthonban vagyunk, igaz, problémák itt is vannak, csak más eredetűek: a helyszín a noszlopi Alkohol-Drogsegély Ambulancia – Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Ahol épp egy olyan foglalkozás zajlik, ami eredetileg nem volt része a programnak, és nem is nevezhető bevett szokásnak. Egy budapesti színházi társulat, az Utcaszínházi Alkotóközösség (Utca-SzAK) tart hetente drámafoglalkozást a bentlakó, gyógyuló drog- és alkoholfüggőknek. Eleinte mindig csapatjátékok vannak soron, a foglalkozás második részében pedig a lakók mesehősöket játszanak. Nem feladatuk a saját problémáikról beszélni, sőt, direkt kérték őket, hogy a figurákat távolítsák el maguktól. De ebben a közegben nincs olyan, hogy ártatlan mese.

Nincs meg a mélypont

„Az utóbbi időkben már nem találkozunk tipikus drogfüggőkkel: akinek éppen nincs pénze drogra, annak is futja műanyagflakonos borra, és ha azt a hatást akarja elérni, ráiszik a nyugtatóra. Mindez ráadásul teljesen legális, ahogy a dizájnerdrogok is” – magyarázza az intézmény lakóiról a vezető, Vitainé Kulmann Ibolya. „A társadalmunkat jó ideje úgy szövi át az addikció, mint a pókháló – akkor mit várunk a fiataloktól?” – teszi hozzá Dr. Virányi Judit, az intézmény jogász végzettségű igazgatója.

A szenvedélybetegségek új formái miatt pedig sokszor kevésbé tud eredményes lenni a rehabilitáció is. A noszlopi intézet ugyanis önkéntes alapú, tehát az jön ide gyógyulni, aki eldöntötte, hogy elege volt és végre újra tiszta akar lenni. „De a dizájnerdrog-használók maguk már nem élik meg akkora problémaként, amit csinálnak, az igazán csak a környezetük számára zavaró. A beszerzés legális és olcsó, a hatás is más, az elterelésről úgyis megkapják az igazolást, így a fiatalok nem élik meg azt a mélypontot, ami után segítséget kérnének, és sokszor csak azért kerülnek ide, mert mondjuk a családjuk azt mondta, nem mehetnek haza többé, és nem akarnak utcára kerülni, vagy mert bűncselekményt követtek el. Így pedig csak néhány betegben erős annyira az elhatározás, hogy tényleg végigcsinálja az egyéves programot” – mondja Kulmann Ibolya.

A noszlopi rehab az úgynevezett Portage-modellt követi, amelynek alapelve az, hogy a függő számára a legjobb kontrollt egy másik függő jelenti. Így az intézményben nem a szó orvosi értelmében vett terápia zajlik, nincs állandóan jelen pszichiáter, külön igény nélkül gyógyszerek sincsenek, a betegek ehelyett mentori rendszerben, folyamatos önelemzéssel, beszélgetéssel, írással segítenek egymáson és magukon, miközben a szociális munkások nagyon pontos és szigorú kereteket adnak a bentlakáshoz, szinte percről percre előírt menetrenddel, munkaterápiával, a csoportos beszélgetések pontosan megfogalmazott szabályaival.

Nem azt tanítjuk meg, hogy hogyan ne igyál, hanem azt, hogy hogyan kell józanul élni”

– fogalmaz az intézményvezető, még egyszer nyomatékosítva: „Az akarat mindennek az alapköve: csak azon tudunk segíteni, aki fejben eldöntötte, hogy változást akar.”

Ettől még persze az intézmény zárt kapukkal működik, meg van határozva, ki hányszor fogadhat látogatót, hány órát vagy napot tölthet a falakon kívül: a feltételek a bent töltött idő növekedésével puhulnak, az utolsó két hónapban a lakók például már több időt tölthetnek kint, mint bent, hogy előkészíthessék az új életkörülményeiket, munkahelyet, albérletet kereshessenek. De a személyzet senkit nem tud és akar vasvillával visszatartani, az eszközt ez ügyben is a beszélgetések jelentik, meg a többiek ráhatása. De mindezen sokat bonyolít a családok hozzáállása. „Ahol függő van, ott az egész család beteg, ott a többieknek is változniuk kell” – jelenti ki Kulmann Ibolya: az sem jó, ha a családtagok lelkiismeretük megnyugtatása érdekében mindent elintéznek a bent lakó családtag helyett, és az sem, ha szándékos vagy szándékolatlan érzelmi zsarolással – „Nagyon nehéz így, hogy nagyanyád is most került kórházba, és a fát sincs, aki felvágja itthon” – ösztönzik távozásra a lakókat. Vannak csoportfoglalkozások a családtagok számára is, de csak kevés: erre külön támogatás kéne, azt meg nem adják épp könnyen.

Béna vagyok, alulmaradok

A színházi foglalkozás első része csupa olyan csoportos játékból áll, amit mindenki ismer, aki járt kisiskolás korában valamilyen táborba, vagy akinek a gólyatábora nem a lányok levetkőztetésére és/vagy megalázására épült. Előbb körben állva játszanak a reflexekkel és a figyelemmel, aztán farkast játszók kergetik az összekapaszkodott bárányokat. „Te, én pali kezét még életemben nem is fogtam” – mondja párjának az egyik meglett férfi.

Miért, apád kezét nem fogtad soha?”

A noszlopi rehab és a színház kapcsolata már korábban elkezdődött: egy pályázat eredményeként előadásokat hívhattak meg, így jött el a budapesti színész, Kovács Krisztián is A gyáva című, drogfüggőségről szóló monodrámájával, Scherer Péter rendezésében. Az intézményvezetők pedig meglátták a lehetőséget a dologban, és megkérték Kovácsot, ajánljon olyan szakembereket, akik drámaórákat is tartanának Noszlopon. „A szenvedélybetegek esetében fontos, hogy oldjuk a zárkózottságukat, kifejezhessék önmagukat és kipörgethessék a problémáikat, amire a színház tökéletes: így mások bőrébe bújva beszélhetnek arról, ami fontos számukra, miközben lehetőségük van az egészet eltartani maguktól, mondván, ez nem rólam szól, csak egy mesehősről. És fontos az is, hogy csapatban játszanak: pár hónap alatt megtanulhatnak együttműködni” – magyarázza Dr. Virányi Judit.

„Igaz, félelmetes lehet ebbe a házba új embereket hozni: volt már hasonló próbálkozás, de akkor a második alkalomra már senki nem volt hajlandó bemenni, mert nem tudták elfogadni a vezető személyiségét. Abban a pillanatban meg is bukott az a történet. Most viszont nagyon jók a visszajelzések.” Még akkor is, ha voltak dolgok, amik eleinte szinte lázadásba torkolltak – például az érintés, a kézfogás férfi és férfi között. „Azt mondták, én aztán biztosan nem fogok senkit tapogatni. Amikor bejönnek, sokan nem tudják, mi az a szeretet, mi az az ölelés, de ez fél év alatt átformálódik bennük” – állítja Kulmann Ibolya.

Színházterápiáról ugyanakkor nincs szó, siet leszögezni Simon Balázs, az Utca-SzAK és a foglalkozások vezetője, mivel ők nem terapeuták, hanem színházi emberek, még ha tanultak is pszichológiát, szociális munkát; nem elemzik, nem próbálják konkrét gyógyításra használni a feladatokat, inkább csak a maguk módján kiegészítik a létező kezelést. A foglalkozások célja kettős, máshogy működnek a csoportjátékok, és máshogy a mesehősös, színházias improvizációk.

„Lehetséges, hogy sokan egyáltalán nem tanultak meg játszani, azaz örömöt találni a tétnélküliségben, és feloldódni benne. A szerhasználattal mindig összefügg a szorongás: bizonyos – például családi, munkahelyi – helyzetekben béna vagyok, alulmaradok a feladatok szemben. És minél többször ismétlődik ez az érzés, és minél többször segít a szer abban, hogy ezen felülkerekedjek, annál jobban rögzül, hogy én ezekkel a szerekkel vagyok képes a felszabadult létezésre. Ebben segíthet a játék: hogy megtapasztalják, bizonyos viselkedésformáknak nincs tétje, és az sem jelent kötelezően kudarcélményt, ha valami nem sikerül, mert következőre majd sikerülhet” – magyarázza Simon Balázs, az Utca-SzAK vezetője.

A mesehősös rész kapcsán a meseterápiáról könyvtárnyi szakirodalom szól, noha erre a részre is igaz, hogy Simonéknak nem célja terápiaszerűen alkalmazni az improvizációkat. „Minden mesefigura olyan képességeket vagy életszituációkat reprezentál, amelyek kívánatosak vagy félelmetesek az adott személy számára. Ahogy játékba hozzák a figurákat, máris magukon dolgoznak: olyan témákat hoznak, amik nyomják a lelküket, és így ki tudják mondani őket, miközben mégis van az egészben egy adag hülyéskedés is, amivel szórakoztatni lehet a többieket. Az, hogy én Mekk Elek vagyok, és mindig vedelek, egyszerre vicc is, irónia, ami nem vallomáskényszerből fakad, mégis forgatja az ember agyát: kialakul általa egy kép önmagáról, és eszébe jut, vajon tényleg ilyen Mekk Elek akarok-e lenni, vagy esetleg több vagyok annál?”

Tánczos Adrienn, aki az Utca-SzAK színészeként Simon Balázs társa a noszlopi foglalkozásokon, hozzáteszi: „Így az improvizáció során tényleg az ő kezükben van a döntés, és eljátszhatnak a gondolattal, miért is választották a figurájukat: olyan képességeket szeretnének, mint ő, vagy épp hogy nem szeretnének olyanok lenni? Legközelebb is ezt választanák? Nagyon jó, ha ezt meg tudják fogalmazni a saját maguk számára, ez is sokat fejleszthet az önismereten.”

Ki jön ki a félkarú automatából?

A program tizenhárom egész napos színházi foglalkozásból állt, az utolsó, összegző, zártkörű bemutató-jellegű alkalomra a napokban került sor. Mindezt egy pályázat révén a noszlopi intézmény fizette; persze a pályázatra korántsem ítéltek meg annyit, amennyiből két színházi ember anyagilag is olyan jól járna egy három hónapos tréning során, és az is minimum kérdéses, vajon lehetséges-e a folytatás, noha Simon Balázsék szerint igazán hatékony működés minden „terepen” csak akkor lenne elérhető, ha a speciális körülmények között – javítóintézetben, börtönben, rehabilitációs központban, szakmunkásképző kollégiumában – hosszú munka során megszerzett tapasztalatokat és kialakított módszereket a továbbműködés során hasznosítani is lehetne.

„Az ilyen intézményekben, úgy gondolom, az államnak kötelessége lenne olyan módszerek keresésére is fordítania, amelyekkel indirekt módon segíteni lehet az ott élő emberek lelki egészségének helyreállítását, mivel ott jó eséllyel olyanok élnek, akiket már erősen traumatizált az élet, tele vannak szorongásokkal, később pedig mindezt tovább is örökítik. Az ilyen embereket az államnak nem csak összeterelnie kellene, hanem meg kéne ragadnia az alkalmat, hogy lehetőségeket teremtsen számukra, egy csomó olyan dologgal, amit elmulasztottak az óvodában vagy az iskolában, és így teljesebb emberekként jöjjenek ki onnan, mint ahogy bementek. Ezzel szemben az állam az ilyen intézményeket automatának tekinti, ahová csak be kell szórnia a halmozottan hátrányos helyzetűeket, a bűnelkövetőket, és ha lehúzza a kart, kijön a bűntől már rettegő kamasz vagy a szakképzett munkaerő. De nem ő fog kijönni, hanem egy latens agresszióval a környezetét megfertőző apa vagy a szakmáját gyűlölő fiatalember.

Ha az állam igazán értené, mit jelent az, hogy ember, rohanna összeszedni a mienkhez hasonló munkát végző embereket”

– véli Simon Balázs.

Mint amilyen betépve is volt

Ahogy azt az intézmény vezetői is elmondták, a kezdeti kisebb feszültségekből az utolsó foglalkozások idején már semmi sem látszott, már a kézfogós reklamálás is csak röhögve történt. De azért idő közben kiderül, a bentlakókban még van azért némi félsz a nyilván magamutogatással is járó improvizációs rész előtt.

„Nem várják el, hogy olyan hatalmas dolgokat adjunk elő, de nekem akkor is nehézséget okozott az imprózás úgy, hogy mindenki azt nézte, hogyan adok elő valamit, ami nem én vagyok. Elég erősen megvolt bennem a zárkózottság, főleg, amikor bejöttem ide. Régebben egyáltalán nem tudtam kezelni az érzéseket, nem találtam a helyemet, pedig mindig tartozni akartam valahová, azt akartam, hogy elfogadjanak. Ha ott volt az ital vagy a drog, én is sodródtam. Az első néhány év volt a szórakozás, ami aztán hozta magával a rosszulléteket, az elidegenedést, a szorongást. Többnek akartam mutatni magamat, de hiába, nem tudtam érvényesülni. Ebből kifolyólag nyúltam a szerhez, ami mindig adott egy lökést, egy lendületet, egy személyiséget, ha lehet így mondani, amiben jól éreztem magam. Azt hittem, ebből idővel majd szépen elhagyom a szereket, de nem így lett, és amilyen jó volt az eleje, olyan rossz lett a vége” – mondja Imre, a csapat egyik rangidőse, aki lassan már az egyéves program végére ér, az olyan emberek szóhasználatával és kerek mondataival, akik korábban már százszor és százszor átrágtak magukban és a többiekkel mindezt. „Az mindenképpen jó, hogy néhány alkalom után le tudtam vetkőzni a gátlásaimat, és elfogadtam, hogy ez van, aztán meg a tudásomhoz mérten mindent megteszek a színház-projektben, ahogy én nevezem.”

Hasonlóan fogalmaz a másik rangidős, Oresztész is. „Rideg környezetben nőttem fel, és amiben az ember szocializálódik, az idővel rányomja a bélyegét az életére – de nem hibáztatok senkit. Komoly problémáim voltak az érzelmek kezelésével, se olvasni, se közvetíteni nem tudtam őket. A drogok eleinte a nyitást jelentették, de a végén mégis ez zárta rám a lakatot: ahogy egyre jobban belefolytam, úgy szűkült be számomra a tér, és már lehetetlen volt a nyitás. És innen nagyon nehéz visszatérni, de lehetséges, ha az ember úgy áll hozzá a dolgokhoz. Például az olyasmik segítségével, hogy most itt állok harmincnégy évesen, Hulk szerepében dühöngök, és azon gondolkodom, hogyan fogom megcsinálni a feladatomat.”

Azt viszont Imre és Oresztész is leszögezi, úgy érzik, a színháztól inkább csak egy kis pluszt kapnak a mellé a személyiségváltozás mellé, amit az elmúlt hosszú hónapok terápiája jelentett; Imre  elsősorban azt emeli ki, hogy megtanulta levedleni a gátlásait a többiek előtt, Oresztész pedig azt, hogy így legalább hetente egyszer könnyesre nevetheti magát.

Ráadásul a színházazás szabadsága komoly változást jelent a precízen szabályozott hétköznapokhoz képest. „Az összes többi napunkon pontosan meg van határozva, mit és mikor csinálunk, de itt gondolkodni is kell”, mondja Oresztész, ami viszont az utolsó hónapokban már komolyabb kérdés, mint amilyennek hangzik. Ekkor már ténylegesen fel kell készülni a kinti életre. „Nagyon félnek kimenni, mert akkor józanul kell szembenézni azzal, amivel korábban csak részegen vagy betépve sikerült, ráadásul az alkoholt sehol nem lehet teljesen kikerülni, meg kell tanulni nemet mondani. Ráadásul félnek a korábbi közegtől, mert korábban az emberek mindig csak kukában turkálva, beállva látták őket” – ecseteli Kulmann Ibolya.

„Amikor kint vagyok, már gyakran érzem úgy magam, mint amikor régen be voltam tépve: magabiztos vagyok, tudom, mit csinálok, megvannak a jó érzések, csak az eufória nincs meg, de azt annyira már nem sajnálom: legalább tudom, hol vagyok” – mondja Oresztész, akinek elmondása szerint az átlagnál egy picivel könnyebb dolga lesz, mert nincsenek zűrös ügyei, és jó maradt a kapcsolata a családjával, gyerekével és gyerekének anyjával is. Imre dolga már bonyolultabb lesz: „Az eddigi életvitelemből kifolyólag felhalmoztam némi tartozást, és voltak törvénybe ütköző dolgok is, ezeket először mindenképp rendezni kell, ha kimegyek. De azt már elértem, amikor néhányszor hazamentem, hogy visszaszerezzem a családom bizalmát, és ez mindennél többet jelent.”

A család persze mindenkinek meghatározza a jövőhöz való viszonyulását, de Oresztész például azt mondja: a színházas játékok javítani tudtak a kapcsolatán a kisfiával. Épp az ilyesmikről beszélt korábban Tánczos Adrienn is: „Ha a játék nem csak a gyerekek privilégiuma lenne, ha az emberek többet játszanának, sokkal boldogabb lenne a világ, amiben élünk, és sokkal kevesebb frusztráció lenne jelen benne. A felgyülemlett feszültségeket tét nélküli játékokban lehetne lemeccselni, meg lehetne tanulni, hogy nincs minden problémának olyan súlyos következménye, amik elől akár a szerhasználatba kell menekülni. Ha csak eszébe jut valakinek, aki hazamegy Noszlopról, hogy otthon elővegyen akár egy társasjátékot vagy fogócskázzon egyet a gyerekével, már megérte az egész.”

És két foglalkozás közben szinte ugyanezt fogalmazza meg Oresztész is. „Mindig úgy voltam vele, hogy bármit szívesen megszervezek másoknak, csak nekem ne kelljen szerepelnem benne. De miután pár alkalom után ráálltam a dologra, bár még mindig pironkodom belül, de már tudok magamon nevetni. Ha hazamegyek hétvégente, és velem van a kisfiam, már nem idegenkedem attól, hogy ha kell, a város közepén nekiálljak vele lézerkardozni, ugrálni, együtt játszani, és nekem ennél semmi nem fontosabb, még akkor is, ha az kell hozzá, hogy hülyét csináljak magamból.

De igazából nem is csinálok, csak annyit teszek, mint minden normális ember: játszom.”

(Borítókép: Bődey János/Index)