Véget ért a második POSZT azóta, hogy új ügyvezetést neveztek ki annak érdekében, hogy normalizálják a politikai és más sértettségek és bosszúállási szándékok miatt tönkretett színházi találkozót. És a feladatot tulajdonképpen el is végezték:

Ráadásul a szervezők tanultak a tavalyi hibáikból is, ami 2017-ben, Magyarországon hatalmas elismerésre méltó és egyáltalán nem magától értetődő dolog. A legtöbb program visszakerült a Zsolnay Negyedből, amit hiába akartak erőszakkal népszerűvé tenni, a közönségnek azt a kétszer negyed órás séta is sok volt; így pedig erősödött kicsit a fesztiváljelleg a belvárosban. 

Látszik a szándék arra is, hogy ha már a válogatók konzekvensen tesznek a független színházra, legalább a versenyprogramon kívüli műsorban legyen pár ilyen előadás (még ha jóval kevesebb is, mint régebben), ráadásul szimpatikus gesztus, hogy pótoltak egy-két olyan méltatlan kimaradót, mint az elmúlt öt év egyik legfontosabb, a POSZT-on mégsem járt előadása, Pintér Béla és Társulata Titkaink-ja, vagy Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című szobaszínháza. És itt van a fesztiválon a színházi képzés is: sok előadással mutatkoztak be az egyetemisták. És, mint lentebb látható, a díjakkal sincs semmi probléma, abszolút megérdemelt vagy legalábbis vitán felüli színvonalú előadások győztek.

Azért maradtak még teljesen érthetetlen hibák, főképp az egymásra szervezés: hiába van több program, ha minden egyszerre zajlik, mert úgy az egy este kilátogató néző ugyanúgy egy előadást vagy koncertet tud megnézni, mintha semmiféle fesztivál nem lenne, csak a választék nagyobb. Tetszőleges ponton felütve a programfüzetet, mondjuk 9-én, pénteken este 6 és 8 között összesen hét olyan program volt, amiből egy ember egyet választhatott.

De a legnagyobb változást mégsem ezek okozták, hanem az, hogy a POSZT most már úgy tűnik, véglegesen a pécsi közönség fesztiválja lett ahelyett, hogy a szakma legfontosabb szemléje lenne, aminek eredetileg alapították.

Az irányvonal teljesen egyértelmű: egyre több az olyan program, ami kielégítheti a „civil” közönséget, viszont szó szerint teljesen eltűnt minden, a színházi szakma számára rendezett, POSZT-os szervezésű és kezdeményezésű kerekasztal-beszélgetés vagy más kezdeményezés, ahogy régóta inkább magas színvonalú közönségtalálkozóként üzemelnek a szakmai beszélgetések is a versenyelőadásokról. (Pontosabban egyetlen egy darab, a drámapedagógiáról szóló kerekasztal került be valahogy a programba, mint valami véletlen sajtóhiba. Emellett pedig a kortárs magyar drámákkal foglalkozó Nyílt Fórum is példaszerűen üzemel, de ez a Színházi Dramaturgok Céhe önálló programja, amelynek ekkor van a pécsi állomása.)

És a közönségprogramok jók. Jó, hogy minden nap több ingyenes közönségtalálkozó van népszerű színészekkel, rendezőkkel, a főtéren szól a zene, és amúgy is sok a koncert.

Pedig lehetett volna úgy is, hogy ez a kettő nem zárja ki egymást: ha a közönségprogramok ugyanilyen jók, és közben a magyar színházzal foglalkozó szakemberek is érezhették volna úgy, hogy a POSZT egy jelentős és fontos fesztivál, amiről nem éri meg távol maradni. Most viszont legfeljebb előadásokat lehet nézni rajta, mint bárhol, bármikor, nem az úgynevezett legfontosabb színházi fesztiválon, hanem akármelyik, a Tháliában vagy máshol szervezett szemlén.

Eközben pedig halkan és abszolút mintaszerűen zajlik a jobboldal térhódítása. Irónia nélkül: tényleg úgy, hogy abba lehetetlen belekötni. Fekete György Magyar Művészeti Akadémiája például egy gáláns gesztussal tolta bele a mocskos kezét a fesztivál arcába: pénzjutalmat ajánlottak fel az eddig legjobb esetben csak a dicsőséggel járó díjakhoz, hogy most már akármilyen elveket valló, a kormány akármilyen lopástól, kiszorítósdijától irtózó művésznek is muszáj legyen az MMA lekötelezettjének lennie, hacsak nem akar botrányt csapni. Vidnyánszky Attila Magyar Teátrumi Társasága pedig szintén gálánsan szakmai elismerést alapított, amelynek két kategóriadíját épp a POSZT-on, a tapsrendben adta át Szabó László titkár.

Eközben pedig a korábban a politikától függetlenül működni akaró, egyáltalán nem „balliberális”, hanem egyszerűen tényleg csak szakmai alapon működő, Vidnyánszkyék térnyerése előtt az egész szakmát képviselő Magyar Színházi Társaság csak ül és hallgat. Persze, hatalma, pénze nincsen. De épp a nem művészeti, hanem politikai alapon működő, névleg művészeti szervezetek gáláns hódításai bizonyítják, hogy pénze és hatalma mellett ötlete, stratégiája, és egyáltalán, semmije sincsen. Úgy tűnik, ha rajtuk múlik, a magyar színházat mint olyat köszönettel viheti a jobboldal. Akkor aztán végre tényleg egyszer és mindenkorra béke lesz a POSZT-on is.