Donáth Mirjamot felvették a világ egyik legjobb egyetemére – újságírást tanult a New York University-n és a Columbián is –, dolgozott a világ vezető hírügynökségénél, a Reutersnél, több nagy ösztöndíjat elnyert, hét év után mégis otthagyta New Yorkot odakint megismert amerikai-brazil férjével és első közös gyerekükkel együtt. Mindezt megírta a Mások álma című, nemrég megjelent könyvében, és miután szerepelt a Menjek/Maradjak című dokumentumfilm-sorozat első, Amerikába vándorolt magyarokról szóló részében, most a legújabb, a hazaköltözéssel foglalkozó filmben is szerepel.

Kudarc, ha a kivándorló mégis hazaköltözik? Mi a baj New Yorkkal, és miért olyan mégis, mint a drog? Mit érhet el, aki Amerikába költözik, és miért néznék le odakint? Mi lesz a többnemzetiségű gyerekekkel. Ilyesmikről beszélgettünk vele.

Kudarc, ha az ember kivándorolt, de később mégis hazaköltözik?

A könyv írása közben eszembe sem jutott, hogy sikerről vagy kudarcról kellene vallanom, de miután megjelent, ezt kérdezték először. Amerikában másképp élik meg a kudarcot, mint Kelet-Európában. Kihívásokról beszélnek, és előfordulhat, hogy ezekbe belebuksz, de azután felállsz. És minél hamarabb, minél szebben állsz fel, annál sikeresebbé válsz, tehát ott a siker kezdete, ha előtte buktál. 2008 nyarán, a gazdasági világválság idején értem ki New Yorkba. Nagyon izgalmas volt látni, hogyan lettek az állásukat egyik napról a másikra elvesztő bankárok és tőzsdeguruk hetek alatt kisállatfodrászok vagy taxisofőrök: a New York Times összeállítást is közölt ezekről a sikersztorikról. Úgyhogy a saját történetemet vissza kell helyeznem a hazai kontextusba, hogy egyáltalán értsem a kérdést.

Az, hogy sokan kudarcról beszélnek, egyúttal arra is utal, mintha egy másik országba költözni mindenképpen valamilyen feladat lenne, amit jól és rosszul is el lehet végezni, de hogy valamit teljesíteni kell, az biztos. Ezt te is így érezted?

Volt bennem küldetéstudat: híres újságíró leszek, a legjobbak közé kerülök, és nem állok meg, amíg ez nem sikerül. New Yorkban szembesültem azzal, hogy ott mindenki másnak is küldetéstudata van, amitől még inkább teljesíteni akartam. New York azért működik olyan félelmetesen jól, mert egymást nyomják előre az emberek: relatíve kevesen élnek ott olyanok, akik New Yorkban is születtek, annyian érkeznek máshonnan, és mindenkinek van célja, álma, amelyet szeretne végrehajtani, és ebben nincs megállás. Aki nem ezen dolgozik, annak nincs esélye: ha nem vagy agilis, ha érzékelik, hogy nincs elég ambíciód, lenéznek. Bennem is egyre erősebb és erősebb lett az érzés:

én ide azért jöttem, hogy olyan újságíró legyek, akit mindenhol a világon olvasnak”,

de az is, hogy ezt itt meg is lehet valósítani. És ezzel együtt elkezdődött önmagam nyomasztása is.

És kudarc, hogy hazajöttél, mielőtt világhírűvé váltál volna?

Nem váltam világhíres újságíróvá, sőt, pont ott hagytam abba, ahonnan elindul az út: amikor a Reuters felkínálta a riporteri állást. Te kerültél már olyan helyzetbe, hogy egy álmodról azt érezted: nagyságrendileg elérhető, nem lehetetlen, akár még sikerülhet is? Én akkor így éreztem; közvetlenül a hazajövetelem előtti évben az ENSZ-ben riporterkedtem. Ezért nem volt kudarcélmény elengedni. Ráadásul könnyű volt a döntés, mert nem lehetett máshogy: jött Nivaldo, a férjem, aki szeretett volna Európában élni. És gyerekünk is született: úgy döntöttünk, az lesz neki a legjobb, ha a családja közelében nő fel. Ezzel felmentést kaptam, innentől már nem rólam szólt a döntés.

Kudarcnak azt éltem volna meg, ha benne ragadok egy bizonyos szempontból jó helyzetben, amelyben azért sok a hiány, és csak később jöttem volna rá, hogy elveszett tíz évem, amelyet nem azokkal töltöttem, akikkel kellett volna. Ha olyan döntést hoztam volna, amellyel tíz év távlatából már nem tudok azonosulni, és amely sebet okozott volna bennem. Egy előző interjúm és persze a Menjek/Maradjak is eljutott egy Amerikában élő magyaroknak szóló Facebook-csoportba. Próbálom pontosan felidézni a kommenteket, de két szóra biztosan emlékszem: hálátlan, negatív. „Mindene megvolt, mégis eldobta.” Ilyenkor úgy érzem, talán megkapartam egy olyan sebet, amelyet ugyan bepúdereztek, de még ott van. Hiszen ez nyilvánvalóan nem rólam szól, nem is ismerjük egymást, miért fájna nekik, hogyan dönt Donáth Mirjam? Miért érzik úgy, hogy én megkérdőjelezem azt a döntésüket, hogy ők kint maradtak? Talán nem vagyunk hajlandóak szembenézni bizonyos veszteségekkel, amelyeket a kivándorlás okoz.

Talán ahhoz, hogy sikeres kivándorló legyél, le kell zárnod, ami itthon volt: tudni, hogy azt elvesztetted a saját döntésed miatt, és el is gyászolni. Minden elutazás elővételezett halálélmény. Létezik is az a magyar kifejezés, hogy „eltávozott”. Felülsz a repülőre, és itt véget ér egy élet, ott pedig elkezdődik egy új. Itt nem vagy jelen, itt nem létezel. És ahhoz, hogy boldogan folytathasd az életedet, ezt el kell fogadnod. Mindenképpen temetned kell, akkor is, ha nem nézel szembe a veszteségekkel, de ha nem végzed el a gyászmunkát, boldogtalan kivándorló leszel. Én abszolút ilyen voltam. Csak turistaként, vándormunkásként mozogtam kint, egy percig sem gondoltam, hogy örökké ott fogok élni, mégis maradtam, mert ami jó volt, azt nem tudtam feladni. Így a legrosszabb.

Azzal, hogy azt mondod, látni akartad, a közelébe tudsz-e kerülni a világhír lehetőségének, mintha azt is mondanád, az egész kivándorlás az önbecsülésedről szólt. Vagy csúnyábban mondva: mintha meg akartad volna nézni, mennyit is érsz.

Igen. Sok helyen ismerik a nevemet, de nem magam, hanem a nagyapám vagy az apám miatt (Donáth Ferenc a két világháború között és után volt politikus, Donáth László  lelkész szintén volt országgyűlési képviselő – K. B.): lehet, hogy emiatt itthon soha nem sikerült volna tiszta lappal megmérettetnem magamat, mert sosem tudtam volna, mi szól nekem, és mi nem.

Hiszek abban, hogy az emberrel akkor történnek jó dolgok, ha kilép a komfortzónájából, de én sosem mertem igazán kilépni. Azzal, hogy elmentem, közelebb maradtam a komfortzónámhoz, mintha itthon maradtam volna. Furán hangzik, de lehet, hogy gyávaságból mentem el, vagy legalábbis, ami másnak bátorság, az nekem a könnyebb út volt. El kellett szakadnom a gyökereimtől, különben sosem mertem volna elhinni, hogy értékes vagyok.

Ehhez képest mégsem vártad meg, hogy te legyél a következő Pulitzer József, elég volt a lehetőség közelébe kerülnöd.

Mert onnantól már csak külső megerősítés, hogy az ember nyer-e egy díjat. Ráadásul akkor is ott bujkál bennem a kisördög: vajon nem csak azért kaptam meg még egy ösztöndíjat, mert előtte már megkaptam a Fulbrightot? Nem csak azért vettek fel az egyetemre, mert pont egy kelet-európaira vagy egy nőre volt szükség a kvóta miatt?

És ha kint maradsz, reálisan nézve a helyzetedet mit érhettél volna el? Elméletileg tényleg mindent, milliós fizetést, Pulitzer-díjat?

Elméletileg? Igen. Ez miért kérdés?

Sokan gondolják úgy, hogy egy bevándorló azért mindig egy kis hátrányból indít.

Nem azt mondom, hogy ha ott maradok, Pulitzer-díjas újságíró lettem volna, de az esélyt megkaptam volna rá.

Mik voltak a legfőbb okok, amik miatt nem szeretted New Yorkot?

New York minden nehézség ellenére úgy működik, mint a drog: ha valami jó történik – és nagyon sok jó dolog történik –, az sokkal nagyobb flash-t ad. De közben az albérletárak miatt nyomorogsz, túl vannak értékelve a külsőségek, és minden szabályok közé van kényszerítve. A parkban ki van írva, hogy tilos szaladgálni, este hat után pedig a lábadat sem lógathatod bele a tengerbe. Csak mert nem, és kész. Ha öt óra ötvenkilenckor parkolsz le valahol, és megkérdezed a parkolóőrt, hogy arra az egy percre még kell-e jegyet venned, azt mondja, kell, vagyis meg se kérdezed, mert úgyis tudod a választ. Szeptember 11-e után New York valóságos rendőrállammá vált: a rendőröknek nagyobb hatalma van, mint máshol, és akinek hatalma van, az él is vele. Ezért történhet meg, hogy a férjemet, akinek kicsit sötétebb a bőre, ok nélkül igazoltatják. És ha egy rendőr rád szól, hogy valamit nem úgy kell csinálni, és te visszakérdezel, a helyzeted még rosszabbá válik.

De mindezzel mégis együtt tudsz élni a fantasztikus dolgok miatt, amelyek ott történnek, és nem is törődsz a sok negatívummal. Engem is ki kellett lökni, hogy eljöjjek onnan. New York embertelenül kemény hely: panaszkodni nem lehet, a gyenge ember vesztes, és vesztesekre nincs szükség. Nincs lelkizés. Egyfajta robotvilág.

A könyvedben többször is írsz a New York-i lakásárakról: a belvárosban egy ablaktalan kis lyuk egyik kanapéjáért kérnek el havonta több százezer forintnak megfelelő összeget, mondjuk havi egy MacBook árát. Megéri ez azért, hogy megkapd az esélyt a világhírre, vagy hogy megtaláld az önbecsülésedet?

Volt ablaka, csak a tűzfalra nézett a földszinten, és nem jött be rajta fény. A napfény a legdrágább New Yorkban. De a küzdelem közben mindez nem számít. Az, hogy harminchárom évesen két lakótárssal osztozol egy szobán, itthon elgondolhatatlan. Ezen legfeljebb akkor gondolkodtam, amikor hazajöttem, és újra megláttam, mekkora az itthoni lakásom, és mennyi pénzt fizet érte a bérlő, én pedig annak a háromszorosát fizetem ki egy akkora szobáért, amekkora itt a vécé. Hazajönni mindig reality-check volt, hogy átérezzem kicsit, mennyire túlhájpolt, élhetetlen világban élek New Yorkban. De ha kint vagy, és körülötted mindenki ötezer dollárt fizet a lakásáért (kb. 1,3 millió forint – K. B.), akkor ez a te valóságoddá válik. És úgy érzed, ott történnek a dolgok, és neked is ott kell lenned.

A könyvedben több olyan helyzetet leírtál az életedből, amelyekben ha nem lettek volna barátaid, elképzelni sem tudom, mi történik veled, de minimum a híd alatt kell aludnod.

De nem így van ez mindenütt?

Ha magadra hagynak, és elvesztesz minden tájékozódási pontot – és ennek jó tesztje a kivándorlósdi –, akkor ösztönösen bekapcsolnak a túlélési technikák.

Ha például itthon raknak ki az éjszaka közepén rendőrök a szobámból, vajon fel merném-e hívni valamelyik ismerősömet? Nem biztos.

Közben meg nehéz New Yorkban barátokra lelni, egészen praktikus okokból: a város átjáróház, jönnek-mennek az emberek, ráadásul, ha te Brooklynban laksz, ritkán találkozol azzal, aki Queensben él. Mégis elindulnak jó dolgok, és ezeket a bajtársi kapcsolatokat tesztelik az ilyen éjszakai telefonhívások.

Mennyire volt számodra perdöntő kérdés az elutazásról szóló döntésedben az, hogy a családod és a barátaid több ezer kilométerre kerülnek tőled?

Nem volt az. Megszületett a fejemben az ötlet, és én mentem utána. Amerikaivá azelőtt kell válnod, hogy kimennél: bennem ebből a mentalitásból a küzdésvágy volt meg, és hogy nem érdekeltek a körülmények, a nehézségek. Azt mondtam magamnak: sikerülni fog, túl fogom élni, fel fogok állni. Más kérdés, hogy sok minden más meg hiányzott belőlem.

Melegh Attila migrációkutató mondta azt a VS.hu filmjében, hogy ha egy kivándorlóval beszélsz, panaszkodni fog arra, mi van otthon, miért nem lehetett ott élni, ezzel magyarázva meg, hogy jól döntött. Pedig ez már sokkal nehezebb feladat, mint azoknak, akik a holokauszt elől vagy 56 után menekültek.

Azt írod a könyvedben, hogy hét New York-i év ráébresztett: az anyanyelvet használni kell, különben elfelejti az ember. Tényleg ennyire könnyen elmúlik az első huszonöt év hatása?

Elveszíteni biztosan nem fogod az anyanyelvedet, különösen, ha vannak körülötted magyarul beszélő emberek, de ha nem foglalkozol egy nyelvvel, elkopik. Én kifejezetten kerestem a magyarok társaságát: nem telt el úgy hét, hogy ne szólaltam volna meg magyarul, de volt hét, amikor csak abban a két órában beszéltem magyarul, amikor velük találkoztam. És ilyenkor először az angol szó, az angol kifejezés ugrik be, ami zavaró, folyton meg kell állni miatta. És nem azért van így, mintha fellengzős lennék, és amerikainak akarnék tűnni. New Yorkból írtam tárcákat a Magyar Narancs online-on, és mielőtt az első szöveg megjelent volna, elküldtem a szüleimnek. Azt mondták: úristen, ne égesd magad! Pedig írásban volt időm gondolkozni a szavakon, de az angol logika, az angol szórend szerint írtam le a mondatokat.

A Menjek/Maradjak holland részének rendezője, Bogádi Csaba azt mondta az Indexnek: „Szerintem mi, a viszonylag frissen kiköltözők a nutellás lángos nemzedéke vagyunk: van két szuper dolog, ami külön-külön is jó, de mi van, ha megpróbáljuk összerakni? Attól, hogy a sajtos-tejfölös lángost szoktuk meg, miért ne élvezhetnénk nutellával is? Arra kéne koncentrálnunk, hogy meglássuk a jó dolgokat mindkét – vagy három, négy – kultúrában.” Azaz nem kéne akkor ügyet csinálni abból, hogy éppen ki hol él, mert úgysem ez az, ami igazán fontos.

Szerintem a nutellás lángos utópia, bár lehet, hogy a gyerekeim generációjára már igaz lehet. Az ő szüleik két országból származnak, amerikai állampolgárok is, és két ország közt ingázva nőnek fel. Az ő hazájuk hol lesz? És egyre többen kerülnek majd ebbe a helyzetbe. De azt mégiscsak el kell dönteni, hogy hol akarsz élni, mert egyszerre csak egy helyen lehetsz. Ha több helyen raksz fészket, örök vándor maradsz.

Nekem mindig az a legfontosabb, hogy kik vesznek körül. Ha – mint a nutellát meg a lángost – egy helyre lehetne hozni mindent, és rá lehetne venni az egész családot az unokatestvéreimig bezárólag, hogy mind együtt költözzünk Brazíliavárosba, akkor elfogadnám, hogy tényleg bárhol lehetünk jól. De ez nem fog megtörténni.

A Reuters újságírói között találkoztam sok olyan kollégával, akik néhány évente nem is csak országot, de világot váltanak: viszik a bőröndjüket előbb Kínába, azután Ausztráliába, azután Izlandra. Volt, aki húszévesen kezdte ezt a munkát, harmincévesen talált párra, aki alkalmazkodott ehhez az élethez, gyerekük született, és mint a diplomaták, folyamatosan utaztak. Amíg a gyerek ki nem találta, hogy ő Londonban szeretne egyetemre járni. És az idős kollégám egy ilyen élet után naponta azon kesergett, hogyan navigálja magát vissza Londonba, mert hihetetlenül hiányzik a fia, és nem elég az a két hét, amit egy évben együtt töltenek.

A mostani Menjek/Maradjak részben az egyik külföldről hazatért anyuka azt mondja: volt, aki szerint ő a gyerekeitől vette el a szebb, nyugati jövőt azzal, hogy hazajött, és őket is hazahozta. Neked megfordult a fejedben, hogy a gyerekeid miatt Amerikában maradj?

Eszembe sem jutott, de én privilegizált helyzetből beszélek: mivel mindketten amerikai állampolgárok, nem vesztettek el semmit, bármikor újra felvehetik a fonalat. Itthon sokkal jobb a bölcsőde- és óvodakultúra, azután az iskola idején majd újragondoljuk az egészet, lehet, hogy egyetemista korukban én fogom visszaterelgetni őket Amerika felé.

Ugyanilyen jó helyzetben lévő ismerőseim körében valóságos dilemma, hogy kint neveljék-e a gyerekeiket, ott, ahol már az anyatejjel magukba szívják a demokráciát, és ahol már az óvodában is önbizalomra, önérvényesítésre nevelik őket, és ezzel helyzeti előnybe kerülnek az önbizalomhiányos magyarokkal szemben. Vagy itthon a nagyszülőkkel, családi körben.

Nivaldo, a férjed, hogyan áll ahhoz, hogy Magyarországra költöztetek?

Ő Brazíliában született, de a lelke amerikai, és most, hogy látta Európát is, már biztos benne, hogy számára Amerika a legjobb hely a világon. Ott sok szempontból kényelmesebb az élet, és őt kevésbé zavarják azok a dolgok, amelyek engem. A család neki is fontos, de ezért még nem akarna hazamenni Brazíliába; erre miattunk hajlandó.

Magyarországon, azt hiszem, baromi nehéz külföldiként.

A nyelv nagyon nehéz, és abban van benne minden, a kultúránk, a gondolkodásmódunk: amíg a nyelvet nem beszéled, a többit sem érted. Azért is volt olyan fontos, hogy hazahozzam a gyerekeket, mert ha megtanulod is a nyelvet, de nem élsz benne a kultúrában, akkor nem fogod érteni, pontosan miről van szó.

És mi lesz, ha a férjed azt mondja pár év múlva, hogy na most már elég, vissza akar menni Amerikába? Amiről te 300 oldalt írtál, hogy miért nem szeretnél ott élni.

Nem lehet a másik embert olyan helyzetbe kényszeríteni, amelyben boldogtalan, és erre hamarabb kell rájönni, mint hogy ő maga rájönne. A könyvben (amely kizárólag New Yorkról szól) is szerepel egy nő, akit ugyanazok a dolgok zavartak New Yorkban, mint engem, mégis ott él: a férje nélkül nem érezné otthon magát New Yorkban, de nélküle nem lenne otthon sehol. Meg kell tudnod határozni, számodra mi a legfontosabb.

Hogy számolsz el magadban azzal, hogy két másik ember, a gyerekeid életét is a te döntéseid határozzák meg?

Ez a kérdés minden szülőnek feltehető. Én azt vettem a fejembe, hogy akkor tudom tiszta lelkiismerettel felnevelni őket, ha megvan nekik is, ami számomra a legfontosabb, és ez a család. De nem mondhatom, hogy a család a legfontosabb, ha csak a magyar részére gondolok. Emiatt ingázunk Brazília és Magyarország között. Ez kész emberkísérlet: vajon melyik ponton kezd majd el sírni Mariska, hogy az ő Léna barátnője itt van, és nem ott, egyébként is, akik ott vannak, mind hülyék, és ide akar jönni? És ha így lesz, akkor mit csinálok? Majd kiderül.

De a pszichológusok szerint az a legfontosabb, hogy a szülők jól érezzék magukat a bőrükben, mert a gyerekek első hat éve arról szól, hogy őket követik. Ha addig sikerül mindkét országban megteremteni az otthonukat, megismertetni őket a gyökereikkel, azokkal az emberekkel, akikre itt is, ott is minden körülmények között számíthatnak, akkor én hátradőlök.

Onnantól kezdve teljesen mindegy, hol élünk.