Index Vakbarát Hírportál

Próbáltam sokat szenvedni, de nem sikerült

Interjú Varró Dániel költővel

2018. április 16., hétfő 16:36

Miért ne írna a költő a legmodernebb dolgokról, ha egyszer az a gyereke első bővített mondata, hogy „Misi beírja a Youtube-jelszót”? Persze Varró Dániel is félt, hogy infantilisnak és komolytalannak tartják majd a verseit és mondókáit, és van is, aki így van vele, de a sikere így is hatalmas. Az olyan botrányok, mint amikor azt hiszik róla, babaöngyilkossági hullámot fog elindítani, valamennyire hatnak rá, de újra leírná ugyanazt. Interjú gyerekversekről, viszonylagos és véres komolyságról, megértő gyerekekről és értetlen felnőttekről.

A legtöbbek előtt még mindig egy padlásmagányban, leégő gyertyacsonk mellett az élet bánatairól író alak jelenik meg, ha meghallják azt a szót, hogy költészet. Ehhez képest önnek egy cég felkérésére most vált letölthetővé a Ha nagy leszek, szoftvertesztelő leszek című kiadványa egy csomó verssel a digitális kor szakmáiról, meg arról, mit is csinál egy UX dizájner. Kell, hogy a költészetben legyen magasztosság, vagy ez hülyeség?

Nem merném azt mondani, hogy hülyeség, de azt gondolom, sokféle költészet van. Sőt, én pont azt szeretem benne, hogy nincs egy helyes út.

Az, hogy modern dolgokról is szólnak a versek, hogy a technika érdekli a költőket, mindig így volt,

csak régen még nem voltak szoftvertesztelők. De Petőfi áradozó verset írt a vasútról, Kosztolányi telefonmániás volt, és több versébe beleszőtte, Tóth Árpád a rádióról írt, Babits meg a „mozgófényképről”, vagyis a moziról. Csak ezek számunkra ma már nem olyan újszerű dolgok.

Más költői attitűddel ül neki egy szoftverfejlesztésről szóló versnek, mint egy olyannak, ami univerzálisabb témákról, mondjuk a szerelemről vagy a gyerekkorról szól?

Számomra nincs különbség. Urbánus költő vagyok, egy városi gyerek: néha kicsit szégyellem is magam, hogy nem tudom, melyik fának hogy hívják a termését, nem ismerem fel a madarat a csicsergéséről, de a villamoscsilingeléshez már sokkal meghittebb viszony fűz, mert olyan házban nőttem fel, ami előtt ott futottak a sínek. A mai gyerekek világát meg már teljesen átszövi a technika, a gyerekverseimben és a legújabb könyvemben, az Aki szépen butáskodik című apukanaplóban is írtam erről. A legnagyobb kisfiam első bővített mondata például másfél éves korában az volt, hogy „Misi beírja a Youtube-jelszót”. Úgyhogy a technika világa megjelenik a felnőtt- és gyerekverseimben is, mert része a hétköznapi életünknek. Nem volt szokatlan vagy furcsa ez a feladat.

Ha nagy leszek, szoftvertesztelő leszek

A 12 verset tartalmazó kötetet az NNG nevű, autóipari szoftverfejlesztéssel foglalkozó cég rendelte meg, és tette ingyenesen letölthetővé a honlapjáról. A cég azt írja a kötetről: annak célja, „hogy a szülők és a gyerekek szórakoztató, játékos formában ismerkedhessenek meg a 21. század szakmáival, hiszen a fiatalok jó eséllyel már ezen a területen helyezkednek majd el”, mivel a következő években várhatóan rengeteg nyitott pozíció lesz, de hiába, mert a legtöbbeknek fogalmuk sincs, hogy mit is csinál egy system architect vagy egy machine learning szakértő.

A versek és az egész illusztrált kiadás két verzióban, színesen és kiszínezhető verzióban is letölthető ide kattintva.

De az rendben van, ha sokan úgy gondolják, a költészetnek azért mégiscsak magasztosnak, emelkedettnek kell lennie, vagy ez tévhit?

Most sem mernék sarkosan fogalmazni. Az, hogy egy költő legyen melankolikus, szomorú és tragikus hangvételű, alapvetően magyar sajátosság, mi ezt szoktuk meg, ezt tanuljuk az iskolában, ezt tartjuk jónak. De az angol költészetben például külön műfaj a „light verse”, a könnyű, humoros, szatirikus versek, amelyeket ugyanolyan becsben tartanak, mint bármi mást, nem gondolják, hogy kevésbé értékesek attól, hogy nem magasztosak, hanem pont hogy parodisztikusak vagy ironikusak. A franciák meg pajzán verseket és regényeket írnak, és ezeket is nagyra tartják.

Másrészt, mivel mi főleg régi verseket tanulunk, és aki egyáltalán olvas ma verset, az sem a kortársakat olvassa, inkább a klasszikusokat, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy azóta rengeteget változott a nyelv. Ma egy Petőfi-vers régiesnek tűnik, pedig a maga korában polgárpukkasztóan modern volt, és a nép vaskos nyelvén szólt, nem Kazinczy finomkodó modorában. Fel is háborodtak rajta. Most meg ezt tartjuk klasszikusnak, és ha valaki mai nyelven, mai dolgokról ír, az fura, és nem vesszük észre ugyanezt a régi versekben, mert azok már régiek.

Varró Dániel

Hetvenhétben sírt fel
Pont itt, Budapesten.
Ma is gyermeki szívvel
Él, csak felnőtt testben.

Rászokott a verselésre,
És ír rendületlenül,
Vagy megrendelésre,
Vagy rendeletlenül.

Rendelést a Vígszínház
Ad le, vagy könyvkiadó.
A védjegye a víg írás:
Ő sosem lesz sírva vígadó.

Három kissrác apjaként
Költi ki gyerekverseit,
Egy házaspár tagjaként
Írja meg érzéseit.

Írt esemes-verseket,
És kakiló krokodilosat,
Ő írta a Maszat-hegyet
És jaj, a konektorosat!

Varró Dani volt korábban,
De ma már komoly: Dániel.
Becenév az ő korában?!
Egy költőt magázni kell!

(K. B.)

A felháborodás mértéke, az olvasók felháborodásra való hajlama nagyobb lett az elmúlt öt-tíz-tízenöt évben, vagy ez állandó?

Valószínűleg állandó, de most sokkal több fórum van a felháborodásra. Először akkor szembesültem ezzel, amikor majdnem húsz éve, 21 éves koromban megjelent az első könyvem, a Bögre azúr; akkor még újdonság volt az internet.

Én azt gondoltam, a légynek sem ártó, játékos, kedves verseket írok, de valamilyen magyar irodalomról szóló fórumon – talán pont az Indexen vagy az Internettón – nagyon durván utálkozva leszóltak és nekem támadtak, csak azért, mert ilyen, szerintem aranyos verseket írtam.

Manapság már természetes, hogy az interneten ez a stílus, de akkor még új volt nekem. Ma pont az internetnek köszönhetően könnyebb szélesebb olvasóközönséghez eljutni, ami jó a költőknek, de hátulütői is vannak. Lehet, hogy könnyebb rajongókat szerezni, de ellendrukkereket is. Az emberek nagyon szeretnek háborogni.

És ebből ha valaki, hát ön sokat tapasztalt az elmúlt húsz évben. (A legnagyobb „botrányt” egy ironikus, a gyerekek rosszalkodásait leíró, Hat jó játék kisbabáknak című vers váltotta ki, amelyben Varró a macska farkának meghúzása vagy a könyvek és laptopkábelek megcsócsálása mellett azt is leírta: „Jó játék a konektor / én jöttem rá magamtól. / Beledugom, hol egy toll? / Jó játék a konektor.” – K. B.) Ez befolyásolja, hogy mit ír le és mit nem? Leírná újra, hogy jó játék a konnektor?

Egy kicsit talán befolyásol. Alapvetően barátságos, közérthető verseket szeretek írni. Olvasóként bosszantanak azok a versek, amelyekből a magamfajta egyszerű halandók nem értenek egy szót se, márpedig a kortárs költészetnek egy jelentős része ilyen. Egyszer olvastam egy méltató kritikában az egyik kortárs költőről, hogy a versei „finoman elutasítják az olvasói megértés igényét”, és ez nagyon tetszett, mert elég sokakra jellemző. De

szerintem hozzátartozik egy vershez, hogy megértsék, és mivel több korosztálynak, gyerekeknek is írok, hajlamos vagyok arra törekedni, hogy mindenki értsen.

Volt, amikor azt gondoltam, lehet mindenkinek verset írni, hogy senki ne legyen kizárva.

De ebből a háborgásból vagy botrányszerűségból azt szűrtem le, hogy ez hülyeség, ilyen nincs: bármilyen közérthetően próbálok írni, akkor is lesznek egy csomóan, akik félreértik, nem akarják érteni, és úgyis utálni fognak miatta. Most már nem próbálok egyfajta mai Petőfiként a nép nyelvén mindenkit megszólítani. Úgyhogy valószínűleg újra leírnám, hogy jó játék a konnektor, és nem fűznék hozzá magyarázó lábjegyzetet, hogy ez nem a költő üzenete, hanem egy mindenre kíváncsi kisbaba szemszögéből íródott.

Az nem merült fel, hogy akkor még inkább az érthetőségre törekszik, és még az iróniát, a szarkazmust is elhagyja, hogy tényleg mindenki megértse?

Nem tudom, az ilyen költészet még érdekelne-e. Talán már így is túlságosan belecsúsztam az egyszerűségbe. Azt éreztem, nekem nem az az utam, hogy még közérthetőbb legyek, inkább az, hogy visszavegyek ebből, és csak olyanokat írjak, amik megütik a saját mércémet, és amiket igényesnek, vállalhatónak gondolok. Remélem, hogy sokakhoz eljutnak a verseim, de ha valakihez mégsem, akkor ő nem az én közönségem.

Az ilyen „botrányoknak” tulajdonképpen mindig az volt a magjuk, hogy egyes szülők azt gondolják, egy vers konkrét útmutató egy gyereknek, és ami abban le van írva, azt ő rögtön meg is fogadja: belenyúl a konnektorba, vagy eltanulja a szlengszavakat, és onnantól csak úgy fog beszélni. Tényleg lehet ilyen direkt hatása egy gyerekversnek?

Nem, alapvetően azt gondolom, hogy nincs ilyen hatásról szó. Ebben az irodalom és a költészet erejébe vetett túlzott hit tükröződik. Ha a háborogni szerető olvasók úgy is gondolják, szerintem akkor sem fog egy ötödikes gyerek belenyúlni a konnektorba, ha a tankönyvben megjelenik, hogy „jó játék a konektor”.

Utoljára Goethének és Az ifjú Werther szenvedéseinek sikerült öngyilkossági hullámot elindítania; nem hiszem, hogy nekem sikerülni fog ugyanez a kisbabák körében.

Persze amióta apuka vagyok, valóban látom, hogy a gyerekek mindenhonnan vesznek ötleteket. Én is írtam olyat a Nem, nem, hanem című kötetben, hogy „mibe töröljük a kezünk, ha zsíros, mert ebédre pizza volt, hambi vagy gyros? Függönybe? Macskába? Ing gallérjába? A hajunkba? Nem, nem, hanem szalvétába.” Ez nagyon tetszett a gyerekeimnek, és volt, hogy akkor tényleg a hajukba törölték a kezüket. Szülőként rossz érzés volt, hogy én adtam nekik egy újabb ötletet a rosszalkodáshoz. De a konnektorba nem nyúlnának bele. A kisfiam négyéves volt, amikor ez a felháborodás történt. Megkérdeztem tőle, szerinte jó játék-e a konnektor. Elnevette magát, és azt mondta: „Nem, ez csak egy vicc.” Tanulságos volt, hogy ezt egy négyéves gyerek átlátja, a sok komoly felnőtt meg egyáltalán nem.

A nyelvhasználatot, a nagyon modern, akár szlengszavak használatát tekintve szokatlannak számítanak a versei a kortárs költészetben. Szándékosan próbálja tágítani a költészet nyelvét?

Főleg úgy próbálok írni, ahogy természetesen beszélek; a közvetlenebb költői megszólalásmódot szeretem. Ugyanakkor mániám, hogy ezt különböző versformákban használjam, beágyazzam a költői hagyományokba, és visszautalgassak mindenféle korábbi költőkre és versekre. Arra törekszem, hogy minél természetesebben ötvözzem a költészet nyelvét azzal, ahogyan az ember a mindennapokban beszél. Ezt sem én találtam ki, régen is csináltak ilyet; ha már folyton róla beszélünk, Petőfinél is megvolt ez.

És szándékosan keresi azokat a témákat, amelyek más költőknél nem nagyon vagy egyáltalán nem jelennek meg? Legyen szó facebookozó, nyelvtannáci feleségekről, kisgyerekek által laposra vert orrú apukákról vagy bepisilő-bekakiló krokodilokról.

Ezt nem vettem észre, sőt, azt gondolom, néha már kínosan közhelyes költői témákról írok. A Feleségem ha felmegy a facebookra például egy hitvesi vers, a hitves iránti csodálatról és némi féltékenységről szól, ami meglehetősen hagyományos költői téma. Alanyi költő vagyok, a saját mindennapjaimat, örömömet, bánatomat éneklem meg. Írtam sok verset az évszakokról, a szerelemről, a gyerekeimről: ezek nem annyira különleges vagy meglepő témák. Inkább arra törekszem, hogy a saját világomra vonatkoztatva mai nyelven szólaltassam meg a régi műfajokat és hagyományokat, hogy párbeszédbe kerüljön ez a két oldal.

Ebből persze néha új műfajok is születnek, mint például az SMS-vers, a verses levél és az epigramma modern ötvözete, amilyeneket a Szívdesszert című kötetemben írtam. Vagy csecsemőknek szóló mondókákat sem írtak régebben a költők, amit én hiányoltam 21. századi, urbánus apukaként, akitől nem szokta a komámasszony kéretni a szekerét. Ezért kezdtem „műmondókákat” írni mai, városi kisbabáknak.

Van olyan, hogy gyerekköltészet? Máshogy ül neki egy gyerekversnek, mint ha nem gyerekeknek ír, vagy ez csak skatulya?

Én megkaptam, hogy a gyerekverseim felnőttesek, a felnőttverseim meg gyerekesek, úgyhogy pont én tudom ezt a kérdést a legkevésbé megválaszolni. De más azért egy gyerekeknek és egy felnőtteknek szóló vers. Bár ez nálam is sokat változott: amióta nekem is vannak gyerekeim, és célzottabban nekik írok, azóta tudom, tetszeni fog-e nekik, érteni fogják-e az adott verset. Amikor a Túl a Maszat-hegyen-t írtam, még nem volt gyerekem, akkor még a saját szórakoztatásomra költöttem verses mesét. Sokan azt mondták, hogy

biztosan a sznob óvodások voltak a célközönségem,

mert tele van olyan irodalmi utalásokkal, viccelődésekkel, amiket nem értenek a gyerekek. Aztán meglepő módon mégis szerették ők is: nyilván nem olyan éles a határ gyerek- és felnőttvers között. De azért ha gyerekeknek írok, olyan témát keresek, ami érdekli őket, és olyan nyelvet használok, ami befogadható nekik.

Mondhatjuk, hogy ez a nyelv egyszerűbb?

Valamennyivel egyszerűbb, de ez nem azt jelenti, hogy lebutított vagy túlzottan leegyszerűsített nyelvről van szó. Például egyáltalán nem kell félni az idegen szavaktól sem. Weöres Sándor megírta, hogy „Mackó brummog: / – Irgum-burgum, / bundám rongyos, / ez abszurdum!” De azt mondták neki, a gyerekek nem értik, hogy abszurdum, és ezt átíratták vele. Valami olyasmire javította ki, hogy „Bundám rongyos, / ezért morgom.” Pedig tök jó volt az abszurdum, amit a gyerekek vagy halandzsának fognak fel, vagy megkérdezik a szüleiket, mit jelent, vagy lefordítják egy olyan szóra, amit értenek. Semmiképp sem akarom azt mondani, hogy a gyerekeknek bután és túl egyszerűen kell írni, de azért ha gyerekverset írok, igyekszem figyelni arra, mennyire fogják venni a lapot.

Többször beszélt az interjúiban a versek komolyságának kérdéséről. Egy felnőtteknek szóló kötetéről azt mondta: „Tőlem telhetően komolyabb versek lesznek benne.” Ezek szerint gyakran foglalkoztatja az a kérdés, hogy amit leír, komoly vagy komolytalanabb lesz-e?

Sok számonkérést kaptam azzal kapcsolatban, hol van a komolyság, a mélység. Az első könyvem kapcsán azt írták, a posztinfantilizmus előfutára vagyok, egy gyerekes, idétlen, komolytalan költő. És az tényleg igaz, hogy én inkább jókedvemben írok verset. A középiskolai magyartanárom – akinek nagyon hálás vagyok, mert ő terelgetett a költői pálya felé – sokat sulykolta, hogy egy költőnek sokat kell szenvednie, meg kell járnia a poklot, mindig reménytelenül kell szerelmesnek lennie.

Próbáltam is így tenni 14-15 éves koromban, igyekeztem sokat szenvedni, és arról írni verseket, de rájöttem, hogy ez egyáltalán nem megy, nem jön belülről.

Hiába volt szerelmi bánatom, olyankor nem volt kedvem verset írni, amikor pedig jól éreztem magam és vidám voltam, inkább arról írtam. Alkatilag vagyok ilyen. Ezért szoktam csak annyira komolynak lenni, „amennyire tőlem telik”: persze öregszik az ember, és történnek vele olyan dolgok, amiken nem lehet olyan jó szívvel derülni, de azért én mindig ironikusan, önironikusan szemlélem a dolgokat. Valószínűleg később sem jönnek majd belőlem véresen komoly versek.

Milyen polcra teszi az irodalomkritika, a szakma az ilyen költészetet? Ugyanarra, amelyikre az élet értelméről súlyos sorokat megfogalmazó költőket is?

Van olyan irodalomkritikus, aki üdvözli ezt is. Az első könyvem előtt tartottam attól, hogy ha majd meglátják a gyerekes, vidám verseimet, milyen rosszakat írnak majd. Volt is, akinek tényleg nem tetszett, de akadtak olyan irodalmárok és kritikusok – nagyon komolyak is –, akik pont a friss hangnemet, a könnyed, mégis igényes játékosságot üdvözölték, mondván, ez nem jellemző és újszerű. Lehet, hogy vannak nemzetek, ahol az ilyesmi hamarabb elfogadhatóvá válik, míg nálunk ez talán tényleg akadálya annak, hogy komoly költőnek tekintsenek valakit. De el tudom képzelni, hogy ez pár évtized múlva megváltozik.

A véresen komoly versek sokszor gyorsabban avulnak, mint a viccesek vagy mesések: Vörösmartytól a Zalán futása ma már senkit nem érdekel, hiába az volt a főműve, de a meseszerű Csongor és Tünde túlélte, ahogy Petőfi eposzparódiája, a pont Vörösmartyt csúfoló A helység kalapácsa is. A mese és a humor valahogy időtállóbb a magasztosságnál. Bízom benne, hogy hátha az én verseimmel is így lesz majd.

És érdekli, hogy egy napon emlegeti-e a kritika a legkomolyabb és legkomorabb magyar költőkkel?

Egy kicsit nyilván érdekel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem, jólesik és megerősít, ha jó a kritikai visszhang. Nagyon szerencsés vagyok, mert a költői indulásom sikeres volt, jók voltak az első kritikák, egy csomó díjat kaptam. Megvolt a kritikai elismerés; ha ez nem lett volna, sokkal jobban szomjaznék rá, és megkeseredett költő bácsivá válnék. Emiatt is törődöm vele kevésbé, és azért is, amiről már beszéltünk: jobban érdekel az olvasók öröme, mint a kritikusoké. Ha választani kell, inkább a közönség szeressen, és a kritika utáljon – persze a legjobb az lenne, ha mindenki nagyon szeretne.

Ne maradjon le semmiről!

Rovatok