Gárdi Balázs kétszer nyert már World Press Photo-díjat (2003-ban sport, 2008-ban hírek kategóriákban), most pedig a Sony World Photography Awardon nyert díjat a buzkashiról, az afgán sportról készített képeivel, amit az Outside felkérésére készített. A buzkashi az a sport, amikor egy lefejezett borjút cipel rengeteg lovas a pálya egyik végéből a másikba.

Ahogy máshol az oligarchák, itt a hadurak irányítják és pénzelik a háttérből ezt a nemzeti sportot, a tömegrendezvényeken nem ritkák a politikai erőfitogtatások, de a pénzosztás sem. Az egyébként az Egyesült Államokban élő Gárdival a Sony díjátadója előtt beszélgettünk, más magyar újságírókkal együtt.

Mi érdekelt ebben a sportban?

Az én érdeklődésem itt elsősorban nem a sport volt, habár egy ősi sportot fényképeztem. Ugyanaz volt a motivációm, mint amikor 2001-ben először Afganisztánba mentem a Népszabadság fotóriportereként: megpróbáljam egy egyre jobban megérteni azt a kultúrát, ami engem vonzott ott. A Népszabadság úgy küldött ki engem, mint a legnagyobb, legkomolyabb politikai újság tudósítója. Szeptember 11. után jártam ott először a háborút fényképezni, még mielőtt az amerikai katonák beléptek volna az országba.

Afganisztánban rájöttem, hogy ezt szeretném csinálni, ebben az országban szeretnék minél több időt eltölteni, és minél többet szeretnék megtudni az emberekről. A buzkashi egy türkmének által játszott sport, a tadzsikok és az üzbégek játsszák, főleg az északi régióban. Szokták afgán nemzeti sportnak nevezni, de igazából csak bizony emberek sportja, bizonyos területeken.

Mit kell tudni róla?

A buzkashi perzsául szó szerint azt jelenti, hogy kecskefogás. Egy állat tetemével játsszák, ebben az esetben egy lefejezett borjú a labda. A sport úgy működik, hogy ezt a tetemet ledobják a porba, egy kör közepére. Ott a lovasok megpróbálják felvenni, és utána ha valaki el tudta venni a másiktól, és el tudott lovagolni vele, akkor megkerül a pálya szélén egy zászlót, és visszaviszi a kör közepére. Ha elveszik tőle, akkor kezdődik az egész előről. Tudom, hogy ez most nem fog segíteni, de megmutatom, hogy néz ki élőben.

(Gárdi előveszi a telefonját, és megmutat egy pár perces részletet a játékból, ami szinte teljesen dekódolhatatlan olyannak, aki most látja ezt először mozgásban. Egy csapat lovas lökdösődik a porban egymáshoz nagyon közel. Gárdi előre megmutatja, hogy melyik lovas veszi fel majd a tetemet, és miután ezt sikerült, már húzza is a csíkot a pálya szélére a játékos.)

Mikor fotóztad ezt először?

2007-ben, pont ugyanott, mint ezt a sorozatot, Mazár-e Sarifban. Érdekes volt látni, hogy mostanra a stadionokban már szponzorzászlók voltak, meg kőkerítés. Amikor én először láttam, akkor egy cementgyár melletti területen játszották.

Fotósként mik a lehetőségeid egy ilyen meccsen? Mennyire tudsz közel menni?

Amennyire mersz. Mint Afganisztánban a legtöbb helyen, itt nincsenek szabályok. Tíz éve, amikor először láttam ezt a sportot, a tribünön voltam, és fotóztam, ha valami történt előttem. De ilyen lehetőség egy többórás meccsen egyszer-kétszer fordul elő, és akkor tudsz két percig fényképezni. Ez akkor elég volt, de a mostani sorozatnál az volt a feladat, hogy ezt a sportot átfogóan bemutassuk. Négy vagy öt versenyt tudtam fényképezni. Ahhoz, hogy megfelelő mennyiség szülessen, és hogy sok akarással és szerencsével olyan pillanatokat is lássál, amik mindig rejtettek, ahhoz nekem egyre közelebb kellett mennem.

Mi volt a legnagyobb technikai kihívás?

Egy olyan gépet választottam, amit mindenre terveztek, csak erre nem. Afganisztánban én fényképeztem 35mm-es filmes géppel, sokáig használtam egy M6-os Leicát, mert az volt a legkisebb, legcsendesebb dolog. Dolgoztam az Iphone 4S-sel. Afganisztánban olyan lisztszerű porban járkálsz, hogy a legtöbb objektívet tönkreteszi. Az Iphone volt az első olyan kamerám, amibe nem tudott belemenni semmi. A legújabb kamerám egy 100 megapixeles Phaseone. Ez egy középformátumú kamera, amit arra terveztek, hogy stúdióban divatanyagokat fényképezzenek. A kamera maga egy borzasztóan rossz konstrukció, aminek a hátára egy elképesztően jó szenzort raktak. Ezt a kamerát be kellett burkolnom szigszalaggal. És csak egy-egy képet lehetett vele csinálni. Amikor megnyomtam a gombot, akkor tudnom kellett, hogy 1 másodpercet késni fog.

Ez mennyire brutális látvány?

Emberek és lovak is kapnak?

Elsősorban a lovak, ahogy ütik és irányítják őket, az nem olyan, ahogy egy olimpiai sportban lehetne elvárható.

Ez egy nagyon véres és agresszív sport.

Nyugati szemmel azt látjuk, hogy mennyire brutális, de ez egy nagyon érdekes és nagyon technikai sport is. Minden sportban vannak olyan nüanszok, amiktől te bajnok leszel. Az egyik legjobb játékos például sosem megy le a tetemért, hanem mindig elveszi a másiktól. Vagy van olyan, aki úgy fogja a lábával és a kezével, hogy nem tudod elvenni. A siker fele a lovakon múlik, de egy játékosnak elég ritkán ez a saját lova. A szponzorok néha kölcsönadják a lovakat.

Azt tudni kell, hogy ezt a sportot hadurak szponzorálják. Az egyik ilyen Dosztum tábornok, aki még 2001-ben, amikor először voltam kinn, a tálib foglyok kivégzéséért felelt. Nem sokkal az általam fényképezett meccsek előtt az egyik hétvégi mérkőzésen megfogta az egyik politikai ellenfelét, ledobatta a földre, rálépett a nyakára, és közölte vele, hogy ha most levágatná a fejét, és buzkashit játszatna a testével, akkor senki sem szólna egy szót sem. (Dosztum a riválisát elrabolta, és az embereivel megerőszakoltatta végül, a 2017 elején letartóztatási parancsot adtak ki ellene - KD). Dosztumnak szokása volt, hogy száz dollárokat adott a meccsek után a játékosoknak, nélküle a sport haldoklik.