Csehov unalmas, Csehov drámáiban nem történik az ég adta világon semmi. Na persze.

Akkor unalmas a válasz arra, hogy mit szúrtunk el annyira az életünkben, hogy miért nem képes minket soha igazán megérteni senki, hogy miért érezzük magunkat annyira egyedül, ha baj van. És unalmas az egész ország, amiben élünk – legyen az akármelyik –, a töketlen értelmiségével, az újításra képtelen öregekkel, a javításra képtelen fiatalokkal. Ha Csehov unalmas, akkor unalmas vagyok én is, unalmas vagy te is, és mindenki, aki körülvesz.

Csehov egyik legjobb drámája, a Cseresznyéskert sem vállalkozik kevesebbre, mint hogy nagyjából mindent elmondjon az életről, a világmindenségről meg mindenről, amit tudni érdekes, és ami ennél is nagyobb szó, hogy ez még sikerül is neki. Lehetett a drámát a maga idejében, száz éve úgy értelmezni, hogy az éppen akkori orosz viszonyokról szóljon, a századfordulós orosz értelmiségről, az urak és szolgák viszonyának változásáról, de az is biztos, hogy ezektől az aktualitásukat vesztett aktualitásoktól eltekintve is tökéletesen érthető és jelenkori még ma is a dráma. És az lesz száz év múlva is.

A színdarabnak, ez valóban tény, nagyjából egy mondatban le lehet írni a cselekményét: egy egykor jómódú család a teljes legatyásodás után elkeseredett beletörődéssel várja, hogy elárverezzék a birtokukat, benne a csodás meggyeskerttel – amit csak az első magyar fordítás, aztán a hagyomány tett cseresznyéssé –, mivel képtelenek arra, hogy bármit is tegyenek ennek elkerülése érdekében, mígnem aztán épp az a barátjuk veszi meg, aki addig folyamatosan próbálta őket rábeszélni, hogy igenis tegyenek valamit a ház és a kert megmentése érdekében. A kérdés itt inkább, mit nevezünk cselekménynek – mert valójában nem a „mit”, hanem a „hogyan” az.

Hogyan hagyjuk elveszni a jelent és a jövőt a múltért cserébe? Hogyan nem képes felfogni a nagyasszony, Ranyevszkaja, hogy hiába olyan kényelmes belemerülni a múlt kádjába, van, hogy muszáj szembenézni a változás szükségességével, muszáj elfogadni, hogy ami volt, elmúlt, és elkezdeni helyette valami újat, még akkor is, ha ez nehéz, ha ez fájdalmas, ha ez tényleg veszteséggel jár. De több veszteséggel nem járhat, mint dacosan összeszorított szemmel még lejjebb csúszni abban a kád vízben, mert akkor megfulladunk benne, amint elhagyta az orrunkat a felszín.

Hogyan nem tudunk szembenézni a saját állapotunkkal, ha az rosszabb, mint amilyennek mutatni szeretnénk? Ez még mindig Ranyevszkaja, de persze, hogy nem csak ő. Hogyan teszünk úgy, mintha még mindig ott tartanánk, ahol látni szerettük magunkat – Ranyevszkajánál ez a nagyvilági élet, az estélyek, a költekezés –, még akkor is, amikor már rég nincs miből. Lehet, hogy ez sokkal egyszerűbb, mint egy új boldogságot teremteni abból a kevesebből, ami még megvan, de önhazugság, és mint ilyen, végül elpusztít. És a szánalom, ami a lebukással jár, talán több fájdalmat ad, mint örömöt az, hogy majdnem elhisszük, hogy megvan, ami nincs.

A Cseresznyéskert hatalmas társadalmi tabló, Ranyevszkaja környezete is csupa élő-lélegző jelképből áll. Ott a cselekvőképtelen értelmiségi: a báty, Gajev csak fecseg és fecseg, mindenről emelkedett szónoklatba tud kezdeni, de ahhoz már nincs tehetsége vagy indíttatása, hogy két szalmaszálat keresztbe tegyen. És az elvek embere, Petya, az örök diák, aki remekül elsajátította a világ működésének tetszőleges elméleti modelljét, de csak azért, hogy a gyakorlathoz hozzá se kelljen szagolnia, mondván, ő felette áll az olyasminek. Persze dehogy áll, csak a dolgok addig adnak látszólagos biztonságot, amíg el nem kezdjük tényleg csinálni őket.

Vagy ott vannak a szerelmesek, Várja, a lány, és a birtokot végül megvásárló Lopahin: szeretik egymást, és ezt jól tudják a másikról is, mégis, az az egy hangosan kimondott szó sehogy sem tud elhangzani, ami megszüntetné azt a végeérhetetlen, egy centis űrt a két egymás felé nyitott tenyér között.

De persze a darab nyertese, Lopahin is megér egy misét. Ő a gyakorlati ember mintapéldánya, akinek a szülei még jobbágyok voltak, de neki sikerült kitörni, és nem is tartaná meg magának a hasznos tudást arról, hogyan kell egy rubelből másfelet csinálni – csak meghallani nem akarja senki, mert az már senkinek nem tetszik, hogy tenni is kell érte. Ő viszont arra süket teljesen, ha másnak nem a gyakorlat nyelvén kéne beszélni, hanem az érzelmekén, és képtelen felfogni azt is, mégis mi vihet rá valakit az önsorsrontásra. Pedig nehéz úgy a másikon segíteni, ha először nem keressük meg a kaput az ő kertjébe, sőt, a bejárat helyett az oldalfalon dörömbölünk, és nem értjük, miért nem nyílik rajta rés.

Vagy ott van még Sarlotta Ivanovna, aki a szó legszorosabb értelmében gyökértelen, papírok híján az életkorát sem tudja, hát még azt, hogy mit keres ezen a földön. Vagy a piperkőc Jása, akinek meg csak a világi javak kellenek, pezsgőtől a mademoiselle-eken át főleg a pezsgőbe áztatott mademoiselle-ekig. És az ősöreg inas, Firsz, akinek a jelenkor csak katyvasz és káosz, és akinek a rend volt a nyugalom, még akkor is, ha az a rend szolgaságot és a szabadság hiányát jelentette – de akkor legalább megvoltak a biztos keretek.

És ez a cseresznyéskert a darabban szerényen csak azegész Oroszország, pedig hát nem: az egész világ. Vagy a világnak az a túl nagy része, amelyben senki nem csinál semmit, amit kéne, ezért, azért, vagy amazért:

Vannak olyan színházi előadások, amelyek tulajdonképpen nem olyan különlegesek, és elsőre nehéz is kiemelni belőlük bármit, hogy miért is voltak jók, mert csak annyi az erényük, hogy felmutattak a maga nagyszerű teljességében egy remek színdarabot. Nem forgatták meg, nem gyúrták meg maréknyomosra, csak felmutatták, tisztán és egyszerűen, érthetően és értelmezően, és kész. Csak ennyi, lehetne mondani, de ez a csak ennyi is tud sok lenni, ahogy a magnót sem azért szereti az ember, mert átírja a zenét, hanem csak mert megszólal és hallhatóvá lesz általa. Ilyen a Bristol Old Vic Theatre és a manchesteri Royal Exchange Theatre Cseresznyéskert (The Cherry Orchard) című előadása is.

Ami valahol nem is csoda, hiszen az a Michael Boyd rendezte, aki Moszkvában tanulta ki a színházat, igazgatója volt egy skóciai szovjet művészeti fesztiválnak – szóval mondhatjuk, hogy megvan az orosz szál. És megvan a hatalmas, csodálatos drámákból is a tapasztalat: Boyd a nagy nevű Royal Shakespeare Company művészeti vezetője volt hosszú évekig, és olyan apróságok fűződnek a nevéhez, mint a William Shakespeare Összes Művei Fesztivál, amely alatt – ezt mondjuk nem nehéz kitalálni – a mester összes művét színpadra állították, egy év leforgása alatt.

Boyd a Cseresznyéskert rendezőjeként olyan szelíden nyúl a műhöz, mintha egy törékeny csontú madarat emelne ki a kalitkából, hogy repüljön. Egyetlen különös ötletet sem lehetne találni a rendezésében, és ez a nem az angolszász hagyományokhoz, hanem a magyar rendezői színházhoz szokott szemnek szokatlan. Hacsak azt nem nevezzük különös ötletnek, hogy a Lopahint inkább barátságos, mintsem elsöprő energikussággal játszó színész, Jude Owusu bőre fekete, és így az elnyomásból kikapaszkodott figurája hátára felmászik a teljes brit gyarmattartó birodalom története is, mint egy kicsike, de azért azonnal észrevehető bogár.

Illetve ebben a rendezésben minden felvonás előtt, és néha közben is a színen van Ranyevszkaja legfájóbb traumája, vízbe fúlt kisfiának rémképe vagy árnyképe is – de ez inkább szűkít a dráma horizontján, mintsem tágítana rajta, hiszen a nőnek annyi mindennel kell szembenéznie, nem elégséges válasz, hogy csak a gyásszal.

Persze felesleges úgy tenni, mintha nem a Sarlottát játszó Magyar Éváért utazna ki a magyar ember fia Manchesterbe színházat nézni, hiszen dehogyisnem. És megéri, mert bár kis szerep,

Ahogy az életkor és megfogható múlt nélküli, különc, bűvészkedő, akrobata-mutatványokat bemutató Sarlotta Ivanovna szellemebb a többiek között a szellemnél, úgy Magyar Éva is olyan jelenség a színpadon, mint egy papírrepülő, amelyet hol elénk hajítanak, hogy végigszántsa a nézőtér előtt a levegőt, hol pedig lehuppan egy kis időre, hogy aztán hamar újra felkapja a szél, mert nem köti a földhöz semmi. És őt tényleg nem köti viselkedésben, érzelmekben sem az, ami a többieket hétköznapivá béklyózza: mintha a színésznőben egy masszává folyna vidámság és melankólia, nemtörődömség és mélység. Amely állapotokat Magyar Éva úgy tudja kontrollálni, hogy az egészen ellenállhatatlanul vigye magával a nézőt abban az ütemben, ahogy a színész játéka parancsolja nekünk.

Újra, sokadjára is megmutatni, miért tartozik a legnagyobbak között is a legnagyobbak közé Csehov, eleve nemes gesztus, amit bárkinek, bármikor könnyű nagyra értékelni. De ha az bárki még magyar is, az csak még többet kap attól a többieknél, hogy örülhet egy magyar színész megérdemelt sikerének és tehetségének a világ azon részén is, ameddig pedig nem szoktak elérni a magyar deszkák.