Külföldre költöztek, aztán visszatértek Magyarországra: van, akinek a férje maradt Ausztriában, van, akinek a munkahelye szűnt meg azóta, van, akit civilként tett ellenséggé a kormány, és van, aki azóta már továbbállt Brazíliába, egy országos káosz közepébe. Arról kérdeztük az Indexen látható Menjek/Maradjak: Édes otthon című film szereplőit, mit gondolnak néhány hónappal a hazaérkezésük után: jól tették, hogy hazajöttek?
Nem bántam meg, hogy hazajöttünk. Még.”
Ezzel kezdi Kolonics-Imre Zsófia a választ arra a kérdésre, hogyan értékeli saját korábbi döntését. Zsófia történetét az eddig a kivándorló magyarokról szóló Menjek/Maradjak című sorozat rendhagyó, Édes otthon című epizódjában ismerhetik meg a nézők: 2015-ben még el se tudta volna képzelni, hogy hazajöjjön kisbabájával az 500 eurós gyes hazájából, Ausztriából, hogy aztán a 2017-es képek már Budapesten köszöntsék. A film szereplőit az Index közreműködésével készült film online premierje után kérdeztük a tapasztalataikról: a hazaköltözőkről szóló Édes otthon három főszereplőjéről szóló három részt szerdán, csütörtökön és pénteken mutatta be az Index, aztán hétvégén egyben is látható lesz a film (amiről korábban írt kritikánk ide kattintva olvasható).
„Ezt a közeget szoktam meg, és hosszú távon nem tudok meglenni nélküle. Fontos, hogy a gyerekeim jól érzik itthon magukat, hogy vannak szociális kapcsolataik, hogy a családjuk közelében lehetnek. Ez hiányzott kint. Gyökértelennek éreztem magamat, és nem tudtam megtanulni otthonosan mozogni, ezért ezt a gyerekeimnek sem tudtam megtanítani. Be kellett látnom, hogy nekem mindez – a megszokott, szeretett környezet – előbbre való, mint az, hogy Ausztriában végső soron sokkal biztosabb volt a megélhetésünk” – vallja be Kolonics-Imre Zsófia.
Az emigráció okairól azt mondja: „A filmben mi a Magyarországról kiköltözők azon rétegét képviseljük, akik a jobb megélhetésért választották külföldet. A férjem felszolgálóként kezdett kint, majd étteremvezető szintre bandukolt röpke két év alatt. Ezt inkább a szorgalmának és rátermettségének köszönhette, mint az ambíciójának. Itthon kidolgozta a belét, mint a szakma szerelmeseinek egyik utolsó példánya, ugyanakkor mindezt anyagi és erkölcsi megbecsülés nélkül. (Ha szót emelt, vagy ne adj isten, fizetésemelést kért, a válasz az volt, ha nem tetszik, el lehet menni, száz másik áll mögötted. És ha folyamatosan azt szajkózzák, nem érsz semmit, akkor elhiszed.)
És ott kint visszakapta az önbecsülését.
Végre az a férfi és apa lett, aki el tudja tartani a családját, anyagi biztonságot nyújt, miközben a méltósága is megmarad. Neki ez a fontos. Ezért ő továbbra is kint dolgozik. Meg tudom érteni. Küzdelmesebb itthon. Sokkal nehezebb hozni azt az életszínvonalat, ami ott kint nem épp óriási művészet” – számol be élete nehéz döntéséről Zsófia.
De nem a férje kint maradása az egyetlen, ami nehezebbé teszi a hétköznapjait: hazatérése után a Lánchíd rádiónál helyezkedett el riporterként. „A nagy remények és vágyak, amikkel a munkámat illetően hazatértem, részint beteljesültek” – mondja erről. Aztán jött az áprilisi országgyűlési választás, amely után pár nappal a tulajdonos Simicska Lajos egy tollvonással megszüntette a rádiót – a Magyar Nemzet című lappal együtt –, és munkanélkülivé tette az összes munkatársát.
„Hihetetlenül jó közösségben, érdekes, értelmes kollégák között dolgoztam. Nagyon számított, hogy rengeteg lehetőséget kaptam, nagyon sokat tanulhattam, fejlődhettem. Lelkesített, hogy azt éreztem, olyan munkám van, ami igazán értéket képvisel: egy olyan csapat tagja voltam, amely az országban lévő szellemi élet vérkeringésének felpezsdítésén, a manapság szűkre szabott látókör tágításán munkálkodott. Fájdalmas volt megélni, hogy mindezek ellenére nincs támogatottsága, így egyszerre majdnem ötven ember küzdelme megy a kukába egyik pillanatról a másikra.”
Főleg ezért viselte meg a rádió megszűnése, „de természetesen nem mindegy az sem, hogy emiatt beljebb kell húzni a nadrágszíjat”, teszi hozzá. „Munkakeresőként úgy látom, nem árt, ha az ember jól menedzseli önmagát, jól használja a kapcsolatait. De ezt inkább csak látom, mint hogy alkalmazni tudnám. Ugyanakkor igaz az, hogy ha dolgozni akarsz itthon, szakmunka vagy idénymunka akad bőven. Más kérdés, hogy az szellemileg kellő kihívást jelent-e, márpedig édeskevés a felemelkedéshez, ha az egyetlen motiváló erő a munkában, hogy pénzt keresek. És főleg édeskevés az egészséges önértékeléshez.”
Zsófia azt mondja: érzelmi alapon döntött a hazaköltözés mellett, noha úgy látta, itthon „nem olyan léptékű a fejlődés, ami elvárható lenne, és amire égető szükség lenne”. És mivel a saját bőrén tapasztalta meg a különbségeket a két ország között, úgy érzi: „Épp ésszel végiggondolva hülyeség volt hazajönni, hiszen Ausztria leküzdhető távolságra van, ha gyötör a honvágy, ugyanakkor
hálásabb ott az élet, ezen nincs mit szépíteni: csak menj be ott egy kórház mellékhelyiségébe, az elmondja a lényeget.
Ha úgy tetszik, az én fogyatékosságom, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy itt éljek, és a gyerekeim is itt éljenek a családunk körében. De szeretném, hogy megismerjék a miliőt, amibe beleszülettek, hogy megértsék a történeteket, amiknek immáron ők is a részesei lettek, hogy az anyanyelvükön szóljanak hozzájuk, hogy itt alakítsanak ki kapcsolatokat elsősorban. Ők jól érzik itt magukat, ami örömmel tölt el engem, és ez egyelőre maradásra bír. Szeretnék még világot látni, másik országban dolgozni, tanulni; szeretném, hogy a gyerekeim is tapasztalatot gyűjtsenek máshol. De legfőképpen szeretném, ha mindezt nem kényszerből kellene megtenni, mert a kötelékek miatt itt szeretnék élni életvitelszerűen.”
Faragó Renáta volt az, aki az Édes otthonban eleve azt mondta: sosem volt olyan vágya, hogy külföldre költözzön, aztán mégis így alakult az élete. De nem látták a lelki szemeik előtt, hogy Londonban nőjön fel a gyerekük, így végül ők is hazaköltöztek Budapestre. És hogy mit gondol erről ennyi idő után Renáta? „Egyértelműen az a válaszom, hogy jól döntöttünk.”
Faragó Renáta egy arra rászorulókat segítő civil szervezetnél dolgozik, ahogy férje is. Részben ez is az oka, hogy esze ágában sincs elmenni. „Úgy fél évvel ezelőtt volt bennem némi vágy arra, hogy esetleg újra költözzünk valamerre, nem is feltétlenül a kilátástalanság miatt, hanem úgy éreztem, hogy jó lenne feltöltődni, erőt meríteni, kicsit eltávolodni attól, amiben akkor voltam. De ez a választások után abszolút átfordult abba, hogy nekem itthon van dolgom.”
Azt mondja, ugyanígy gondolkodott a hazaköltözés előtt is: „Akkor is az volt a legfőbb érvem, hogy mindenki elmegy, és mi legyünk azok, akik hazamegyünk.
Tegyük a dolgunkat, hátha sikerül hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország egy olyan ország legyen, ahol szeretünk élni.
És nem ilyen nacionalista érzelmek vezéreltek, hogy magyar vagyok, hanem egyszerűen azt éreztem, hogy itthon nagyobb szükség van rám és arra, amit csinálok. És itthon hasznosabb lehetek, mint Londonban, ahol amúgy egy csomó civil van, aki önkénteskedik, aktív és felelősséget érez az embertársai iránt.”
Ráadásul Renáta Londonban tehetetlennek is érezte magát: „Úgy éreztem, onnan a távolból nem tudok kiállni az ellen az igazságtalanság ellen, hogy tönkreteszik a korábbi munkahelyemet, és én nem tudok ott lenni, hogy tegyek valamit. Persze ott voltam Londonban is az akkor alakuló aktivista csoportban, elmentünk tüntetni a követség elé: voltunk kábé tízen, abból hárman mi. És egyáltalán nem azt gondolom, hogy én olyan nagy hatással lehetek bármire is, csak egyszerűen nekem lesz jobb érzésem attól, ha itthon maradok. És ha más nem, legalább tömeg lehetek egy tüntetésen, dolgozhatok egy számomra fontos ügyért, és ha időm engedi, még önkénteskedhetek is ezer helyen, mert szükség van rá. Viszont ha külföldön élek, akkor ezeket fizikailag nem tudom megtenni, amitől szarul érzem magam. Most legalább úgy tudok lefeküdni mindennap, hogy oké, rajtam nem múlik, hogy jobb legyen ez az ország.”
Arról, hogy „Soros-szervezetként” folyamatos támadások érik a munkahelyét, kettős érzései vannak: egyrészt persze érzi a bőrén, másrészt viszont egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy ne civil szervezetnél dolgozzon. Szintén ambivalensen viszonyul a civilek listázásához is: „Egyrészt számomra büszkeség ennek a kormánynak az ellenségének lenni. Másrészt meg azt is gondolom, hogy nincs más céljuk ezzel, mint hogy félelmet keltsenek.
Én meg nem vagyok hajlandó félni.”
Jelenleg egy közösségi projekt szakmai munkájáért felel, férje, a filmben szintén szereplő Joci pedig itthon beteljesíthette azt a vágyát, amit már az Édes otthonban is vázolt: saját pszichológiai praxisba kezdett. „Irtó szerencsés vagyok, mert megélek abból, amit csinálunk. És Joci miatt életemben először akkor sem kellene kétségbe esnünk, ha pár hónapig nem lenne munkám. Persze igyekszünk abban a szellemben élni, hogy a pénz csak egy eszköz, amire alapvetően szükség van, de nincs sokra szükség, épp csak annyira, amiből ki tudunk jönni.”
Nem is tervez különösebb változást az életében. „Igyekszem továbbra is a munkámra koncentrálni, és ott lenni, ahol ott kell lenni, és ha lehet, még aktívabban részt venni abban, hogy változást tudjunk elérni. És itt nem politikai változásra gondolok elsősorban, mert ahhoz én jelentéktelen vagyok, inkább az emberek gondolkodására és hozzáállására szeretnék hatással lenni. Azt gondolom, el kell jutnunk minél szélesebb körben vidékre is, és azokkal az emberekkel kell párbeszédet kezdeményeznünk, akik nem jutnak más információhoz, csak ami a közmédián keresztül jut el hozzájuk, mondjuk a menekültkérdésben. Szeretném, ha az emberek ráébrednének arra, hogy felelősek vagyunk egymásért és a közösségért, amiben élünk.”
Arról, hogy milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne az elmúlt években a külföldi és a magyarországi élet összehasonlításáról, annyit mond:
Jobb itthon, csak sokkal, de sokkal nehezebb.”
Az újságíróként dolgozó, és különféle újságírói ösztöndíjakkal Amerikába költöző, ott pedig a világ legnevesebb médiacégénél elhelyezkedő Donáth Mirjam története a legszélesebb körben ismert az Édes otthon szereplői közül. Már korábban is szerepelt a Menjek/Maradjak-ban, akkor New York-i emigránsként (azt a részt meg is lehet nézni az Indexen), hazatérését pedig nemcsak ez a film dolgozta fel, de ő maga is könyvet írt róla: a Mások álmáról ebben a cikkben írtunk. A könyvben arról is írt: brazil férjével, Nivaldóval úgy tervezik, majd mindig fél évet töltenek gyerekeikkel együtt Magyarországon, aztán felet Brazíliában. Meg arról is, hogy Nivaldo számára az az Egyesült Államok lenne az ideális haza, ahonnan Donáth Mirjam egyszer már úgy döntött, elköltözik.
Mirjamot így Brazíliában értük utol e-mailben, egy benzináremelkedés miatti országos sztrájk és káosz közepén. „Bajban vagyok, itt, átmeneti szállásunk hűvös erkélyén, Brazíliában, ahová, hogy a többieket fel ne riasszam, kivonultam válaszolni neked, és ahová a brazil káosz okán többnapos szobafogságra is kényszerültem, hiszen spórolni kell a benzinnel, a városi kutak még mindig üresek, és ha benzin nincs, semmi sincs, gyalogosan a legközelebbi közért is bő félórányira van, nekem a két kicsi gyerekkel kellene eljutnom oda, meg a rakománnyal vissza egy járdátlan, nem budapesti közbiztonságú városban. Hosszúra sikeredett ez a mondat, de talán kiderül belőle, hogy
Magyarország még mindig összehasonlíthatatlanul biztonságosabb a világ megannyi pontjánál, élhetőbb is, ha az éppen regnáló hatalom megengedi ezt.
Röviden: a magyar szúnyogok még nem életveszélyesek.”
Azt írja: bajban van, ha válaszolni akar jelenét és jövőjét és jövőjét firtató kérdésekre, részben, mert évekig gondolkodott azon a háromszáz oldalon, amit a vándorélete okairól és következményeiről írt – és amiről aztán hosszan beszélgettünk, ebben az interjúban –, és nem is igazán tudna ennél rövidebben válaszolni most sem, másrészt azért is, mert nem feltétlenül vannak kész válaszai.
„Hol és meddig maradunk, és utána hová álmodjuk majd magunkat – erre nincs válaszom. Nem lehet válaszom, amikor már az első hónap után látom, háromszor annyiba kerül itt az élet, mint odahaza. És a háromszor annyi már tarthatatlan kategória. Fantasztikus, hogy a kislányom óvodába járhat itt is, és esélyt kap arra, hogy otthon legyen a brazil kultúrában. Ez gyönyörű, ahogy abban is van valami gyönyörű, hogy a budapesti oviban csak az étkezésért kell fizetnünk, nem pedig a csillagászati árú szolgáltatásért. Felvetettem a férjemnek, hogy adjuk állami óvodába a gyereket Brazíliavárosban is. Olyan pillantást vetett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy hagyjuk magára egy nyomornegyedi játszótéren.”
Hozzáteszi: „Csak azt érzem valamelyest biztosan hét év New York-i élet után, hogy emigráns már sohasem válik belőlem. Az én otthonom Magyarország, a férjemé leginkább az Egyesült Államok, és vegyes házasságban élőként nem kényszeríthetjük egymást hosszú időre olyan helyzetbe, amelyben a másik idegen marad. Ezért lehetőségeinkhez és érveléstechnikánk erejéhez mérten bolyongunk.”
Válaszában utal az Indexen is megírt, kivándorlással kapcsolatos hírekre: például, hogy Schilling Árpád külföldre költözik, Alföldi Róbert szerint viszont ezt meg lehetett volna akadályozni szakmai szolidaritással, ugyanakkor maga is azt mondta: ha elvettek tőled minden lehetőséget, valóban el kell menni.
„»El kell menni.« Ebben az évszázadban, amikor boldog és boldogtalan egyaránt vándorol, vannak, akik előbb elindulnak, mintsem hogy konfrontációba kerülnének. Vannak, akik csak akkor, amikor megfosztják őket a lehetőségektől. És vannak, akik akkor sem.
Mert az ember akkor veszíti el önmagát, akkor éri tragédia, amikor nem a meggyőződése szerint, hanem mások kényszerítésére cselekszik.”
A Menjek/Maradjak három epizódja az Indexen:
Ne maradjon le semmiről!