Ijesztően valószínű jövőt vázol egy idén megjelent regényében a félig szír származású Sayfo Omar. Kevesen spekulálnak nála sokrétűbben és életszagúbban a muszlim bevándorlókról, a menekültekről és a totális megfigyelő-megbélyegző-kitoloncoló állam esélyeiről.
Akár tetszik, akár nem, a migráció problémája még jó pár évig velünk marad. Az azonban a migrációnál is nagyobb probléma, hogy a „migráció” egy olyan csatakiáltássá vált, ami
De ami közös, az a kétmilliárd muszlim tömbösítése: pastukat és berbereket, szunnitákat és síitákat gyúrnak bele egy olyan bálványba, amit legszélsőségesebb vallásjogi irányzat, a szalafista/vahabita iskola mintájára formálnak meg a kulturális klisék iránt fogékony közvélemény számára.
1982-ben született Budapesten magyar anyától és szíriai apától, 18 éves koráig Debrecenben élt. Úgy vallott magáról, „anyanyelvem, ezáltal mentális szoftverem magyar”. A politológia mellett arab szakon is diplomát szerzett; jelenleg az Utrechti Egyetem kutatója és a Demokrata hetilap külpolitikai rovatvezetője.
Ezért is érdekes az ilyen klisék ellen régóta küzdő, félig szír származású magyar újságíró, Sayfo Omar Allah tágas földje című regénye, ami nem azt mutatja meg, hogy milyen fenyegetést/lehetőséget jelentenek az Európába érkező muszlimok, hanem egy európai muszlim szemszögéből mutatja be azt az elidegenítő folyamatot. Pontosabban nem is lehet azt mondani, hogy „egy muszlim szemszögéből”, mert a könyv nem kis részben arról szól, hogy egy sokadgenerációs, az iszlámhoz már csak a nagypapa meszhabá-ján (imafüzérén) keresztül kötődő, arabul nem is tudó, zavaros vágyakkal, ambíciókkal és frusztrációkkal rendelkező fiatalt
hogyan szorítja be a "muszlim" kategóriába a normalitássá váló idegenellenesség.
Az Allah tágas földje egy igazi disztópia. Egy európai nagyvárosban az egységes európai szuperállam, a Páneurópai Szövetség területén játszódik, pontosabban annak bevándorlók lakta Zónájában. Főszereplője pedig Naszím, aki mintha Matthieu Kassovitz Gyűlöletéből lépett volna elő. Identitásában sokkal, de sokkal fontosabb a boksz, a hiphop meg az online RPG, mint az otthonról hozott hagyományok. Naszím személyes elszigetelődése párhuzamosan – és szoros összefüggésben – alakul az Páneurópai Szövetség rendőrállami fordulatával.
A politikai-társadalmi és a személyes sors alakulását Omar a főszereplő szemén keresztül láttatja, de ez a lencse túlságosan is tiszta. Azaz a szöveg túl szabatos egy lakótelepi arc fejében pörgő gondolatokhoz képest – ugyan ki emlékszik vissza egy rokonára úgy, hogy „kiváló perspektívával rendelkező fiatalember”? A regény hemzseg az ilyen autentikus szövegektől, és párbeszédektől, mint ez:
– A bőrömre nem mehetsz rá – figyelmeztetett. – A sperma nadzsísz. [tisztátlan – TG]
– De ha a szádba megy, akkor nem nadzsísz?
– Csak ha a bőrömre – rázta meg a fejét. – De ügyes leszek.
De ezek annyira csak elhallott, felszedett frázisokként hevernek a szövegben, hogy szinte vártam, mikor bukkan fel mögöttük egy „tette hozzá” vagy egy „szögezte le”.
Viszont a lényegre törő, szabatos mondatoknak megvan az előnyük is, mert célratörőn vezetnek végig előbb egy bevándorló család tablóján – az Európában elsőként szerencsét próbáló, Mercedes-szel az óhazába visszatérő dédnagypapától kezdve a homoszexuális családszégyenén át a saját európaiságát élete végigéig emésztő apáig. Utána jönnek a bevándorló közösség sajátos jelenségei a telefonos böngészőkön felugró szalafista bannerektől a harcikutya-tartás vallási kockázataiig.
Vagyis mégsem, mert nagyon mellélövök a „közösség”-gel, hiszen a regény közösség helyett emberekről szól, akik valamilyen szinten kötődnek – vagy ahogy a cselekmény halad előre: kötik őket – származásukhoz. Sayfo Omar víziója ebből a szempontból sokkal elevenebb Michel Houellebecq Behódolásának egydimenziós és egyívású muszlimjainál.
Magát a sokrétű és kidolgozott disztópikus víziót viszont nem akarom a könyv helyett elmesélni. Sayfo Omar alig oldja el a valóságtól azokat a szemünk előtt lejátszódó folyamatokat, melyeket a migrációhoz szokás kötni, és Magyarországról nagyon-nagyon ismerős elemekből rajzolja meg az ellenségképzés, a megalkuvás, a tehetetlenség és a radikalizálódás útjait, és egy olyan végpontra futtatja ki (ennyit talán még elárulhatok), ahol a sokadgenerációs bevándorlók nihilista heccként felfogott lázongásait felváltja a terrorizmus, a hullámokban felhorgadó idegengyűlöletből nemcsak egy faj- és hitvédő ellenállás nő ki, hanem a megfigyelő-elnyomó-kitoloncoló Új Hazafias Paktum.
A regény tele van a bevándorlólét bizarr ellentmondásaival, mint a háborús menekülthullámot gyanakodva fogadó őshonos bevándorlók:
„Idegenek lettünk a saját városunkban” – foglalta össze az érzéseit Rámi egy munkából hazafelé menet bepötyögött üzenetében. Fényképet is küldött. A park sarkában lévő régi játszótéren, ahol fiatalkorunk legszebb estéit töltöttük, afrikaiak ültek. (...) A rendfenntartók a Zóna utcáin is a korábbinál gyakrabban járőröztek, ennek furcsa módon még azok a haverjaim is örültek, akikkel egykor a könnygázos éjszakákon a rendőrök elől menekültünk. Hiába. Megöregedtünk.
Vagy például ott van az öreg Asraf, aki ha nem a tabletjét birizgálja dönerbüféjének teraszán, akkor a muszlimokat ostorozza:
Jöttek a nacionalisták, az iszlamisták, most meg ezek a rohadt dzsihadisták. (...) Mind ugyanaz. A múlton merengenek, és másokat okolnak, amiért az aranykor véget ért. Gyűlölnek mindenkit, pedig magukba kellene nézniük. Ezért élhetetlenek a muszlim országok.
És a – nyilván – telefon- és hírfüggő Naszím newsfeedjében vagy környezetében is ismerős (vagy legalábbis jellegzetes) arcok bukkannak fel:
Néha elgondolkozom azon, hogy könnyebb és népszerűség szempontjából hasznosabb dolog lenne belehelyezkedni a »mi háziarabunk« szerepébe és beállni a kórusba. Ezt azonban éppen a józan ész miatt nem tehetem meg.
(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images Hungary)