Elég nehéz mit kezdeni azzal, hogy »engem megszólított a búzafű«; ez azért elég hamar kikezdi a logikus érvelést.”

Ezekkel a szavakkal kezdődik (egy dal után) az AlkalMáté Trupp idei előadása, a „legendás” Máté Gábor – Horvai István színészosztály tagja, Fenyő Iván életéről. És ez az utalás a színész spirituális vezetővé válásáról szóló nyilatkozatára elég pontosan meg is határozza az előadás hangvételét: tényleg nehéz mit kezdeni azzal, ha valaki azt mondja, megvilágosodott, és egyszerre a Fény, Buddha és Jézus útjára lépett. Olyan nehéz, hogy az előadás tényleg nem is nagyon tud mit kezdeni vele.

Ahogy nehéz mit kezdeni azzal is, ha pont az a színész lépett ki évekkel ezelőtt ezekből a minden nyáron egy-egy osztálytárs életét színre vivő előadásokból, akiről az aktuális bemutatónak kellene szólnia. És pláne nehéz, ha az illető nem járul hozzá, hogy az osztállyal közös történetük kínosabb pontjai is színpadra kerüljenek. Például éppen az az epizód, amikor Fenyő Iván szakított az osztállyal. Pedig ezeknek a kitárulkozó előadásoknak – ez már a tizenkettedik a sorban – az őszinteségükben, vagy hát épp ebben: a kitárulkozásban van az erejük. Amely erőből nagyon sok elvész, ha ez nincs meg, még úgy is, ha a színészek egy találó, vicces jelenetbe is csomagolják az öncenzúra megindokolását.

De akkor is: a Fenyő Iván című előadáson meglátszik mindkét hendikep: a „mit kezdjünk ezzel” tétovasága és az „ehhez nem nyúlhatunk” gúzsba kötöttsége. Így pedig az előadás nem tud több lenni nagyon szellemes, sőt sokszor megindító vagy megrázó, remekül előadott és megírt, mindvégig ötletes, nagyszerű színészi játékkal megtámogatott jelenetek egymásutánjánál. Ami azért egyáltalán nem hangzik rosszul. Csak jóval alatta marad annak, ami akár lehetett volna.

Mert ezek a bizonyos értelemben belterjesnek is nevezhető előadások, amelyek mégiscsak egy kis közösség tagjainak magánéletéről szólnak, akkor tudnak igazán erősek lenni, amikor túllépnek a saját határaikon. Azaz amikor a színpadra vitt jelenetfüzér pont olyan drámai, mély, elgondolkodtató és hatásos, mint a világirodalom akármelyik jó színdarabja; amikor már nem az a legfontosabb, hogy amit látunk, a valóságban kivel történt meg, mert az előadás általános érvényű lesz, és olyan sorstörténetet tud megmutatni, ami saját jogán is magával ragadó. Ilyen volt például két éve a Mészáros Béláról szóló előadás: annak a szövegkönyve elment volna egy izgalmas, súlyos és mélyre ható kortárs drámának is egy ezernyi ismerős, komoly dilemmával küzdő ember életéről és benső tragédiáiról.

A Fenyő Iván című előadás, akármilyen szórakoztató és profi is, nem tud ilyen lenni. Alapvetően kétféle jelenetből áll össze. Az egyik fajta felvillantja, hogy mitől lehet nagyon jó egy-egy ilyen AlkalMáté-előadás: beszél Fenyő Iván komplexusokkal, megfelelési vággyal terhelt kapcsolatáról az apjával; beszél szinte feldolgozhatatlan hollywoodi kudarcélményéről (Sam Mendes kivágta szinte az összes nagyjelenetét a Bőrnyakúak című szuperprodukcióból, amelyben eredetileg az egyik főszereplő lett volna); beszél arról, hogy hogyan fogadják osztálytársai, barátai a megvilágosodását. Azaz elkezdenek összerakni egy sorsot, egy embert – de a hangsúly azon van, hogy elkezdenek. Ezek a jelenetek ugyanis mind csak egy-egy mozzanatot emelnek ki: felvetnek egy komoly kérdést, aztán nem mennek tovább. Nehéz lehetett feldolgozni a Bőrnyakúak vágását, mondják, de nem tudjuk meg, Fenyő Iván hogyan dolgozta fel (vagy hogyan dolgozza fel bárki egy ilyen álma kettéroppanását). Az apjával eleinte terhelt volt a kapcsolata, aztán a meditálós táborban ez egyszer csak feloldódott, mondják, de hogy ez miért történt, milyen hatása lett Fenyő életére, vagy egyáltalán megszüntette-e a gondokat (az interjúkból úgy tűnik, nem), az megint nem derül ki. És ez a legtöbb hasonló epizódra igaz.

A másik fajta jelenetek viszont abszolút a levegőben lógnak. Mint például az, amelyből kiderül, hogy Fenyőnek a gyerekkori szimbiózis után nagyon megromlott a kapcsolata a testvérével – de ennek se előzménye, se folytatása nincs, „csak” egy tényleg érdekes és tényleg szomorú filmkocka marad egy ember életéből. De ez a képkocka nem része valami nagyobbnak, nem ad hozzá a drámához, nem segít abban, hogy az előadásnak íve legyen, és mivel túl konkrét, nem értelmezhető általánosan sem azoknak, akik nem kizárólag egy személyre, hanem egy drámai erejű sorsra kíváncsiak. Nem mond többet egy színes hírnél a Fenyő Iván nevű híresség életéről.

Pedig ez a téma igényelné a mélységet: igazán annak lenne tétje, ha az előadás tudna mondani valamit a megtért-megvilágosodott ember lelki útjáról, vagy ennek a megvilágosodásnak a kapcsolatáról az élet többi történéséhez (a rossz szakmai tapasztalathoz? az apakomplexushoz?). De pont ez hiányzik: megvannak a pillanatképek az előtte állapotról, és megvannak az utána korszakról is. Elhelyezik az idővonalon a megvilágosodást, és őszintén beszélnek arról is, milyen volt utána szembesülni vele. Csak arról nincs meg a mozgókép, ami pedig talán fontosabb lenne ahhoz, hogy megértsük, mi ez az egész Fény Iván-dolog. (Fenyő szintén a búzafüves interjúban nevezte így magát nevének betűit vizsgálva.)

Van viszont egy jó ötletekben lubickoló rendező, Máté Gábor. És van megint több mesteri komikus jelenet: Jordán Adél zseniálisan jeleníti meg édesanyját, Lázár Katit és főleg az ő hanghordozását, és Dömötör András már megszokott Máté Gábor-imitációja is ugyanolyan jó, mint az eddigi években. Dömötör egyébként is egészen kiváló: a sok éppen most forgó magyar film és sorozat miatt talán minden eddiginél kevesebb színész ért rá részt venni az előadásban az osztályból, így akik jelen vannak, többet is vannak színpadon, ami viszont remek alkalom Dömötörnek, hogy megmutassa, milyen magával ragadó természetességgel és hitelességgel tud megszólalni a színpadon. És vannak más jó megoldások is, mint például a vallomásos baráti beszélgetés komolyságának oldása azzal, hogy a mondatok egy kivetített Al Pacino – Robert De Niro jelenet szinkronizálásaként hangzanak el.

Ez az a párbeszéd, amelyet azzal zár Vajda Milán, hogy azt mondja a barátságukkal kapcsolatos problémákat talán nem jól kezelő Fenyőnek:

Nehéz veled, Iván.”

És úgy tűnik, tényleg nehéz: ez nagyon jól kiderül a Fenyő Iván című előadásból. Talán túlságosan jól is.