Jókai Mór többször járt Szentesen. Először még kecskeméti jogászhallgatóként bulizott át egy éjszakát a kaszinóbálban, reggelig csárdásozott, aztán hazatért Kecskemétre. Fiatal szervezet sok mindent kibír: „Meg sem látszott rajtunk a korhelykedés” – emlékezett később. 1848-ban Kossuthot kísérte alföldi toborzó körútjára, 1875-ben a Szabadelvű Párt képviselőjelöltjeként érkezett a „Kurca parti Párizsba”, volt díszvacsora, beszéd stb., ám a szentesi képviselőválasztáson – ha nem is sokkal, 524:509 arányban – kikapott az ellenzéki jelölttől. Jókai 1846-ban így festi Szentest: „Sz. városában, éppen a falu közepén egymás mellett két avult ház van. Ennek a jó városnak az a szép tulajdonsága, hogy a két széle mezőváros, a közepe meg falu.” Ha megnézzük a fenti régi képet 1900-ból, bár addigra Szentes már nagyot fejlődött, igazat adhatunk Móric bácsinak – már ami a falut illeti.

Tömörkény István, az egyik legnagyobb magyar novellista (és szegedi múzeumigazgató, régész, néprajzos, hírlapíró, korhely stb.) 1904-ben Kutyabaj című elbeszélésében ír a szentesi Veszett Nagy Sándorról. Igaz, ő úgy tudja, hogy mindszenti. Pedig a híres „veszettdoktor” Szentesen lakott, mégpedig a Jövendő utcában (aki volt Szentesen kollégista, az ismeri ezt az utcát). Eredeti szakmája lóherülő ember volt, de ördöngös gyógyító, boszorkány, táltos hírében állt. Embert, állatot egyaránt gyógyított, az egész környék ismerte, ráncos gatyában, sarkantyús csizmában járta a vidéket. Szép parasztember volt, fehér, nagy haj, bajusz, sűrű, összenőtt boszorkányszemöldök, értett az emberek nyelvén, és egyetlen nézésével megszelídítette a veszett kutyát. Szemmel gyógyította meg az embereket, akiket megharapott a veszett kutya, de azt is mesélték róla, hogy akármikor kutyává tud változni, és csettintésére a marhák megszűntek veszettnek lenni. Egész csordákat gyógyított ki a veszettségből ez a szentesi javasember, és értett az állatok nyelvén is, nem is kellett megszólalnia, csak rájuk nézett, és a marha, a ló vagy a kutya már tette is a dolgát. Íme, itt van Veszett Nagy fényképe:

„Itt álmodik Attila valahol... / Fölötte bús darumadár dalol, / Fölötte magyar ég kék sátora / S a hunok harca áll s hunok tora. // Keressük őt, a nagy, erős Vezért, / Ki csillagokba nőtt s szívünkbe fért, / Kinek szent kardja s lelke győztesen / Királykodott e földi téreken. // A magyar táj ölelve rejti őt, / Fölötte zúgnak viharok, idők / És hullanak a népek, csillagok: / Attila jön! Hunok, virrasszatok!”

Juhász Gyula 1926-ban A szentesi határban című versében természetesen nem Pataky Attila majdani eljövetelét, hanem Attila hun király visszatérését vizionálja. Csallány Gábor (szentesi múzeumigazgató régész, emléktáblája a Széchenyi ligetben, a Koszta József Múzeum falán) elmélete szerint ugyanis Attila székhelye Szentes határában volt, így sírjának is valahol errefelé kell lennie. Szóval lehet, hogy egykor Szentes egy hatalmas birodalom fővárosa volt. Idézzük barátnőnket, Wikit: „453 tavaszán Attila székhelyén halt meg – a hagyomány szerint nászéjszakáján orrvérzése lett és belefulladt kábulatában. Más feltételezések szerint a rengeteg alkoholtól kialakuló májzsugor ellensúlyozására létrejövő, ún. nyelőcső visszérbetegségtől kapott belső vérzés miatt vérzett el. Egy harmadik legenda úgy véli, hogy germán felesége, Ildikó (Krimhilda) ölte meg, fülébe cseppentett méreggel. Temetéséről Priscus nyomán Iordanes ír. Az ázsiai jellegű, a későbbi türk nagyfejedelmek temetéséhez hasonló temetési szertartás szerint ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, a folyó egyik ágát elzárták, hogy a víz mind a másik ágba folyjon. A hagyomány szerint hármas, arany, ezüst és vas koporsóba (ferculum) temették el, valójában azonban valószínűleg hármas szemfedőt (coperculum) téve a halott arcára, egyetlen koporsóban temették el.”

Hát, ha Attila tényleg Szentesen halt meg, akkor szerintem a májzsugor a legsanszosabb a három feltételezett halálnem közül.

Móricz Zsigmond azért járkált Szentesre, mert itt lakott a barátja, Böszörményi Jenő református lelkész. Többnyire anyagot gyűjtött a városban, például a Rózsa Sándor-regényekhez vagy A kubikos című riportjához. A paplakban lakott, kijárt a ligeti múzeumba Csallányhoz, sőt ásatásra is ment vele. 1935-ben például ezt mondta a rádióban: „Szentes városának tiszta magyar lakossága a magyar faj típusos képlete. Ami érték a magyar földben s a magyar népben van, az itt mind fölismerhető.” „Sehol sem láttam a magyart ily megfontoltnak és nyugodt életűnek. Mintha egy fokkal civilizáltabb lenne...” „A kubikusok is olyanok, mintha valamennyien mérnökök lennének.”

Túlzás, de jólesik, Zsiga bátyám!

A leghíresebb szentesi író minden bizonnyal a Nobel-díjas Heinrich Böll. Igaz, csak 1944. július 9. és 31. között volt szentesi lakos. Böll, akinek volt szerencséje a legelejétől a legvégéig végigharcolni a második világháborút, Jászvásárban (Iași) megsebesült, majd (Sepsiszentgyörgy és Debrecen után) Szentesre került lábadozni. Gyógykezelésre a gimnáziumban berendezett német hadikórházba járt, szállása a kertészeti iskolában volt (ma: Bartha János Kertészeti Szakközépiskola, falán a Böll-emléktábla mellett egy másik is: „Ebben az iskolában töltött három emberformáló évet Őze Lajos színjátékos”). Ádám, hol voltál? című 1951-es regényében Szentest (a regényben: Sósvárhely, az eredetiben: Szokarhely) „magyar porfészeknek”, félig falunak, félig fürdőhelynek mondja, ahol a poros országút „bal felé a faluba, jobb felé pedig a kukoricaföldek és barackfák között a pusztába” vezet. Feleségének írt leveleiben kicsit megengedőbb szülővárosommal: „ez egy csinos, csendes kis városka szép utcákkal, fasorok szegélyezik valamennyit, nagyon szép és emberi; és jó, szép, szabad nép, ez a Puszta-Magyarország. (...) Az egész lakosságot egy csodás parkkal körülvett strandfürdő vonzotta, tarka, életteli kép...”

Faludy György a második háború után járhatott Szentesen, és természetesen megbabonázta a Tisza, írt is egy kicsinyke verset Holtág Szentesnél címmel. (Apropó Tisza! 1919-ben, a román megszállás alatt a szentesiek úgy tudták, hogy ezentúl román határváros lesznek, hiszen a románok a Tiszát szerették volna határfolyónak. Amikor aztán kiderült, hogy Szentes mégsem lesz Románia, kitört a buli: „Ennek örömére minden hétvégén bálokat, táncos eseményeket rendeztek, és új műsort vetített a mozi is.”) Szóval így énekelt Faludy a Tiszáról, ami mégsem lett román határfolyó: „Tisza-part, szálas, sárgászöld füvek. / Belepte mindet a légy vagy a pók. / A parton bütykös, görbe nyírt füzek: / a vizet nézik, kopasz nagyapók.” A Tisza-part és ott a Mangec által vezetett Tiszavirág büfé (akárcsak a Szamárdelelő csárda) máig a város egyik szellemi központja. Aki számít, ott van.

Az országos közvélemény által legismertebb szentesi író nevét nem ismerjük, hívjuk Szentesi Anonymusnak. Nem pennával dolgozik, és nem is laptopba veri műveit, hanem falra írja. Az országos sajtót már több ízben bejárta remekműve, mely a szentesi nép metálszeretetét tükrözi meglehetősen bájos stílusban. Pándi Balázs 2018-as, Szentes városát továbbra is ékesíti a világ legjobb metálos falfirkája című cikkéből idézem: „Épp kedvenc tetoválóm dekorált egy fülledt nyári napon, amikor a karomra kerülő METAL KAOS felirat kapcsán felemlegette szülővárosának, Szentesnek ikonikus falfirkáját (...) A történet nagyszerűsége abban rejlik, hogy a falon nagyjából tíz évig ékeskedő feliratot lefestették, amikor a szóban forgó házat felújították. Szentesen azonban az igazsághoz hasonlóan a METÁLT se lehet elhallgattatni, így egy-két napon belül visszakerült a Sepupultura gitár metál felirat.”

(Források: Labádi Lajos: Szentes története évszámokban, Szentes, 2003; Perczel Olivér: „Behatolnak védtelen aggokhoz és nőkhöz” – Román megszállás Szentesen (1919–1920), Kommentár, 2017/5-6; Polner Zoltán: Ördöngösök, Szeged, 1984; Sima László: Szentes város története, Szentes, 1914; Szentes helyismereti kézikönyve, Szentes, 2000)

(Borítókép:  Szentes főtere 1900-ban  Fotó: Fortepan / MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE)