Mindenki látta már a posztokat. Shakespeare karanténban írta a Lear királyt. Newton karanténban fedezte fel (többek között) a gravitációt. Boccaccio 700 évvel ezelőtt írt egy olyan, ráadásul karanténról szóló könyvet, amit azóta is tanítanak. Hát akkor mi miért vagyunk csak annyira képesek, hogy a Facebookot frissítjük állandóan?

Először is: biztosak lehetünk abban, hogy Shakespeare tényleg a bubópestis alatt írta a Lear királyt? A Guardian spekulálása szerint lehet, de nem biztos. Az igen, hogy mivel London legfontosabb közösségi tereinek a színházak számítottak, 1603 és 1613 között, Shakespeare egyik legjelentősebb korszakában összesen 78 hónapot voltak zárva, úgyhogy simán lehetett egy olyan szakasz, amikor otthon kellett kotlania. Ami mondjuk íróként nem lehetett akkora környezetváltozás. Főleg azért sem, mert Shakespeare már csecsemőkorában átélte a járványt, és feltehetőleg olyan emberek vették körül fiatal- és felnőttkorában, akik mesélhettek neki arról, mi történik egy járvány idején, és ezt maga is átélhette 1603-tól. És ez megmagyarázhat olyan mondatokat a Lear királyban, mint amit a király mond lányának, Gonerilnek:

Betegség testemben, mit kénytelen
Vagyok magaménak mondanom: fekély vagy,
Duzzadt kelés, mirígyes daganat
Romlott véremben.

(Vörösmarty Mihály fordítása)

De Shakespeare-t elképzelni, ahogy egy nagy madártollal görnyed a papírja felett, miközben emberek borzasztó tünetekben pusztulnak el körülötte (többek között a főbérlője is a bubópestisben halt meg), azért eléggé más, mint amikor 2020-ban egy komplett kreatív iparág alól húzzák ki a szőnyeget.

Létezik egy mítosz, hogy a fájdalmat művészetbe, a művészetet bevételbe, a bevételt pedig boldogságba lehet átforgatni

– ezt Katie Harkin zenész mondja a New York Times-nak. Harkin szerint ez a hozzáállás különösen káros, mert a művészek egyre jobban meg fognak szenvedni az alkotással és az ezzel járó bevétellel is, sokaknak a művészlét gyakorlatilag egyet jelent a semmiben lebegéssel, és a bizonytalansággal, hogy nem tudják, mikor érkezik a következő fizetés. És persze nemcsak ők. A karanténban lehet, hogy több szabadidőnk van, mint régen, de ha nem stabil az egzisztenciánk, ezt sokkal kevésbé tudjuk élvezni. A Times cikke szerint a helyzet a vagyonosoknak kedvez, ahogy Shakespeare-t is a gazdag mecénások tarthatták el a legnagyobb járványidőszak közepette. És akármennyire is jól hangzik az, hogy Newton micsoda zseni volt a karanténban, mi is megjegyeztük a fent linkelt cikkünkben, hogy a Newton életútjáról meglévő tudásunk magától Newtontól származik, akinek nyilvánvaló érdeke volt, hogy a felfedezéseit minél korábbra datálja, és benne lehet a pakliban, hogy úgy döntött, az 1666-os pestisjárvány miatti karantén évét választja ehhez.

A járvány kitörése után mindent elárasztottak a jótanácsok arról, hogy a kényszerű bezártságot tekintsük lehetőségnek. Az Indexen is ajánlottunk rengeteg tartalmas szórakozási lehetőséget, lehet például ingyenesen klasszikus magyar filmeket nézni, virtuálisan bejárni a világ legjobb bezárt múzeumait, vagy éppen a Müpa médiatárát böngészni?

Mennyire kell rosszul éreznünk magunkat ettől? Még ha időnként úgy is tűnhet, nem kaptunk most végtelen időt arra, hogy jobb emberekké váljunk. Ez most nem egy Idétlen időkig-szituáció, amiből akkor szabadulhatunk ki, ha átformáljuk az addigi személyiségünket, és okosabbak, toleránsabbak, elfogadóbbak leszünk, hanem egy helyzet, amibe bele lettünk kényszerítve. Egy helyzet, amiben azt kell leginkább elfogadnunk, hogy nem mehetünk a boltban egymás nyakára, hogy nem találkozhatunk a barátainkkal, munkatársainkkal, és ha kimegyünk az utcára, akkor megkockáztatjuk azt, hogy egy másokra potenciálisan halálos vírus hordozói leszünk. Még ha rajtunk is van a maszk, a kesztyű, és a zsebünkben ott van a kézfertőtlenítő is. A helyzetünk nem normális, de nyilván vannak, akik ki tudják ezt arra használni, hogy megtanuljanak franciául, házi süteménycsodákat kísérletezzenek ki és mintakertet ültessenek a hátsó udvarban, majd posztolják is az erről készült fotót a közösségi médiafelületekre. De ha nekünk ez nem megy, egyelőre az is elég, ha meg tudunk küzdeni, hogy a normalitást, vagy annak a látszatát fenntartsuk.

A normalitás látszatába tartozik a munka is. Én is írtam már egy olyan cikket, amiben a távmunkához írtam tippeket – keressünk állandó helyet, hordjunk utcai ruhát, tartsunk rendszeresen szünetet. De a munka maga ettől még nem biztos, hogy könnyen fog menni, hiszen, ahogy a Lifehackeren írják, nem egyszerűen otthonról dolgozunk, hanem otthonról dolgozunk egy világjárvány kellős közepén. Már ha egyáltalán dolgozunk, és nem vagyunk azok között, akiknek hirtelen megszűnt a munkahelye. A munka mellé jön potenciálisan a család fenntartása, a főzés, esetleg az idős rokonok ellenőrzése, ellátása, a táviskoláztatás, a házifeladatok ellenőrzése, és mindemellett látni a pressziót, hogy ideje lenne végre kitanulni a bonszai minden csínját-bínját, különösen stresszesnek hathat. Még március végén foglalta össze a folyamatot Jakobovits Kitti pszichológus egy nagy karriert befutott Facebook-posztjában:

Hiába ülök farmerban a külön íróasztalomnál a gép előtt, maguk ezek a gesztusok nem segítenek abban, hogy hatékony legyen a munka. A Forbes egy hosszú cikkben próbál megoldást találni azokra a problémákra, amik ilyenkor felmerülhetnek.

• Automatikus dolgok ilyenkor újak és ismeretlenek lesznek – addig kell újra és újra nekifutni ezeknek, amíg rutinná nem válnak.
• A barátok, munkatársak, és családtagok hiányát fel kell dolgozni több telefonnal, cseteléssel, levelezéssel, videókonferenciával. (Saját bőrömön tapasztalom, hogy megsokszorozódtak a baráti csoportos csetelések.) Ez sok időt emészt fel, ami lehet, hogy rontja a teljesítményt, de kell ahhoz, hogy ne érezzük magunkat magányosnak.
• A folyamatos elkalandozást úgy lehet áthidalni, hogy kinevezünk egy időpontot, amikor szándékosan elfelejtjük a munkát, kihajolunk az ablakba, beszélgetünk a családtagokkal, vagy egyszerűen csak bambulunk magunk elé ebéd után.
• Az újfajta nyomások (gyerekek tanítása, folyamatos főzés stb.) tompítására leginkább az a jó a Forbes szerint, ha hálásak vagyunk a pozitívumokért. Nevezhetjük ezt a “Legalább nincs az a rohadt meleg!”-hatásnak, ami ellepi minden egyes fagyriadónál a Facebookot, egyszerűen örülni kell annak, hogy nem kell nyomorogni a metrón, nem kell a munkatárs testszaga közelében dolgozni, és hogy minden nap kézművest eszünk.
• A túltengő információáramlást kíméletlenül meg kell szűrni. Sajnos újságíróként nem nagyon tudom ezt a tippet leírni, mert legalább két hónapja túltengő információáramlással dörzsölöm a testem a zuhany alatt, naponta kétszer. A Forbes javaslata arra, hogy megtörjük az intenzívebb figyelést, abból áll, hogy néha bambuljunk ki az ablakon. Erről már tudnék pár ezer leütést írni.
• És tessék mozogni, mozogni, mozogni, még ha akkor is, ha körbe-körbe sétálunk a lakásban, mert mozgás nélkül az ember elsorvad.

Valamint ha lehetséges, próbáljunk nem arra gondolni, hogy emberek halhatnak meg a lakásunkon kívül, amiért valaki rájuk köhögött a boltban. A koronavírus-járvány rengeteg új kihívással jár, ráadásul hiába próbáljuk megtippelni, hogy hány hétig, hónapig tart, a biztos választ senki sem tudja. A tehetetlenség és a bizonytalanság szorongást szül, a szorongást pedig a társadalom, sőt, a világ nagy részének tömegesen meg kell tanulnia kezelni. És nem biztos, hogy egy új tudás megszerzése ennek a legjobb módja.

(Borítókép: A koronavírus-járvány miatt önkéntes karanténban lévő zenész és sminkes pár gyakorol budapesti otthonában 2020. április 6-án. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)