A Nobel-díj tette világhírűvé, s a körülötte lévő irodalmi és közéleti polémiát is nagyban ez generálta. Ahogy azt is, hogy életművét és kultuszát minden politikai oldal és számos közéleti szereplő ki akarta sajátítani, pedig Kertész Imre soha életében nem tartozott sehová.
Ha nem kapja meg 2002-ben első magyarként az irodalmi Nobel-díjat, se ilyen ismertté, se ilyen megosztóvá nem válik Kertész Imre személye, illetve életműve. Az országos és nemzetközi ünneplés, őszinte örömködés és a minden idők legnagyobb irodalmi díjával járó felbolydulás, hogy általa végre Magyarország is felkerült az irodalmi Nobel-térképre, hosszú hónapokig, évekig kitartott.
Annak dacára, hogy az „írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben” félmondatot, melyet az indoklás tartalmazott, egy ország jegyezte meg 2002-ben, sokan ekkor hallották először Kertész Imre nevét.
Ahogy sokan értetlenkedtek, hogy ha már magyar kapta, ami nyilván ötven-száz év alatt egyszer történik meg, miért nem az addigra már bőven nemzetközi hírű Esterházy Péter vagy Nádas Péter érdemelte ki,
akik sokkal jelentősebb írók mind a közvélekedés, mind az irodalmi kánon szerint, ráadásul meghatározó alakjai az európai kortárs irodalomnak. Sokan a holokauszttéma kurrens mivoltára és a nyugati államok (köztük Németország) sokszor túlerőltetettnek tartott szembenézés-politikájára és bűntudatgyakorlására fogták a díjat, sokan pedig arra az egyvalakire a Nobel-díj bizottságban, aki állítólag egy hétvégére hazavitte Kertész művét, beleszeretett, és az egész bizottságot „megfertőzte.”
Maga Kertész fogalmazott így saját magáról: „Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió” – írta a Gályanaplóban 1992-ben.
Akár így, akár úgy, tény, hogy rengetegen megvették a művet, noha többen szembesültek azzal az irodalomtörténeti és közszájon forgó kritikával, hogy bár a történet lebilincselő, és átjárja, megérinti az embert, az élmények bemutatása rendkívül plasztikus, a mondatok furcsák, olykor setesuták, mintha egy idegenebb magyar nyelven íródtak volna. És tényleg, a Sorstalanság mondatai sokszor döccennek, sem a megkomponáltság, sem a magától értetődő áramlás nem érhető rajtuk tetten.
Kertész maga is mondta, hogy tizenhárom évig tartott megírni a művet, és épp a nyelvi nehézségek, a beszélőtől, Köves Gyuritól való szándékos eltávolodás miatt előfordult, hogy két fejezet megírása között több év telt el.
Ugyanakkor pont a mondatok rövidsége és egyszerűsége miatt, illetve azért, mert a regénynek nem a nyelvisége a legfőbb erénye, a Sorstalanság jól fordítható idegen nyelvre.
De visszatérve az ismertségre, az általános műveltségre vagy inkább annak hiányára és a felületes magyar néplélekre, Kertész Ákos író mesélte, hogy névrokona Nobel-díja után az ő kiváló regénye, a megjelenése után az NDK-ban több százezer példánnyal óriási sikert aratott Makra is sokkal magasabb eladásokat ért meg, azt hitték ugyanis, ő az, aki besöpörte a Nobelt. Végül is Kertész-Kertész, szerencse, hogy Kertész Erzsébet ifjúsági regényeivel, gyerekkorunk csíkos könyveivel ez azért nem történt meg.
Tény, hogy az addig voltaképpen az irodalmi kánon perifériáján mozgó Kertész, akinek évekig ki se adta művét a Magvető a Kádár-kori esztétikára hivatkozva (és csak a 90-es években jöttek sorra a Kaddis, a Gályanapló és társai), most egyszerre nagyon megemelt és agyonünnepelt lett, az izraeli nagykövetség gálaestet rendezett tiszteletére, hirtelen Budapest díszpolgárává avatták, mindenki, különösen a Magvető Kiadó magáénak érezte és intézményesítette a sikert. Elkezdték újra kiadni a Sorstalanságot és a későbbi műveket is, és a nemzetközi helyzet, vagyis a külföldi érdeklődés is, hogy ne mondjuk, egyre fokozódott. Innentől már nemcsak Esterházy és Nádas járt felolvasni és különböző irodalmi estekre, eseményekre a kortárs magyar és közép-kelet-európai irodalomra leginkább nyitott Németországba, hanem Kertész is, sőt, gyakran Esterházyval együtt szerepeltek.
Annyit azért a tisztesség kedvéért jegyezzünk meg, hogy az igen rangos németországi irodalmi elismerést, a Herder-díjat Kertész még a Nobel-díj előtt megkapta 2000-ben, a Sorstalanságot pedig lefordították német, angol, francia és olasz nyelvre, tehát ezeken a helyeken már elismert volt a világhírnév előtt is, a Nobel után pedig, cseh, cigány, lett és litván nyelvekre fordították le a Sorstalanságot.
Kertész írásait mindenütt a legrangosabb kiadók adták-adják ki: németül a Rowohlt kiadó gondozza összegyűjtött műveit, angolul a Random House, franciául pedig az Actes Sud adja ki.
Az érdeklődés, a díjeső éveken át kitartott: Kertészt 2005-ben a Sorbonne díszdoktorává avatták, 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövetének választották, 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja lett.
Ezenközben hazai írók tömegei sutyorogtak és méltatlankodtak – és természetesen irigykedtek is – magukat sokkal tehetségesebbnek és arra érdemesebbnek gondolva, de mivel az ünneplés olyan erőteljes volt, ezeknek a hangoknak kezdetben nem mertek nyilvános teret engedni, meg hát nyilván attól is tartottak, hogy még azt mondják róluk, savanyú a szőlő. (Esterházy mindvégig őszintén örült Kertész sikerének.) Később aztán már nem fogták vissza magukat egyesek, bár az imrekertészezők – az irodalmi élet becsületére legyen mondva – nem elsősorban írói, hanem konzervatív és szélsőjobboldali publicista és politikai berkekből kerültek ki, sokszor komoly közéleti vitát és mindegyik oldalon érzelmi hullámokat generálva.
Természetesen nem maradhatott el a Sorstalanságból készült, Koltai Lajos által rendezett 2005-ös, német–magyar–brit koprodukcióban készülő film se, mely azonban meglehetősen vegyes kritikai fogadtatásban részesült, és készültekor az addigi legnagyobb, 2,5 milliárd forintos költségvetést tudhatta magáénak.
A filmhez maga Kertész Imre írta a forgatókönyvet.
A Kertész magyarságát szándékosan megkérdőjelezők erkölcstelen és szomorú kommentjei talán ahhoz az eredetileg az MTI által közölt, de később számos orgánum által átvett Die Welt-interjú szerencsétlen fordításához is köthetőek, mely nem jól adta vissza Kertész németül elhangzó szavait.
„Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak” – szólt a fordítás, s ha ez így hangzott volna el, az valóban szerencsétlen megfogalmazás lett volna, azonban Kertész a valóságban ezt mondta: „ne címkézzen engem Magyarországhoz”, ami jelentősen más árnyalatú fogalmazás. Kertész persze éppúgy beolvasott a németeknek az újságírónak válaszolva: „Elég az, hogy a honfitársai engem zsidóvá tettek. Faji vagy nemzeti hovatartozás rám nem érvényes.”
Időskorára Berlinbe költözött feleségével, már nem bírta a magyar közeget, a szabadgondolkodású német fővárosban inkább otthonára lelt, és valószínű, hogy meghalni is ott akart. 2014-ben, amikor már beteg és öreg volt, eluralkodott rajta a Parkinson-kór, és maga és környezete is érezte, nincsen sok hátra, hirtelen az Orbán-kormánynak is eszébe jutott kitüntetni, és megjutalmazta a legmagasabb állami kitüntetéssel, a 2011 óta létező Szent-István renddel, melyet olyan magyarok kapnak, akik szerte a világban öregbítik hírnevünket. A legnagyobb megdöbbenés azonban az volt, hogy Kertész el is fogadta a díjat, mintha élete végére megbékélt volna a kormánnyal és a rezsimmel, vagy már minden mindegy volt neki. Az értelmiség soraiban többen méltatlankodtak és értetlenkedtek, vagy egyenest azzal vádolták, hogy már nem érti „szegény”, miről van szó, hisz ha értené, nem fogadná el.
A magyar állam vezeklése?/az ügy túltolása? Kertész irányában ezzel azonban nem ért véget, egy 2016-os határozattal létrejött és 2017 óta létezik egy mostanra gyönyörűen felújított Benczúr utcai palotában a sok milliárd állami forinttal támogatott Kertész Imre Intézet, mely Kertész hagyatékát hivatott kezelni, ami azért érdekes, mert Kertész még életében összes művét a Berlini Irodalmi Akadémiára hagyományozta.
Felmerül tehát, hogy a Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány által működtetett Kertész Intézet, ami sem a muzeológiai, sem az irodalomtörténeti intézményrendszerbe nem tudott szervesülni, mit is csinál igazán.
Nos, öndefiníciójuk szerint a Kertészről megjelent interjúkat, fordításokat, egyéb anyagokat gyűjti és katalogizálja, illetve 2020 őszétől minden magyar nyelvű kiadás joga az övék. Az intézet létrehozásával és a Kertész-emléktábla Török utcai avatásával (évtizedeken át itt lakott Kertész), melyre egyetlen írót, barátot, sőt a sajtót sem hívták meg, Kertész életművét, személyét és emlékét az Orbán-kormány meglehetősen kisajátította, elvégre viszonyulni kell a közös sikerhez: ő az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas.
Annak dacára, hogy – tán az átélt élmények okán érthetően – a végtelen sötét látás és depresszió Kertész mindegyik munkájára érvényes, és annak ellenére, hogy egyszer odáig ment, hogy kinyilatkozta, „valójában minden fölösleges, az írás is, az élet is”, nem kérdés, hogy legnagyobb érdeme talán a világ borzalmaival, kegyetlenségével való szembenézés, és az erre való felszólítás, melyet önmagára nézve éppúgy kötelező érvényűnek tekintett.
(Borítókép: Kertész Imre átveszi az irodalmi Nobel-díjat. Fotó: Henrik Montgomery / AFP)