Le kell szögezni, Kisvárdán elsőbálozó vagyok, és ha ez a hendikep még nem lenne elég, még az is hozzájön, hogy mindössze egyetlen éjszakányi szeletet és egy fél délelőttöt hasítok ki a bő hétig tartó, a határon túli színházak legújabb produkcióit szemléző fesztiválból. Az északkelet-magyarországi kisváros nagy múltú színházszakmai találkozója a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja névre hallgat, és krisztusi korba lépett: idén harminchárom éves.
Ahogy megérkezem és megvan a táncrendem, megtudom a bennfentesektől, az eddigi legnagyobb dobás épp az érkezésem előtti este egyik produkciója, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Nagy Botond rendezte Nórája, amely
nem szépen berendezett, polgári szobabelsőből indul, ahogy az lenni szokott, hanem már a díszlet is egy műanyag krecli, érzékeltetvén a fulladozást a polgári miliőben.
Persze nem csak ezért hallom innen-onnan a folyosói vagy jelen esetben inkább fesztiválhelyszíni pletykákat: Nóra is milyen jó, és milyen ütős ez az előadás, amelyet egyébként 2020-ban a Román Színházi Szövetség az Uniter-díjra jelölt a legjobb rendezés és a legjobb látvány kategóriában is.
Viszont a marosvásárhelyi Spectrum Színház Tamási Áron Boldog nyárfalevél című művéből született előadása a rekkenő délutáni hőségben már megosztja a közönséget. Van olyan kritikus, aki úgy nyilatkozik, inkább kihagyta volna, de Venczel Valentin, az Újvidéki Színház igazgatója lelkes, ő nem bánja, ha olyan előadás születik, ahol a férfi férfi, a nő meg nő és az alkotók ezeket az energiákat közvetítik. És ez szerinte ebben az előadásban nemcsak hogy megszületik, de komoly hozzáadott értéket képez, főleg hogy mára ez az energia hiányzik a világból, és ez a produkció ezt pótolni képes.
Ahogy a gyermeki tisztaságot is megjeleníti, amelyet a kortárs színház vagy nem mer fölvállalni, vagy elveszítette.
Az előadás számos más bírálat mellett megkapja még azt a kritikát, hogy a táncos rész lehetett volna erősebb, jelentősebb, de Varga János koreográfus azt mondja, már így is úgy érezték, széttáncolják az egyébként prózai művet.
Kritikusok és közönség körében is egyértelmű viszont a fogadtatása a román színház író-rendező fenegyereke, Radu Afrim megjegyezhetetlen, Amikor telihold ragyog a turkáló felett című művének és saját maga általi rendezésének, amely ugyan nem tökéletes, mégis olyan színt és minőséget produkál a színházi életben, amelyet nálunk csak Pintér Béla képes: humorral átszőtt, a próbafolyamatok során az improvizációra építő, társadalomkritikát sem nélkülöző, gyakorlatilag a színpadon születő mű, amelynek a színészek is írói saját karakterük megformálásával.
Sajnos a rendező nincs a helyszínen, épp máshol van más bemutatója – istenem, a népszerűség ára –, ezért nem szembesül ezzel a hálás, az arcokra utólag is minimum mosolyt csaló fogadtatásban és végtelen szóáradatban, amely a turkáló és az outlet össze nem keveréséig is kiterjed, és amelynek során megtudjuk, hogy Közép-Kelet-Európában a legjobb turkálók tényleg Sepsiszentgyörgyön vannak. Abban minden szakember egyetért, hogy a produkció az amúgy is erős sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és társulat magához képest is új színeket hozó alkotása.
De nézzük, mit tud ez a szentgyörgyi Pintér Béla,
aki persze nem dublőr, nem epigon és műve sem copyright, a szintén jelen lévő, botrányai után egyéves hallgatásba fulladt, zsűrizésre hívott Eszenyi Enikő szerint például senkiéhez sem hasonlítható produkciója. És tényleg.
Az időzítés jobb se lehetne, mert a bemutató estéjén telihold van, ahogyan a darabban is, a helyszín is kiváló, egy turkálóban vagyunk, de nem ám egy szedett-vedett, hanem egy fancy turkálóban, ahol a múltban éltek ruhái lógnak a vállfákon, és ahol nem a vevő választja ki a ruhát, hanem a ruha a vevőt, mert ezeknek a ruháknak sorsuk van, és nem akárki folytathatja az elődök testén megélt sorsokat.
A turkáló vezetője, Golyó (Erdei Gábor), Vörösházy Vilmos unokája a múltba réved, nagyapja életét éli, mintha annak lenne a folytatása, se gyereke, se családja, a múlt titkait fürkészi, azokat próbálja megfejteni saját életére nézve. Örökbe fogadott egy évtizedekkel azelőtt a turkálója elé letett gyereket, Karcsikát (Kónya-Ütő Bence), akit a sors dobott oda neki, szépen fel is nevelte, de itt, a turkálóban bezárt múltban él, ruhák és madárcsicsergés közt, a világtól elvágva, ami kintről beszűrődik, az is csak az olykor betérő vevőkön keresztül.
Aztán itt van egy újságírónő, Tamara (P. Magyarosi Imola), aki a turkálóban hallott sztorik alapján élete bestsellerét próbálja összehalászni, Székely Claribella, az öröklét parasztja és filmes blogger (Benedek Ágnes) erőteljes székely akcentussal, Dima Carmen szingli nő (Pál Ferenczi Gyöngyi),
akinek soha nem jön össze az élet, különösképp a férfiak terén nem,
ami kinyúlt bokaharisnyáját, torkába szorult, sivító fejhangját és halálosan idegesítő történeteit tekintve nem is csoda, és van Puskás Hajnalka, az a nő, akit a legtöbb misztérium, titok leng körbe (Gajzágó Zsuzsa, kiváló spanyol kiejtéssel), ő az, akivel Golyó levelez Pataki Attila álprofillal, és aki az itthagyott DJ Karcsika 78-nak az édesanyja. Mindegyik karakter erős, talán a legerősebb mégis Dima Carmen Pál Ferenczi Gyöngyinek hála, ilyet én még hazai színpadon nem is láttam. Az egyre sűrűsödő, múltba vesző és ki tudja, hova tartó szálak előbb összekuszálódnak, majd elvarródnak a teliholdas esti előadásban, sosem az esendő szereplőkön, mindig csak a helyzeteken nevetünk, és érződik, mennyire együtt mozog, együtt játszik a társulat, mintha rajtuk a pandémia nem is fogott volna.
A teliholdas este a kisvárdai művelődési házban olyan hosszúra nyúlik, hogy épphogy futva átjutunk a késő esti záró produkcióra, a Zentára, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a Soproni Petőfi Színház jegyezte rockoperára, bár azért a szervezők bevárnak. Ám a sietség hiábavaló, az 1697-es török elleni zentai ütközetről szóló, Szarka Gyula (zene) és Szálinger Balázs (szöveg) jegyezte produkció zenei anyagában nem túl izgalmas, inkább sablonokra építő, koreográfusi matériájában színtelen, témáját tekintve pedig 2021-ben tökéletesen érdektelen, a legjobb a produkcióban a telihold látványán túl a kései órával érkező hőmérséklet-csökkenés okozta felüdülés, kánikulaszenvedéseink néminemű enyhülése, de ez nem lehet dramaturgiai szempont, így sajnos egy óra után „az élet rövid ahhoz, hogy rossz színházzal töltsük” elvétől hajtva muszáj kikéredzkednem. Nem olyan egyszerű, mert a bejárást, így a kijárást is lezárták, de nincs maradásom, Zenta nem fog meg, a dicsőséges török ügyön kívül maradok teljesen.
Azon viszont nem, hogy a szakmai beszélgetéseken itt van Eszenyi Enikő, aki gratulál, felszólal, lelkesedik, odamegy, puszit ad a színészeknek, még a rejtőzködő napszemüveg-szalmakalap jelmeze sem marad el a terem szélén ülve, mintha inkognitóban, és közben mégsem. Mintha az elmúlt egy év, a botrányok, a kirekesztés, a távozás és hallgatásba burkolózás meg se történt volna. Színház az egész világ, minden történet ugyanott folytatódik. Vagy mégse?
(Borítókép: Amikor telihold ragyog a turkáló felett című előadás. Fotó: Kisvárda)