Úgy alakult, hogy idén nyáron egy olyan házban töltöttem néhány napot, ahol régen jártam. A nyaralóban azóta megfordultak páran, és a sok-sok eltelt évszaknak köszönhetően a polcokon, asztalokon, a kandalló párkányán és az éjjeliszekrényen összegyűlt néhány ottfelejtett regény. Könyvek nyárra, szabadságra.
(Új Palatinus; legújabb kiadásai: Európa)
Ezek csodás találkozások. Olyan, mintha Barcelonában járnánk az Elfeledett Könyvek Temetőjében, ahogyan a tavaly tragikusan fiatalon, 55 éves korában elhunyt katalán szerző, Carlos Ruiz Zafón (1964–2020) is megírta édes és bús történelmi regényfolyamában. A kezembe A szél árnyéka akadt. Anno ez volt az első kötet tőle, és ez volt az a regény is, ami visszaadta a mágikus realista irodalomba vetett hitemet.
Emlékszem, anno hibás könyvet vettem, a nyomda démonai elloptak belőle néhány oldalt. Akkor úgy éreztem, ebben szándékosság lehet. Mert ez a regény olyan erősen magához láncolja olvasóját, mintha maga is a történet része volna, és ha valamiféle hiány támadna amiatt, űr a mellkasunkban, hogy nem tudunk meg minden részletet, akkor ezt az érzést csakis úgy lehet megszüntetni, ha elzarándokolunk a legközelebbi boltba, és a regényből új példányt veszünk. Mert ahogyan Zafón is írta: „Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely először ejti rabul a lelkét.”
Azt kevesen tudják, hogy Zafón lehetett volna zeneszerző is. Volt is. Az Elfeledett Könyvek Temetője-ciklushoz zenei témákat is írt, éteri, angyali muzsikát Penélopé és Julián rezdüléseiről, Fermínről és Bernardáról, 1919-ről, 1955-ről, Semperéék csodás és nehéz küzdelmeiről, és most, hogy a kezembe került újra ez a történet – kapcsolódik hozzá A mennyország fogságában, az Angyali játszma, A Köd Hercege, a Lelkek Labirintusa –, újra fellelkesülve olvastam bele magam a regényfolyamba.
(Cartaphilus)
Néhány író talán azért nem írt olyan sok regényt, hogy amit viszont igen, az emlékezetes legyen. John Fante (1909–1983) bizonyára ezek közé tartozik. A Kérdezd az út porát inkább kisregény, ám annál nagyobb hatású. Nem véletlen, hogy még az amúgy sallangmentesen, de annál nyersebben fogalmazó Charles Bukowksi is úgy beszélt Fantéról, mint akitől meg lehet tanulni írni.
Fante remek történetmesélő. A regény főhőse, Arturo Bandini maga is író, aki bár folyamatos pénzszűkében szenved, ez mégsem gátolja meg abban, hogy írjon és írjon, és persze aki ír, az előbb vagy utóbb szerelembe esik, hiszen ráébred arra, hogy az élet a szavakon túli világban élhető. A regényt olvasva nem nehéz arra gondolni, hogy a férfilélek nyomorúságairól végtelen leütésszámú történet lehet írni, csak éppen minek, ha azt ilyen frappánsan és tömören is lehet, ahogyan azt John Fante teszi.
(Agave)
Manapság is igen felkapott szerző, olyan, aki alighanem a halála után is ontja a regényeket. Philip K. Dickért alighanem minden rendes filmstúdió rajong, de pénz csak abban a történetben van, amit meg is filmesíthetnek. Márpedig ez az ember annyi sci-fit termelt ki magából, hogy nem lehet nem arra gondolni, valójában nem is élt, vagy ha igen, akkor csak az írásnak.
A jövő orvosa súlyosan könnyed fantáziálgatás arról, hogy az ember mennyire képes vagy akar beolvadni egy olyan világba, amelyik teljesen idegen tőle. Philip K. Dick (1928–1982) hősei amúgy is mindig abszurd, emberi ésszel könnyen fel nem fogható szituációkba kerülnek, de egy sci-fi-írótól ez a minimum, ami elvárható.
Mielőtt most bárki sokkot kapna, hogy mit kezdjen egy tudományos-fantasztikus történettel, érdemes arra gondolni, hogy Philip K. Dick csakis olyan történeteket írt, amelyek – bármennyire furcsa is – bármikor megtörténhetnek velünk. Ahogyan tapasztalható ez A jövő orvosában is, amelyben Jim Parson orvos átzuhan az idő szövetén, és ámulva tapasztalja meg azt, hogy az emberek sem a jövőben, sem a múltban nem változnak. De mi a helyzet az idővel?
(Magvető)
Ez a könyv visszavitt a gyerekkoromba. Családregény, amiből televíziós sorozat is készült, de mint a történetek többségénél, a filmes adaptációk ritkán érik el az írott verzió mélységeit. Ebben az esetben ugyan a képes verzió is emlékezetes, de a regény sokkal több mint irodalom. Velünk élő történelem, s mint ilyen, hiánypótló. Bárcsak ma is születnének olyan írások, amelyek próbálnak választ adni az elmúlt harminc év kínjaira és boldogságaira. A Freytág testvérek története ugyanezt teszi a második világháború utáni évtizedekkel. Thiery Árpád (1928–1995) ezt hozza elénk.
Ezekben a történetekben nem a történelmi hűség a fontos, hanem a szándék, ami sorsokon keresztül segít megérteni valamit abból a jelenből, ami egykor szüleink, nagyszüleink mindennapját jelentette.
(Borítókép: Jákob Bálint / Index)