Ha már az embert elsodorja a jó sorsa Sevillába, nem árt megismerkedni a szerintünk legszebb spanyol város gyönyörűségeivel. És felfedezni a spanyolok Petőfijét, aki százötven éve megírta a maga Szeptember végén-jét.
Egy évet késtünk, de nem tehetünk róla, hogy 2020 volt az Año Bécquer, a Bécquer Emlékév. Novemberben még a Fradi sevillai vendégjátéka a Betisszel sem alkalmazkodott bizonyos romantikus festők és költők halálának dátumához, az UEFA-nak kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy az Európa-liga csoportkörének meccseit holmi kulturális évfordulóhoz időzítse.
Ettől persze még Sevilla a Bécquer fivérek Sevillája volt és marad, függetlenül attól, hogy mindketten 1870-ben haltak meg, három hónap eltéréssel, ezért volt 2020 az Año Bécquer, a testvérpár halálának százötvenedik évfordulója.
Az én Bécquer-történetem amúgy 1975-ben kezdődött, amikor a Közgázon – lévén a külgazdasági nyelvigényes szak – elkezdték tanítani nekünk a spanyolt. Pontosabban nem elkezdték, hanem elkezdte egy bizonyos Fülei-Szántó Endre nevű testes úr, aki a spanyolórák alatt egyik girbe-gurba, zsebbe gyűrt cigisdobozból előbányászott Kossuthról gyújtott a másikra. Bent az előadóteremben. (Mielőtt elszörnyedne az olvasó, megismétlem: 1975-öt írtunk.) Majd az első közös óránk derekán egyszer csak elkezdett szavalni:
Volverán las oscuras golondrinas en tu balcon sus nidos a colgar, y otra vez con el ala a sus cristales jugando llamarán.
Szavalni. Egy verset. Az első spanyolóránkon. Amikor még egy kukkot sem tudtunk spanyolul.
Csakhogy Füleinek olyan kisugárzása volt az elviselhetetlenül büdös Kossuthjával együtt, hogy ezt a strófát azonmód megtanultuk, és a mai napig itt dobol valamennyiünk fejében, akik a tanár úr óráit látogattuk.
Aztán a következő órán megtudtuk, immár a Múzeumkert játszóterének homokozójában ülve – merthogy Fülei ott tartotta az órát, hol máshol –, hogy a verset Gustavo Adolfo Bécquer, a spanyolok Petőfije írta nagyjából az 1850-es években, és a magyar fordítások közül Simor Andrásé a legjobb. Valahogy így:
Visszatérnek az éjfekete fecskék, fészket rakni mind erkélyedre száll, és szárnyukkal ablakodon kopogva játszik a fecskepár.
A következő órán pedig már Lorca-verset szavalt Fülei, és persze azt is megtanultuk első hallásra, mert a Mester a legjobb tanár volt, akivel életünkben összehozott a jó sorsunk. És hát annyira, de annyira a kedvébe akartunk járni, hogy güzü módjára megtanultunk mindent, amit feladott, de még azt is, amit nem. Például ezt se kellett, de mi magánszorgalomból bebifláztuk:
Voces de muerte sonaron cerca del Guadalquivir. Voces antiguas que cercan voz de clavel varonil.
Nagy László varázslatos műfordításában:
A halál hangjai csendültek a Guadalquivir partján...
És ezzel már meg is érkeztünk Sevilla folyója, a Guadalquivir partjára, ahogy Lorca balladájában Antoñito El Camborio, a híres torreádor, egyben a költő barátja, aki ott lelte halálát, a négy Heredia fivér késétől.
De mielőtt belemerülnénk Sevilla – és Lorca – misztikus világába, állítsunk emléket Füleinek, ennek a nyughatatlan, örök ellenzéki zseninek, aki több Közgáz-generáció gondolkodására, ízlésére hatott levakarhatatlanul.
Amikor megismerkedtünk Füleivel – aki valójában megelőzte Naom Chomskyt, a generatív nyelvtan tudományágának atyját, de tulajdonképpen a saját korát is –, a Mester 51 éves volt, de már túl minden olyan borzalmon, amit más száz év alatt sem él át.
Az 1924-es születésű Fülei 1944-45-ben az ellenállás tagja volt, elvégezte a filozófia és a lélektan szakot, francia nyelvmesteri diplomát kapott, s két félévet hallgatott közgazdaságtanból. 1948-ban letartoztatták, és a Hadik laktanyába szállították. 1945-től a kommunista befolyás alatt álló HM Katonapolitikai Osztály székhelye lett az épület, amelynek alagsorában pincebörtönöket alakítottak ki. Itt Kardos György katonapolitikai őrnagy, a Magvető Kiadó későbbi igazgatója hallgatta ki. Felajánlotta neki, hogy vagy kéri felvételét a titkosszolgálatba, és külső munkatárs lesz, vagy – hiszen túl sokat jár a Francia Intézetbe – letartóztatják, mint kémet. Fülei a kérelmet – hogy külső munkatárs lesz – aláírta, és elengedték.
Megpróbált Nyugatra szökni, de elfogták. A Katonai Főtörvényszék első fokon életfogytiglani fegyházra, másodfokon tíz évre ítélte. 1948 és 1956 között nyolc évet ült a váci fegyházban. 1951 márciusában egy új rab érkezett a börtönbe, Kardos György... Megismerték egymást, öt évig lettek rabtársak.
A Rajk-per vádlottjaitól a spanyol polgárháború veteránjain át sokakkal került egy cellába. Így tanult meg spanyolul. A börtön megannyi szenvedése sem tudta megváltoztatni személyisége alapvonásait: a szikrázó elméjű, pompás humorú, bátor, a jóságot mindenkiben meglátó fiatalember színdarabot írt a börtönszínház számára, vitatkozott, gondolkodott és barátságot kötött legkülönfélébb pártállású börtöntársaival. Szabadulása után 6 évig segédmunkás volt, 1962-ben került a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre nyelveket oktatni. Azaz hozzánk, és itt, a Makarenko utcai (ma: Horánszky utca) Nyelvi Intézetében oktatott németet, spanyolt, franciát és angolt. 1971-ben kandidált az ELTE-n, értekezésének címe: „Az igei determináns szintaxisa a spanyol nyelv rendszerében.”
Máig fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de azt tudom, hogy mindnyájan imádtunk az óráira járni. Többnyire a Múzeumkert homokozójába...
Később tudtam meg, már miután lediplomáztam, hogy két ifjú katonatisztet, Farkas Bertalant és társát, Magyari Bélát bíztak rá a 70-es évek vége felé, hogy tanítsa meg őket gyorsan és magas szinten angolul.
Megcsinálta, az első magyar űrhajós és dublőre – aki sohasem járt az űrben – sokat köszönhetett a Fülei-féle angol nyelvtanfolyamnak.
Nos hát, ennyi a története annak, hogy mikor és milyen körülmények között hallottam először a Guadalquivirről, az Ibériai-félsziget ötödik leghosszabb folyójáról.
Mármost, azt azért nem árt tudni, hogy Andalúziában mindennek és mindenkinek köze van a mórokhoz. Akik 711. április 27-én szálltak partra a Gibraltári-öbölben Tarik-ibn Szaid vezetésével. (Gibraltár arab neve Dzsebel al-Tarik, azaz Tarik sziklája.) Ezzel kezdetét vette a csaknem nyolc évszázados mór uralom, eleinte az egész Ibériai-félszigeten, aztán a reconquista előrehaladtával már csak az utolsó, mór kézen maradt tartományban, Andalúziában.
Melynek legfontosabb városa Sevilla volt, és maradt is a reconquista, a félsziget keresztény királyok (Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd) által történt visszafoglalása, 1492 után is.
Sőt, akkor lett igazán azzá, olyannyira, hogy a XVI. század közepén Spanyolország messze legnagyobb városa volt a maga 130 000 lakosával, és egész Európában is csak három népesebb település akadt: London, Párizs és Nápoly, egyformán 150 000 lakossal.
Merthogy amikor 1503-ban megalapították a Casa de Contrataciónt, azt a királyi hatóságot, amely kiadta az engedélyeket a flottáknak az amerikai rablóhadjáratokra, majd visszatérve az Újvilágból ahová be kellett szolgáltatni a rablott nemesfémeket (természetesen levonva a rablólovagoknak járó percentet), nos, a Casa de Contratación nem Madridban, nem is Zaragozában, még csak nem is a természetes kikötőnek gondolt Cádizban volt, hanem Sevillában. És a flották is onnan vágtak neki az Atlanti-óceánnak, évente kettő, pedig Sevilla nem a tengerparton fekszik, hanem attól száz kilométerre, és a sevillai mólótól bizony száz kilométert kellett megtenniük a hajóknak Sanlúcar de Barramedáig, a meglehetősen ingadozó vízjárású Guadalquivir torkolatáig, és bizony a hajók – és velük együtt az értékes rakomány – kilenc százaléka oda is veszett a folyó habjaiban zátonyra futva.
De a gazdagság szakadatlanul áramlott, egészen pontosan 181 333 kiló arany és 16 886 815 kiló ezüst 1503 és 1660 között, míg más források 300 tonna aranyat és 25 000 tonna ezüstöt említenek. Ez mai áron számolva, és csak az aranyat nézve mintegy 15 milliárd eurónak felelne meg.
Csoda-e, hogy fél évezreddel ezelőtt lényegében Sevilla volt a világ közepe?
Ami 1717-ig tartott, amikor V. Fülöp spanyol király áthelyeztette a Casa de Contrataciónt Cádizba, és ezzel véget ért Sevilla aranykora.
Szerencsére a hajdani mesés gazdagságnak megmaradtak a nyomai a – szerintem – legszebb spanyol városban. Kezdve mindjárt a világörökség ékkövével, az Alcázarral. Amit – a félreértések tisztázása végett – a XIV. században nem a mórok építettek, hiszen 1248-ban a keresztények visszafoglalták Sevillát, bár az igaz, hogy az Abbádida kalifátus erődítményének romjaira épült, kasztíliai mesteremberek keze munkájával, viszont mudéjar stílusban, amely a mór és a keresztény építészet sajátosságait egyesítette. (Mudéjaroknak a reconquista után az Ibériai-félszigeten maradt, illetve már ott született mórokat nevezték.)
Amúgy az Alcázar – Real Alcázar a teljes nevén –, a spanyol királyok rezidenciája körülbelül öt évszázadon keresztül folyamatosan épült és terjeszkedett, ezért aligha nevezhető egységes stílusú épületnek.
Szemben a sevillai katedrálissal – hivatalos nevén La Santa Iglesia Catedral Metropolitana de Sevilla –, amely a világ harmadik legnagyobb belterületű templomépülete és a legnagyobb katedrálisa. Alapvetően késő gótikus stílusban épült, némi reneszánsz beütéssel, 1401 és 1507 között, és bár maga a székesegyház is lenyűgöző műemlék – benne Kolumbusz Kristóf sírjával –, az igazi látványosság a mór mecset átépítésével keletkezett 94,69 méter magas harangtorony, a Giralda.
Ahová – nincs mese – fel kell mászni, akárcsak a milánói dóm tetejére, hiszen nagyon helyesen, nem építettek bele liftet. És a téglaépület belsejében nem lépcsők vannak, hanem lankás rámpa, ami lehetővé tette, hogy lóháton is felkapaszkodjanak a kényelmes spanyol uraságok, vagy alkalomadtán maga a király.
Mi természetesen felkapaszkodtunk, persze gyalogosan, de a kilátás kárpótolt a fáradságért. Ami először a szemünkbe ötlött, az a híres-nevezetes Torre del Oro, az Aranytorony volt, a Guadalquivir bal partján.
A tizenkét szögletű torony tehát a folyóparton áll, legfeljebb 300 méterre a Giraldától, és manapság a Museo Marítimo de Sevillának, a Sevillai Tengerészeti Múzeumnak ad otthont. Harminchat méter magas, és valaha ágyúk meredtek a folyóra a lőrésekből. Még az almohád uralom alatt épült, 1221-ben, már akkor is a kikötő védelme volt a rendeltetése. Mór építtetői aligha sejtették, hogy csekély 27 évvel később a keresztények visszafoglalják a várost...
Ha besétáltunk az Óvárosba, a Calle Abad Gordillo utcában lévő szállásunk felé, akkor nem tudtuk elkerülni a Plaza del Museót, a Múzeum teret, ahol a Sevillai Szépművészeti Múzeum, a Museo de Bellas Artes de Sevilla épülete áll egy gyönyörű XVI. századi palotában, reggeltől estig tele helybéli kis- és nagyiskolásokkal.
A múzeum Spanyolország második legnagyobb gyűjteményével rendelkezik – természetesen a madridi Prado után –, és olyan remekek láthatók benne, mint El Greco híres Önarcképe, amelyről ma már inkább azt gondolják a művészettörténészek, hogy a festő fiának, Jorge Manuelnak a portréja – merthogy a fiú megszólalásig hasonlított édesapjára.
De megannyi Murillo- és Velázquez-festmény is látható itt – a spanyol barokk mindkét óriása a város szülötte –, sőt, még Goya-, mi több, Picasso-képek is vannak a múzeumban.
Félelmetes, ahogy a Picasso és a régi mesterek című kiállítás, amely jövő februárig mutatja be a mester hét képét, egyenes vonalú rokonságot észlel El Greco, Zurbarán és más festők munkái, valamint Picasso korai festményei között.
Számomra – és sevillai anzikszunk számára – mégis Gustavo Adolfo Bécquer, a spanyol Petőfi portréja a legizgalmasabb, hiszen mégiscsak a Bécquer Emlékévvel kezdtük körsétánkat az andalúz mesevárosban.
Nos, a portrét a költő fivére, Valeriano Domínguez Bécquer festette 1862-ben, és még csak nem is kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy hasonlóságot fedezzünk fel Bécquer és Petőfi között.
Mint ahogy a Visszatérnek az éjfekete fecskék és a Szeptember végén atmoszférája is döbbenetes rokonságot mutat, az elmúlás, egyszersmind az örök szerelem hangulatát visszaadva.
Az egyik spanyolul, a másik magyarul...
(Borítókép: Gáll Anna / Index)