A környezet szürreális. A fővárosban, egy sarokra az Astoriától bekukkantunk Kincsem istállójába, ha úri kedvünk úgy tartja, leülünk egy tizenkilencedik századi főúri árnyékszékre, majd időutazást teszünk a magyarországi létező szocializmus, a Zsigulik, a világútlevél, a valutalap birodalmában. És akkor még meg sem említettük a régóta jobblétre szenderült MALÉV-ot, és a mai hatvanasok, hetvenesek álmainak egykori netovábbját, a MERKUR egykori rögvalóságát. Útikalauzunk e kesernyés álomvilágban Weiler Péter, a Kár lett volna disszidálni fantázianevű, és napokon belül záró kiállítás képeinek alkotója.
Az embert már az épület is sokkolja: kívülről sárga nejlonbevonat borítja a Reáltanoda 12. szám alatti – ne szépítsük: omladozó – palotát, Ebeczki Blaskovich Ernő egykori otthonát. Igen, ő az a Blaskovich, Kincsem gazdája, dúsgazdag nemes, akinek Ybl Miklós tervezőirodája alkotta meg a szóban forgó épületet az 1870-es években, és aki itt, a belváros kellős közepén tartotta imádott és verhetetlen versenylovát, Kincsemet, a csodakancát.
A kapunál fiatal hölgy, dr. Bacsek Júlia – jogi doktor –, a kiállítás kurátora fogadja a látogatót. Majd bizarr közlekedési táblákat látunk, az egyiken felirat: 243 kilométer. Igen, ez az ikonikus Budapest–Bécs-távolság… Aztán van ott egy Zsiguli kombi, abban nemcsak embereket, hanem – ha kellett – csirkéket is szállítottak. Utóbbiakat nem Bécsbe, bár ki tudja… Elöl pedig ott van a nevezetes istálló, jó nagy helyiség, Kincsemre utaló részlet, de mégis, valaha itt abrakolt a kisbéri csodaló – merthogy ott jött a világra, nem Tápiószentmártonban.
Továbbmegyünk, balra kanyarodunk, a lépcsőn fel az első emeletre. Ez már Weiler Péter legújabb kiállítása – nota bene: a közlekedési táblák és a Zsiguli is a tárlat részei –, amely a művész három évtizedes képzőművészeti barangolásának talán legfontosabb részletét dolgozza fel sajátos perspektívából: Menni vagy maradni?
Disszidálni (micsoda idejétmúlt szó, a mai harmincasok és a még fiatalabbak talán már nem is tudják, mit jelent), és vállalni a Nyugatra távozással ránk zuhanó magányt és elidegenedést, vagy maradni, és vállalni ugyanezt.
Hol legyünk magányosak: itthon vagy külföldön?
Weiler szerint ezt a kínzó dilemmát itt, Kelet-Európában folytonos bizonytalanság lengi körül, nem lehet végérvényesen eldönteni, igazából a művésznek sem sikerült. (Belekóstolt mindkét létezési formába.) Ennek megfelelően ez a mintegy negyven alkotást bemutató retrospektív tárlat sem végérvényes válaszokat adó végállomás. A Kár lett volna disszidálni a kétség és bizonyosság határán egyensúlyozó művészi folyamat lenyomata.
Ahogy lépkedünk a térben, rádöbbenünk, hogy maga a helyszín, Budapest egyik legkülönösebb épülete, a Kincsem-palota is a kiállítás szerves része. A romjaiban is lenyűgöző neoreneszánsz remek utoljára tekinthető meg felújítás előtti állapotában – úgy hírlik, irodaépület lesz belőle –, a maga nyers valóságában, a falakról korok és rendszerek marták a festéket és a vakolatot.
A pécsi születésű Weiler Péter 48 éves, s ha úgy vesszük, maga is a rendszerváltás előtti és utáni Magyarország határán mozog: 16 éves volt, amikor leomlott a berlini fal; még tudja, mi az a valutaalap; a kiutalt autók átvételének telephelye, a MERKÚR. Még átélhette a gatyakorcban, a könyvborító alá elrejtett húszdolláros és ötvenmárkás csempészésének torokszorító izgalmát, de már legálisan tölthetett éveket, tanulhatott New Yorkban – szóval, hogy úgy mondjuk, egyszerre van kint is, bent is, disszidált is, meg nem is. Az elmúlt harminc évben létrehozott performanszaival, kiállításaival a budapesti, sőt tágítva a kört, a magyarországi képzőművészeti szcéna megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát. És hogy mennyire a mai kor gyermeke – a Kádár-érába visszanyúló gyökerei ellenére –, arra bizonyság, hogy 2021-ben Magyarországon először Weiler Péter készített és értékesített kriptovalutáért képzőművészeti alkotást. A Bitcoin bánya az Alföldön című NFT (non-fungible token) alkotása 1Ether áron kelt el, erről annak idején az Index is beszámolt.
Nem ma fedeztem fel a Reáltanoda utca 12. alatti palotát – magyarázza Weiler. – Három-négy éve voltam itt egy halloweenpartin, és ez a környezet, lámpákkal, gyertyákkal megvilágítva, tele álarcos emberekkel, egyszerűen lenyűgözött. Olyan ez, mint egy elvarázsolt kastély. Amit filmforgatásokra is bérbe adtak, most meg irodaház lesz belőle. Tényleg az utolsó pillanatban rendeztem meg itt ezt a kiállítást. Így bevilágítva, ilyen sejtelmes árnyakkal már csak egy-két napig lesz látható.
Weiler tárlatvezetése közben megtudjuk, hogy a kiállítás címét egy YouTube-mémből kölcsönözte, amelyben egy férfi éppen megcsodálja csinos feleségét, és pillanatnyi boldogságában akkor hangzik el szájából az ikonikus mondat: „Kár lett volna disszidálni!”
„Igazából ma sem tudom eldönteni, helytálló-e a kiállítás címe. Hiszen ilyet ebben az egyszerre gyönyörű és lelakott épületben, mint a Reáltanoda 12., sem Londonban, sem New Yorkban nem tudtam volna csinálni” – töpreng házigazdánk, miközben Weiler egyik képén felsejlik előttünk az a pillanat, ahogyan Margaret Thatcher 1984-es budapesti látogatásakor zöldséget vásárol az akkori Dimitrov téri csarnokban. A következő teremben Freddy Mercury énekli a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt a Népstadionban 1986-ban, hetvenezer néző előtt.
„Ez egy olyan, történelembe merevedett esemény, amelyre már magam is emlékszem, hiszen már tizenkét éves voltam, de a nálam idősebbek tudatába annyira beleégett, akár a holdra szállás” – mondja Weiler. – „Aki átélte, az pontosan tudja, hol volt 1969-ben, amikor Neil Armstrong égi kísérőnk felszínére lépett, vagy amikor 1986. július 27-én este nyolckor Freddie Mercury rázendített a Tavaszi szél vizet áraszt című nótára. Utólag visszagondolva akkor fogalmazódott meg bennünk először, hogy még a mi életünkben lehet rendszerváltás, kitakarodhat Magyarországról a Vörös Hadsereg.”
Weiler Péter harminc éve képzőművész. Tizenhat évesen elkezdett kiállításokat szervezni, és mára oda jutott, hogy a közelmúltban fejezte be a mesterképzést New Yorkban, az ottani képzőművészeti egyetemen.
Nem panaszkodom, harminc év alatt sikerült felépítenem egy márkát – jegyzi meg. – Ez a kiállítás arról szól, hogy ahány terem, annyiféle irányt próbáltam venni. Hatféle technikát alkalmaztam.
A szemközti falon a kilencvenes évek két leghírhedtebb bűnügye, az Aranykéz utcai robbantás és a Fenyő-gyilkosság műalkotásba rögzített lenyomata. Ez a két kép már a rendszerváltást követő vadkapitalizmus – ha úgy tetszik – szimbóluma is lehetne. Máig ható szimbóluma, ha eszünkbe jut a még mindig tartó Gyárfás-per…
Továbbhaladva szembesülünk kedvenc képemmel, a Balatoni incidens cápaillatú autóillatosítóval. Weiler alkotása azt a pillanatot ragadta meg, amikor tíz éve két újgazdag a háromtonnás Hummerjével ráhajtott a befagyott Balaton jegére, majd nagy meglepetésükre a jégpáncél beszakadt a monstrumok alatt.
Az alkotások felvillantják Andy Warhol pop art világát, az embernek az az érzése, mintha a New York-i Guggenheim Múzeumban vagy a londoni Tate Modernben barangolna, csak éppen hamisítatlan magyar témájú festmények között.
Libikókaszerűen egyensúlyozunk a kádári múlt és a sajátosan demokratikus jelen pillanatfelvételei között – van itt mérleghintát ábrázoló kép is –, mígnem elérkezünk a másik kedvenc képemhez, amelyen Weiler a jobblétre szenderült MERKÚR telepét ragadta meg, amint apa és fia (a gyermek maga a festő) átveszi a sárga Zsiguli gépkocsit. Amit kiutaltak nekik. Mert bizony a hiánygazdaság viszonyai között éveket, ne adj' isten, évtizedeket kellett várni, mire valaki gépkocsihoz (vagy lakáshoz, telefonhoz stb.) jutott.
De látunk itt festménybe dermesztett vámvizsgálatot a hegyeshalmi határátkelőnél, elfolyó akvarellt a Szabadság téri tévészékházról, a valamikori Tőzsdepalotáról, vagy a korabeli Pécs jellegzetes épületeit – mind-mind a kádárkori Magyarország mementói.
Egyszerre torokszorító és nosztalgikus élmény végigjárni az elvarázsolt kastély termeit.
A kiállítás lassan bezár, siessen, aki révedni szeretne ifjúságunk (rém)álomvilágába. Tényleg kár lett volna disszidálni…
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)