A következő évadban új helyre (is) költözik az Operabeavató-sorozat, a Magyar Zene Házában a Bánk bán kerül terítékre, a Hatszín Teátrumban pedig egy egészen új tematika köré fog szerveződni a világ legviccesebb előadás-sorozata.
Már mindenkit megszöktettünk a szerájból, de még csak a szünetre igyekeztünk a Hatszín Teátrumban az évad utolsó Operabeavatóján. Az előadás hétkor kezdődött, nyolckor már egy feketét kortyolgattam, és azon gondolkodtam, biztosan egy másik univerzumba csöppentem, ugyanis ha a második felvonás is ilyen kurtára sikerül, akkor már kilenckor hazafelé fogok sétálni. Ez pedig egy előadáson, amelyen Göttinger Pál és Dinyés Dániel is szabad kezet kap, egyenesen elképzelhetetlen. Spoiler: végül nem így lett.
A két alkotó közös tulajdonsága, hogy egyrészt zseniálisan értenek a saját területükhöz, másrészt nagyon viccesek. Szóval ha kiállnak a színpadra, és elkezdenek beszélni, akkor improvizatív stand up előadásuk borítékolhatóan hosszúra nyúlik; a közönség fuldokolva nevet, ők pedig lubickolnak ebben a helyzetben, így gerjeszti tovább egymást a színpad két fele.
Már többször megírtuk, hogy az Operabeavató az egyik legjobb móka a világon, de mivel a műfaj rossz képviselői (egy-egy rossz előadás, megfáradt énektanárok, gyermekkori negatív élmények) az opera szó hallatára lelkesedési impotenssé tették a társadalom nagy százalékát, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy A Delta Produkció előadás-sorozata mindezt képes felülírni.
A szünet végeztével aztán jött a váratlan, ámde örömteli bejelentés. Göttinger „Cinke” Pál libbent színpadra, és elárulta, hogy a következő évadtól két helyszínen, két külön tematikával folytatódik az Operabeavató. Az új változatot pedig, amelynek továbbra is a Hatszín ad majd otthont, ott helyben, gyakorlattal egybekötve ismertették.
A most már réginek – ám korántsem elavultnak – nevezhető verzió, amely 2013 óta fut, a Magyar Zene Házába költözik. Itt a tematika az, hogy egy adott operát elemeznek egy egész évadon keresztül, így az előadások sorozatban, de kihagyásokkal is érthetők és élvezhetők. Egy áriát vagy duettet Dinyés a zenei oldalról elemez, Göttinger pedig rendezőként vezeti be a nézőket a folyamatba.
Az új verzió előadásonként egy adott fogalmat jár majd körbe. A tesztestén például, amire a közönség a tudta nélkül jelentkezett, a hazugságot vizsgálták az alkotók. Puccini Bohémélet című művéből Rodolphe és Marcel duettjét énekelte Szélpál Szilveszter és Tötös Roland, ahol az egyik szereplő saját fájdalmában magának is hazudik, majd Donizetti Szerelmi bájital című operájából Dulcamara belépője következett Cseh Antal előadásában, ahol a szereplő már nagyon is tudatában van annak, hogy még a levegővétele sem őszinte.
Nem ez volt az első Operabeavató, amin részt vettem, így ott motoszkált bennem a kérdés, hogy mennyi muníciót rejt a formátum és a Göttinger–Dinyés kettős, de úgy tűnik, a két alkotó tudása a témában kimeríthetetlen kút, a humoruk pedig a prolitól a sznobig terjedő teljes skálát felöleli, szóval mindig lehet okosodni, és rengeteget nevetni. A nézőtéren operakedvelők (vagy épp nemkedvelők) kortól függetlenül úgy szórakoztak, hogy ha a nevetést energiává lehetne alakítani, akkor Operabeavatóra fordítanák a Paks 2-re szánt összegeket.
A Magyar Zene Házában folytatódik az egy opera-előadás teljes ízekre szedése, és
a következő évadban a Bánk Bán kerül terítékre.
A produkció azt is bejelentette, hogy elindítják Patreon oldalukat, mert szükségük van a rajongók támogatására, egyrészt hogy túléljenek, másrészt hogy tovább fejlődhessenek. Ez a támogatási rendszer színházakban még nem gyakori, bár a trendek egyre inkább arrafelé mutatnak, hogy a kiszámíthatatlannak tűnő állami támogatások mellett ez lehet az az út, amely önfenntartóvá és piaci alapon érvényessé tudja tenni a színházakat és az előadásokat.
(Borítókép: Gordon Eszter)