Index Vakbarát Hírportál

Szirének borzolták a kedélyeket Szent Iván éjszakáján a Tétényi-fennsíkon

2022. június 28., kedd 09:25

Szentiván-éj mágikus estéjén különleges környezetben, a Kamaraerdőben mutatta be a Tünet Együttes legújabb előadását a PLACCC Fesztivál keretében. A Szirének című darabbal Szabó Veronika rendező minden értelemben kilépett a színház hagyományos közegéből, és egy misztikus, játékos utazásra invitálta az érdeklődőket a természetbe.

Amióta az eszemet tudom, a Tétényi-fennsík fakósárga fűszálai, szürke tüskebokrai és a Kamaraerdő zöldellő lombjai között sétáltatom a kutyámat. A rét minden négyzetcentiméterét úgy ismerem, mint a tenyeremet: eddig legfeljebb vijjogó ragadozómadarak nászba forduló vacsorajelenetei, vaddisznótúrások és csillogó testű, smaragdzöld gyíkocskák zavarták meg a sétáinkat, nem pedig állati tulajdonságokkal felruházott, embertestbe zárt fura szerzetek.

Életem legbizarrabb két óráját éltem át június 24-én este, a Szirének című előadáson – igaz, az előadás kifejezés nem a legmegfelelőbb szó arra, amit néhány tucat nézővel együtt láttam. A 19 órás gyülekezőkor – a Memento Park bejárata előtt – még nem sejtettük, mire vállalkoztunk, ám néhány perccel később már magamon, a fotós kollégámon és a többi vendégen is láttam, hogy megváltozott az arckifejezésük, az érdeklődést pedig a meglepettség és a döbbenet váltotta fel.

Különös élmény

„Mintha egy osztálykiránduláson járnék” – futott át az agyamon, amikor a Memento Parkból csoportosan a kamaraerdő „bejáratánál” magasodó szürreális, futurisztikus, ufót idéző víztoronyhoz ballagtunk. Húsz-huszonöt fiatal és középkorú érdeklődő gyűlt össze a produkció előtt, a toronynál pedig még több résztvevő várta a különös élmény kezdetét. A csészealjra emlékeztető monstrum előtt aztán 5-6 fős csoportokba álltunk össze, és megindultunk a szirének világába. 

A szirének emberi és állati állapotok határán létező lények. Erdőkben élnek, bolyonganak és gyógyítanak. Tükröt tartanak nekünk azzal kapcsolatban, hogyan viszonyulunk az erdei környezethez és saját belső természetünkhöz. Segítenek félelmeinket megélni és legyőzni, gyermeki játékosságunkat visszanyerni, bátornak lenni, vagy csak lelassulni. Rítusok sorozatába invitálják a nézőket, mellyel különleges módon gyógyítanak

 – fogalmazott Szabó Veronika, a Szirének rendezője, aki az előadás kezdete előtt maga is beállt, mondhatni, ő vezette be a résztvevőket a produkcióba. 

„Bátorság! Bátorság!” – csapott kettőt a lábfejemre egy füstölgő zsályaköteggel, elindítva engem is a varázslatos úton.

A többtucatnyi érdeklődő aztán csoportonként, hatalmas kört formálva elfoglalta a helyét a fennsík száraz fövenyén, az alkonyodó égbolt alatt. Mintha csak a Midsommar című filmbe csöppentünk volna, a lemenő nap sugarai kellemesen melengették az arcokat, a madárcsicsergés és a langymeleg szellő elegye földöntúli élményt nyújtott. Az ember úgy érezte, egy másik dimenzióban – egy letisztult, csöndes, a külvilág zajától mentes világban – jár, ahol csak önmaga és a környezet harmóniája számít. 

A csöndet azonban hirtelen furcsa nesz zavarta meg. Szarvasbőgés, majommakogás, leopárdordítás hallatszott a távolból. Ez nem jöhetett a Kamaraerdőben őshonos állatok torkából, csakis a szirének hangjelzései lehettek. Megzörrent a hátam mögött levő bokor és egy napszemüveges antilop és egy félmeztelen leopárd ugrott ki a bozótból. Néhány méterrel odébb egy virágmanó bukfencezett a kör közepére. Szemben egy tavasztündér és egy barna szárnyas lény kergették egymást. A bizarr jelenetbe bevonták a nézőket is: a dualista lények összepacsiztak a kört alkotó vendégekkel, hozzájuk dörgölőztek, kavicsokat dobáltak nekik, néhány néző pedig állati bőgésekkel kommunikált velük, vagy éppen átölelte őket. 

A félórás közös „móka és kacagás” után – merthogy a színészek egyes mozdulatai láttán a közönség tagjai felváltva törtek ki nevetésben – a szirének elcsábították a nézőket, mind a hat lény kiválasztott néhány résztvevőt, és a maga módján magához invitálta az este hátralevő részére. 

Engem a leopárd igézett meg, aki hörgésekkel jelezte, hogy merre induljunk. A tüskés bokrok között cikázva eredtünk a szirén nyomába, mintha mi lennénk a kíváncsi turisták vagy vérengző orvvadászok, ő pedig félelmetes, ugyanakkor kecses ragadozó létére a menekülő vad, aki kizárólag az emberi reakciókat figyelembe véve tette meg a következő lépéseit. Fára mászott, a cserjék alá hasalt, a sziklák között bömbölt időnként megijesztve nemcsak a csapattagokat, de önmagát is. Amikor elunta a játszadozást, megpihent: a távolból ekkor furulyaszó hallatszott. A vérző, koszos és kimerült leopárd visszafutott a rétre, mi pedig a sötétedő ég alatt követtük az állatot az időközben felállított tábortűz irányába.

A leopárd leült a tűz elé, és furulyázni kezdett. Az antilop füvet csócsált, a virágmanó táncolt, az őz kobra módjára tekergett a zenére, a tavasztündér félmeztelenül rohangált (tizenkét éven aluliaknak nem ajánlották a performanszt), a barna szárnyas lény pedig kimerülten rogyott össze a köveken, míg a kört alkotó nézők a bizarr, ugyanakkor roppant izgalmas élményből ocsúdva szemlélték a végső rituálét. 

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)

Rovatok