Bánki Éva úgy látja, jól tette, hogy semmilyen istállónak nem lett kiscsikója. Az írónővel a nemrégiben megjelent Át című verseskötetéről is beszélgettünk.
A cím egyfajta mitikus hangulatot áraszt magából.
Igen, olyan címet próbáltam választani, ami az élethelyzetek közötti váltás lehetőségét sugallja: ifjú- és öregkor, élet és halál, ittlét- és távollét is belefér. Azért is szeretem az „át” szót, mert nem jelöl konkrét irányt, az életet és a halált az örök változás felől fogja meg.
A borítót a lánya tervezte.
Így van, ő találta ki, rajzolta fel a Szemlőhegyi úton, majd fényképezte le. Ez egyfajta ugróiskola. Nagyon szeretem Julio Cortázar Ugróiskola című regényét (a mű eredeti címe Sántaiskola, bár hosszú évtizedekig Ugróiskola volt a munkacíme – a szerk.), a fotón a végtelenbe futnak a számok. Egyébként ez a lányom koncepciója, kicsit a végtelenről, ami mindig megfoghatatlan – ha matematikai fogalomként gondolunk rá. Egy ugróiskola képes arra, hogy az élethelyzetek közötti váltást jelképezze.
Olvasva a kötetet, olyan volt számomra, mint egy életösszegzés, felnövéstörténet és szembenézés is, ami versekben van elmondva.
Nem tudom megtagadni magamat, hisz a verseimet regényíróként rendeztem kötetbe. Tehát létezik egy történet, melyet egyfajta nőtörténetként is lehet olvasni; a kisvárosi gyerekkorról, szerelemről, gyerekszülésről, betegségről, gyógyulásról, beteljesülésről, halálfélelemről, szorongásról és az esetleges boldogságról.
Öt ciklus van, amelyek közül az első kilóg; egyrészt egy verset tartalmaz, másrészt a cikluscím abban eltér a többitől, hogy nem szerepel benne a „csak” szó.
Az 1239-ben partot ért maja expedíció című, történelmi témájú verssel szerettem volna az olvasót kihozni a sodrából, kicsit megpörgetni önmaga körül. Ez a vers egy, a 13. századi Portugáliában véletlenül partra vetődött indián csapat szemével mutatja be Európát. Ezek az indiánok úgy látják, nincs félnivalójuk a „vadaktól” – vagyis nem ismerik fel a nyugati kultúra fenyegető voltát. A kötet a maja verssel kezdődően végig fenntartja a tévedés lehetőségét. Nem biztos, hogy jól olvassuk a jeleket, ahogy ezek a maja tengerészek sem olvasták jól.
A többi négy cikluscímben szembetűnő a „csak” szó. Mit szimbolizál? Miért fontos?
A kötetben egyfajta személyességre és minimalizmusra is törekedtem. Regényíróként sok mesélnivalóm van, de itt megpróbáltam csak az egzisztenciális tényekre koncentrálni. Vállalva a női élet fókuszpontjait: a családot, a párkapcsolatot, a nehezen megoldható szülő-gyerek kapcsolatot, a betegséget és a halált. Az önként vállalt korlátok, a sok „csak” között akartam maradni. Ez a kötetem a halállal való különböző találkozások történeteiként is olvasható.
Miért fontos ez?
A halálról annyit, hogy 55 évesen egy hatalmas műtéten estem át. Megfordult a fejemben, mi lesz, ha nem lesz senki, aki felnevelje a lányomat. Ha el kell búcsúznom az élettől, és kezdenem kell gyorsan valamit azzal, ami hátravan. Az operáció előtt megfogadtam, hogy lesz, ami lesz, ezek után minden pillanatot intenzíven át fogok élni és ki fogok használni. Sok vers ebben a felfokozott érzelmi állapotban született. Mint a hajós, szerettem volna pontosan tudni, hol vagyok, hogy kijelölhessem az irányokat: mi vár rám, hogy mi lesz velem. Eközben életem fontos szereplőivel is számot kellett vetnem.
Hogy lett ebből líra?
Húszévesen mindenki költő, ezt mindannyian tudjuk. Melyik kamasz nem ír verseket? Én is sok verset írtam boldogult vagy boldog kislány koromban, persze azok is gyengék voltak. Megdöbbentő, hogy a húszéves koromban írt versek mennyire öregesek és hagyományosak voltak! A kreatívírás-kurzuson is azt látom: a kamaszkort kamaszkorban nem lehet megírni. Később talán. Én nem hagytam abba a versírást, szülés után írtam álnéven megjelent verseimet, ezek az álkamasz versek nagy sikert arattak, ezek után bátorkodtam egy másfajta lírával is előállni.
A regényeiben is vannak versek.
Így van, az Aranyhímzés kivételével mindegyikben. A versírás nekem egy bevezetés egy másik világba, egy ihlető, az Át cím erre is utal: utazás, átlépés egy másik létezésbe.
A kötetben visszatérő motívum a szél. Mit szimbolizál?
A szél nekem is a legkedvesebb elemem. Az áramlás, melyet mindannyian érzünk, mégis láthatatlan számunkra. Egyáltalán nem véletlen, hogy a vallások is annyit foglalkoznak a széllel: a szentlélek érintése, a láthatatlan isteni inspiráció a levegőben... Ezt a csodálatos erőt át kell engednünk magunkon, még akkor is, ha sem az okát, sem a célját nem látjuk.
Egyszer azt mondta, hogy a legvagányabb húszévesek sem őszinték a versekben.
Ez többnyire igaz. Tanárként is azt látom, hogy az emberek többsége tizenkilenc-húsz évesen lázadóként tekint önmagára, mégis rettentő konformista. Én is ilyen voltam, hatalmas lázadónak képzeltem magam: ahol tudtam, szembeszálltam a tekintélyekkel, mindenhonnan megpróbáltam kirúgatni magam. De sem a véleményemnek, sem a verseimnek nem volt igazi arcéle. Ahhoz nagyon sok pofon kell.
Az őszinteséghez?
Igen. Ahhoz is arcvesztés kell, hogy arcod legyen. Szomorú ez, de mégiscsak a kudarcok tesznek azzá, amik vagyunk.
Ez összefügghet azzal is, amiről korábban beszélgettünk, hogy 30 éves kortól lehet valaki író, az élettapasztalat miatt.
Igen, persze vannak kivételek, mint például Arthur Rimbaud, Petőfi Sándor vagy Weöres Sándor, akik már tinédzserként is zseniálisak voltak. De általában igaz, hogy az emberek húszéves korukban csak álmodnak, hogy nagy egyéniségek. De mivé lennénk felnőttkorunkban ilyen álmok nélkül?
Hogyan boldogulnak a pályakezdő költők, írók ma Magyarországon? Mit tapasztal?
Rettenetesnek látom a helyzetüket, hiszen jobbára megszűntek azok a műhelyek, könyvkiadók, ahol egyáltalán elindulhat egy első kötetes szerző. Magányos huszonévesként szinte lehetetlen kiadnod az első verseskötetedet. S bár a költőiskolákból kikerülnek tehetséges fiatalok, akik tudatosan és ügyesen bánnak a nyelvvel, de nem érdemes tagadni, hogy ezek az iskolák – egyszerűen a jellegüknél fogva – uniformizálnak is.
A XIX. században a Magyar Tudományos Akadémia pályázatát egy nagyszalontai jegyző nyerte el. Ezáltal egy, a vidék mélyéről, a paraszti és az értelmiségi világ perifériáján mozgó plebejus költő a nemzet figyelmének középpontjába került. Ma vajon hasonló megtörténhet-e? Léteznek-e olyan kiválasztási mechanizmusok?
Szerintem nem, mert a mai válogatási mechanizmusok inkább a konformizmust erősítik. Egy teljesen eredeti költői egyéniség – mint amilyen Arany János vagy Petőfi Sándor volt a XIX. század közepén –, nem tudom, hogy ma boldogulhatna-e.
Ráadásul a két szekértábor közül kell egyet választaniuk kell, átjárás pedig nincs, állítólag.
Erről akkor sem tudnék sarkos véleményt mondani, ha mindenhol ott lennék, és sokkal okosabb lennék. Én úgy vélem, a fiatal költőknek jól áll a magány és a dac. És az is, ha van mondanivalójuk. A kilencvenes évek irodalmában én például kevés példaképet találtam. Akkor még nem ismertem azokat az írókat, mint Tar Sándor vagy Bodor Ádám, vagyis ismertem őket, de nem tudtam, hogy később ilyen nagy hatással lesznek rám. Mert nemcsak a maja tengerészek tévedhetnek, hanem a pesti bölcsészlánykák is... Akkoriban mindenesetre annyira idegennek éreztem a magyar irodalmat, hogy eltöprengtem azon, spanyolul írok regényt.
Belekezdett?
Igen, én eleve a spanyol irodalomban akartam elindulni.
A magyarban mi volt taszító?
Taszító? Nem volt taszító. Csak számomra akkoriban túlságosan nyelvközpontúnak tetszett. Az önmagunkra és a nyelvre való reflektálás igénye már-már mániának tűnt. Nekem történeteim voltak. És persze én is szeretem a játékosságot, az olvasó és mindenféle hatalmi helyzet kiforgatását, ám nem gondolom, hogy nem lehetséges jobb vagy rosszabb olvasat a világról. A kilencvenes évek irodalmához nem akartam alkalmazkodni, és nem is kényszerített erre senki. Ma úgy látom, jól tettem, hogy semmilyen istállónak nem lettem kiscsikója.
Később se érzett erre késztetést?
Soha nem éreztem ilyesmire olthatatlan vágyat. Lehet, hogy sokakban ez megütközést kelt, de én az ötleteimet inkább a közösségi oldalamon tesztelem. Ezekre többnyire baráti és kreatív visszajelzések érkeznek, no persze bunkóságok is. Azt nem tudom elképzelni, hogy hétről hétre eljárjak egy zárt társaságba, és alkalmazkodjam, ez számomra teljesen idegen.
Alkatilag?
Úgy is. Nehezen viselem a kötöttséget. A tanítványaimnak azt tanítom, mindent tanulj meg, de semmihez se alkalmazkodj! Szerintem nem kell sok köteléket vállalni. A mostani irodalmi élet mintha egy ilyen típusú karrierépítést követelne meg. Akkor lesz ösztöndíjad, kiadód, szereplési lehetőséged, hogyha ezt a nagyobb kötöttséget is vállalod. Szerintem ez nem teljesen jó.
Vörösmarty, Petőfi és Jókai szép karriert csinált, megélt az irodalomból, de manapság olyan sok elvárás zúdul egy fiatal alkotóra, hogy nem árt, ha van valakinek másik munkája is. Csak akkor tudsz függetlenként megélni, ha van valami hátországod. Egy kerted, egy iskolád... vagy egy asztalosműhelyed legalább.
Említette, hogy a kilencvenes években kevés példaképet talált. De kik voltak azok, akiktől tanult, akikre mestereként tekint?
Már említettem, mennyi elfogultság volt a régebbi véleményeimben. Ha a kilencvenes évek trendjeivel nem is, de nagyon sok akkor indult vagy akkor kiteljesedett alkotóval mélyen rokonszenvezem. Térey, Nádasdy, Kovács András Ferenc, Beney Zsuzsa, Lator László, Borbély Szilárd, Gergely Ágnes nagy mestereim. Rettentő sokat tanultam tőlük. Bevallom, szinte minden napot az ő verseikkel kezdek. Nélkülük nem lennék, nem lehetnék teljes ember.
És hadd fűzzek ehhez hozzá egy érdekes nyelvi tapasztalatot. Olvasok idegen nyelveken. De egy idegen vers számomra csak egy „szövegmű”, míg nem jön egy magyar költő-műfordító, és életet nem lehel bele. Ricardo Reis? Ugyan! Én a „magyar hangját”, Takács Zsuzsát szeretem. Bele vagyunk átkozva – vagy szeretve? – a saját anyanyelvünkbe. Nem könnyen látunk ki a saját anyanyelvünkből – ezt ennyi idősen nekem is be kell ismernem.
(Borítókép: Bánki Éva. Fotó: Zöld Fanni / Index)