Index Vakbarát Hírportál

Meghalt Gina Lollobrigida

2023. január 16., hétfő 12:54

95 éves korában meghalt Gina Lollobrigida olasz színésznő, az „isteni Lollo”, Hollywood aranykorának egyik utolsó szemtanúja, aki még együtt szerepelt olyanokkal, mint Humphrey Bogart, Rock Hudson, Yul Brynner és Frank Sinatra, de akinek a magánélete és személyisége sokkal érdekesebb, emlékezetesebb, maradandóbb volt, mint a filmszerepei.

Gina Lollobrigida az 1950-es és 1960-as évek mozijának leghíresebb szépsége, világszerte ismert és körülrajongott szexszimbóluma volt. Habár saját magát sokoldalú művészként határozta meg, és ragaszkodott hozzá, hogy „ami belül van, sokkal fontosabb”, a szerep egyáltalán nem zavarta, sőt büszke volt rá, hogy szépsége lenyűgözi a férfiakat. „Miért tartanám sértőnek?” – kérdezett egyszer vissza. „Ez nem sértés. Erős vagyok, tudok vigyázni magamra.”

La Lollo, ahogy becézték, az olasz filmsztárok nagy nemzedékéhez tartozott, akik a háború utáni időszakban futottak be karriert, amikor

a Dolce Vita időszakában Róma a filmkészítés második legfontosabb központja lett Hollywood után.

Luigina Lollobrigida 1927-ben született Subiacóban, egy hegyi kisvárosban, Rómától nem messze. Édesapja bútorasztalos volt, a szülők négy lányt neveltek fel a háborús évek nélkülözései közepette. Bár már korábban is modellkedett álnéven, szélesebb körben egy országos szépségversenyen fedezték fel, ahol a harmadik helyezést érte el. Az 1947-es Miss Italia verseny a második volt a háború után, és a sötét évek után könnyű szórakozásra szomjazó országban óriási figyelmet kapott – nem csak az első helyezett, hanem a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik is színészi karriert kezdhetett.

Lollobrigida ebben az időben a római Szépművészeti Akadémia hallgatója volt, ahol szobrászatot és rajzot tanult. Színészi karrierje kezdetéről később egy színes anekdotát adott elő: eszerint a római Cinecittà filmstúdió egyik talent scoutja fedezte fel, ahogy az akadémia bejárata előtt álldogált, és meghívta egy meghallgatásra. Ginának nem volt kedve elmenni, de végül mégis leült tárgyalni a filmesekkel, és azt mondta nekik: a felajánlott ezer líra helyett egymilliót kér a szereplésért. Azt hitte, kapásból nemet mondanak, de rábólintottak.

A valóság prózaibb lehetett, mert első filmes munkái teljesen jelentéktelen statisztálások és kisebb mellékszerepek voltak. A filmgyártás akkoriban indult újra az évekig menekülttáborként használt Cinecittàban, és Lollobrigida a munkákat kezdetben bizonyára egyszerű mellékkeresetként vállalta el. Megismerkedett viszont a tábor jugoszláv menekült orvosával, Milko Skoficcsal, és 1949-ben férjhez ment a hét évvel idősebb férfihoz. Házasságuk, amelyből 1957-ben egy fiú született, 22 évig tartott, és Lollobrigida életének legkomolyabb szerelmi kapcsolata volt.

A temérdek olasz szerep után akkor jött az áttörés, amikor az éppen mindenható hollywoodi iparmágnás, producer (és a későbbi Aviátor című életrajzi film alanya) Howard Hughes 1950-ben meglátott róla egy bikinis képet, amit egyébként a férje készített róla.

Hughes meghívta az ismeretlen olasz lányt Amerikába, de csak egy repülőjegyet küldött – a férjet nem akarta vendégül látni. Milko azonban elengedte: „Nem akarom, hogy egyszer a szememre vesd, nem hagytam, hogy karriered legyen” – mondta. Hughes két és fél hónapra biztosított a színésznőnek teljes ellátást egy Los Angeles-i szállodában, sofőrt, nyelvtanárt adott mellé, de Lollobrigida minden egyes nap visszautasította a közeledését. Lollobrigida élvezte a férfi társaságát, de tisztességes akart maradni: „Nagyon ártatlan voltam abban az időben. Később rájöttem, hogy milyen érdekes ember volt. Érdekesebb, mint a férjem.”

A férfi csak azzal a feltétellel engedte haza, ha aláír egy hét évre szóló szerződést, ami gyakorlatilag ellehetetlenítette a színészi karrierjét, ugyanis minden más stúdiónak horribilis összeget kellett volna fizetnie Hughesnak, ha Lollobrigidát szerették volna a filmjükben. Szerencsére az Európában forgatott amerikai filmekre nem vonatkozott a tiltás, így szerepelhetett az Olaszországban készült Afrika kincse (eredeti címén: Beat The Devil) című kalandfilmben, olyanok mellett, mint Humphrey Bogart és Peter Lorre, a forgatókönyvet Truman Capote írta, a filmet pedig John Huston (A máltai sólyom) rendezte. Hasonló kvalitású sztárok szerepeltek az 1956-os Trapéz című drámában, amiben Lollobrigida Burt Lancasterrel és Tony Curtisszel szerepelt, a filmet pedig Carol Reed (A harmadik ember) rendezte. Az ötvenes évek egyik utolsó, nagyszabású bibliai feldolgozásában (Salamon és Séba királynője) ő játszotta a címszereplő királynőt. A film hírhedt lett egyrészt egy mai szemmel eléggé visszafogott orgiajelenet miatt, másrészt pedig azért, mert a forgatás felénél meghalt a film sztárja és producere, Tyrone Power, akit le kellett cserélni Yul Brynnerre, és újraforgatni a Salamon királyról készült közelképeket.

Lollobrigida az évtized legnagyobb sztárjainak egyike lett,

1954 augusztusában már a Time magazin címlapján szerepelt, az újságok a „20. század Mona Lisájának” nevezték. A lapok sokat cikkeztek viszályáról az olasz mozi másik nagy alakjával, Sophia Lorennel. Lollobrigida később igyekezett úgy tenni, mintha ez teljesen alaptalan feltételezés lett volna, de akkoriban féltékenyen őrizte vezető szerepét a feltörekvő fiatalabb színésznővel szemben, és egyszer emlékezetes módon azt mondta, hogy ez olyan, mintha egy nemes versenyló egy kecskével versenyezne.


1960-ban férjével együtt átköltözött Olaszországból Torontóba, mivel otthon vitába keveredett az adóhatósággal, és férje még mindig nem kapott olasz állampolgárságot. A Life magazin a sztár tengerentúli életét bemutató képes riportjában úgy fogalmazott, hogy Lollo „a valaha felhozott legerősebb érv a liberális bevándorlási politika mellett”. Lollobrigida azonban nem sokáig maradt Kanadában, és sosem lett kizárólag hollywoodi színésznő, emlékezetes európai filmekben is játszott: az olasz–francia koprodukcióban készült A párizsi Notre-Dame-ban (1959) Anthony Quinn partnere volt, A törvény című filmdrámában Yves Montand-nal és Marcello Mastroiannival játszott együtt. A hatvanas években végig dolgozott, de már kevésbé emlékezetes filmekben, bár két komédiában is együtt játszott az évtized egyik legnépszerűbb férfi sztárjával, Rock Hudsonnal.

Aztán a hetvenes évek elején Lollobrigida filmes pályafutása zátonyra futott. Mindig is a közönségfilmek sztárja volt, nem halmozták el kritikai elismerésekkel, és negyven fölött már nem kérték fel olyan szerepekre, mint amiket korábban megkapott. 1971-ben elvált a férjétől. A tévéképernyőn még néha feltűnt, de 

a filmszerepektől is teljesen visszavonult.

Élete második szakaszában fotóriporterként dolgozott, évtizedeken át járta a világot, és fényképezett. 1974-ben „nyolc kamerával, 200 tekercs filmmel, 10 pár vadonatúj kék farmerrel, egy hangtechnikussal, egy operatőrrel és egy amerikai barátnővel együtt” nekivágott Kubának, hogy az olasz Gente magazin megbízásából megörökítse a nyugati félteke egyetlen szocialista államát. Végül sikerült interjút készítenie Fidel Castróval, akivel majdnem két hetet együtt töltött, Lollobrigida éppen félmeztelenül napozott a barátnőjével a kubai szállodában, amikor először találkoztak. A cikkeiből és képeiből Italia Mia (Az én Olaszországom) címmel egy albumot is kiadott, ami elnyerte a legjobb fotókönyvnek járó Prix Nadart 1973-ban. Később újabb könyvei jelentek meg, az 1994-es World Of Innocence (Az ártatlanság világa) című albumnak Teréz anya írta az előszavát. 1976-ban dokumentumfilmet forgatott Indira Gandhiról, akinek személyisége lenyűgözte, 1973-ban pedig a Fülöp-szigetekre látogatott a diktátor felesége, Imelda Marcos meghívására, és annyira beleszeretett az országba, hogy a First Lady felkérésére két reprezentatív fotóalbumot is készített. (Lollobrigida minden jel szerint közömbös volt a politika iránt, és nem vette észre, hogy Castro vagy Marcos a hírnevét a diktatúráikat legitimáló PR-kampányokhoz használja fel.)

1980 őszén Lollobrigida fényképeiből kiállítást rendeztek a rangos párizsi Musée Carnavelet-ban. „Olyan szeme van, mint Cartier Bressonnak, tehetséges, teli van energiával, és a fényképei elsöprő erejűek. Igazán nagy művész” – lelkesedett a Le Monde. Lollobrigida érdeklődése idővel a szobrászat felé fordult, és egy tágas műtermet vásárolt magának Pietrasantában, Lucca mellett, ahol ideje jelentős részét töltötte (pazarul berendezett római és monte-carló-i villája mellett). Szobrot készített a sevillai világkiállítás olasz pavilonja számára, ami egy sas hátán lovagló gyermeket ábrázolt, és az ember és természet harmóniáját jelképezte. A Living Together című alkotást később szülővárosának, Subiacónak adományozta. Alkotásai több nemzetközi kiállításon szerepeltek, a kritikusok szerint Jeff Koons művészetével mutattak rokonságot – bár egyáltalán nem biztos, hogy ez akkora dicséret

Mindezen sikerek mellett

LOLLOBRIGIDA MAGÁNÉLETE IDŐSEBB KORÁBAN ELÉG FURCSÁN ALAKULT.

Válása után nem házasodott újra, egy gyakran idézett mondása szerint: „Sok szeretőm volt, és ma is vannak románcaim. Egész életemben túl sok csodálóm volt.”

Idős korában azonban az egykor körülrajongott díva elég kínos helyzetekbe keveredett. 1984-ben, 57 évesen, amikor éppen az amerikai Falcon Crest című szappanoperában szerepelt, találkozott a 23 éves Javier Rigau y Rafolsszal. Kapcsolata a spanyol vállalkozóval szinte teljes titokban zajlott, míg hivatalosan, 2006-ban be nem jelentették, azzal a hírrel együtt, hogy nemsokára összeházasodnak. Az eljegyzést aztán lefújták, és onnantól kezdve lett egyre bizarrabb a két ember viszonya. Először is Lollobrigida cáfolta, hogy 22 éve lennének együtt, szerinte csak 2 éve találkoztak, a plusz két évtizedet a férfi adta a sztorihoz. Aztán kiderült – a színésznő számára a sajtóból –, hogy Rigau 2010-ben elvette őt, de anélkül, hogy személyesen bárhol megjelent volna. A férfi nyolc tanú jelenlétében, egy dublőr segítségével házasodott meg Lollobrigidával egy barcelonai templomban, mégpedig egy olyan jogi megbízás segítségével, amit a színésznő még korábban, egy más ügy miatt írt alá neki.

Mindkét fél kölcsönösen felháborodott, a „feleség” az engedély nélküli házasság, a „férj” pedig a rágalmazás miatt. Rigau azt nyilatkozta 2013-ban, hogy ők márpedig házasok, ha tagadja Lollobrigida, ha nem. Lollobrigida viszont azt mondta, a férfi csak a vagyonát akarja, és soha nem jelentett számára semmit. „Ez soha nem volt igazi kapcsolat, nem mutatott igazi gyengédséget felém” – jelentette ki, a jogi felhatalmazásról pedig azt mondta, Rigau egyszerűen kihasználta, hogy „nem tud spanyolul”. A pereskedés két évig tartott, de a római bíróság 2017-ben érvényesnek mondta ki a házasságot. A szerencsétlen ügy végére az Apostoli Szentszék Legfelső Bírósága tett pontot 2019 januárjában, amikor kimondta az egyházi házasság érvénytelenségét.

Addigra azonban a 80-as éveit taposó Lollobrigida, aki elismerte, hogy „gyengéi a fiatalabb férfiak”

egy újabb csábító karmai közé került.

Hat évtizeddel fiatalabb, jóképű menedzsere, Andrea Piazzola a 2010-es években teljesen a befolyása alá vonta a sztárt – és rátette a kezét a vagyona jelentős részére. A férfi a család gyanúja szerint eurómilliókat csalt ki Lollobrigidából, beköltözött mellé a villájába, és luxussportkocsikat vásárolt a vagyonból. „Andreának nincs hatalma fölöttem, ő fiatal, de nagyon intelligens, és tudja, hogy védjen meg az ellenségeimtől” – nyilatkozta a helyzetről Lollobrigida. Az állítólagos ellenségek a színésznő vér szerinti családját jelentették, ugyanis egyetlen fia, Milko Skofic jogi úton próbálta gyámság alá helyeztetni az édesanyját, hogy az örökségét megmentse, de a bíróság 2015-ben elutasította a kérelmet. Egyetlen unokáját, Dimitrit, aki vele lakott születésétől kezdve, Lollobrigida 2016-ban bírói végzéssel lakoltatta ki a Via Appián álló villából 22 éves korában. Soha többé nem beszéltek egymással.

Habár a színésznő elhessegette azokat a kérdéseket, amik a vagyonáról szóltak, Lollobrigida egyes becslések szerint 200 millió dollár felett rendelkezett. Egy árverésen az ékszerei 5 millió dollárért keltek el, a bevételt teljes egészében őssejtkutatásra fordította. Előszeretettel jótékonykodott, és sokat költött humanitárius célokra, de valószínű, hogy jószívűségének legnagyobb haszonélvezője végül öregkori élettársa lett.

Rovatok