Számos meghökkentő állítást tesz Zoboki Gábor az Indexnek adott interjújában. Nem ért egyet a Ligetbe helyezett múzeumi negyed koncepciójával, azt mondja, az Operaház – az eredeti határidőhöz képest – hároméves csúszással átadott rekonstrukciójára nem volt elég idő, kritikusan nézi a várbeli újjáépítéseket, az általa tervezett Müpa pedig kifejezi egy ébredő nemzet kulturális identitását. A 2023. január 24-én 60 éves építész nem csupán saját pályájáról beszélt szabadon és kissé távlatosabban, hanem a minket körülvevő építészeti környezetről is, és azt is elárulja, pályázik-e az Opera főigazgatói címére.
Zoboki Gábor építész az Indexnek arról is beszélt, hogy
Budán vagyunk az új irodájában, pedig amikor még az Andrássy úton voltak, szeretett átsétálni az Operába…
Fele úton voltam a Zeneakadémia és az Operaház között, hogy este, mikor megfáradtam a rajzolásban, átmehessek egy kis zenei felüdülésre. De a Svábhegyen születtem, itt nőttem föl, a Normafánál barátkoztam össze a természettel, még az „ősi” Trial faléceken kezdtem síelni. Mesebeli világ volt. Ide tértem most haza egy 1898-ban épült zugligeti villába. Az új menedékhelyemen végre csöndesebben tudok alkotni, könyvet írni. Az építészet egyik legfontosabb párja mégiscsak a táj és a kert: koros fák, virágok, mókus, aranysakál, madárcsicsergés… Megérkeztünk.
Gyerekkorában innen, a Svábhegyről járt át az Operába?
Soha nem felejtem el, amikor kitört a román forradalom, a Szentivánéji álom premierje volt: délután még a Normafánál síeltem, hétre pedig bementem az Operába. Seregi Laci bácsi zokogva jött ki, mert tudta, hogy most a függöny egy szabad Európára megy föl, és a közönség állva őrjöngött. A normafai síelésem és az operai könnybe lábadásom között félóra telt el. Mondjon még egy ilyen várost!
Az iroda berendezése is egészen különleges. Honnan szedte össze ezt a sokféle bútort, dísztárgyat? Hogy találja ki egyáltalán?
Az építészek egy része szeret magának házat építeni, de én a másik csoportba tartozom, aki retteg attól, hogy saját magának csináljon valamit. És mivel az elmúlt harminc évben soha nem volt elég időm és energiám, hogy megteremtsem a saját környezetemet, most is a munkatársaim segítenek. Persze 40 éve gyűjtök műtárgyakat, bútorokat, de ne gondolja senki, hogy ezt csak tudatosan lehet művelni. Egy ízlésvilágot tükröz, de én is sűrűn újrarendezem a tereket – kell egy kis idő, míg minden megtalálja a helyét ebben a rendezett káoszban.
A középületekkel is így van ez?
Még most, 18 évvel a megnyitása után is tervezem a Müpát fejben. Amikor kicsit unalmasabb esetleg a koncert, akkor azon gondolkodom, mit csináltam volna másképp. Amikor a házat elengeded, az nem jelenti azt, hogy a gondolatodban nem rajzolod tovább. Átadtuk, viszlát, megvan a használatbavételi engedély – de nagyon máshogy gondolkodom most például az orgonáról, mint ahogy az a Nemzeti Hangversenyteremben akkor kialakult. Az, amit nem tudtam a Müpában megvalósítani, „a repülő-orgonát ”, létrejöhetett a Karmelitában.
A Zeneakadémia és az Operaház most messze van, de az irodája közepén itt egy zongora.
Egy koncerthangszer, Prunyi Ilona választotta nekem, aki a mentorom volt a Zeneakadémián – neki köszönhetjük, hogy nem zenész lettem, hanem építész. „Ön nagyon tehetséges, de menjen szépen vissza a Műegyetemre, fejezze be, és utána majd meglátjuk, hogy karmester lesz-e” – mondta, és nagyon okosan tette.
Egy időre ugyanis otthagyta a Műegyetemet és a Zeneakadémiára járt.
A legkomolyabb szándékkal: amit most ceruzával teszek, azt karmesteri pálcával akartam csinálni. Fischer Ádám fogalmazta meg a legbölcsebben: „Örülünk, mert nem lettél konkurensünk, viszont így megépítetted nekünk a Müpát.”
A karmesteri pálcát el kellett engednem, mert oroszlánkörmeim nőttek a Középülettervező Vállalatnál Zalaváry Lajos műtermében, és már nehéz volt az átfordulás. Egy karmesteri pálya nehezen indul el 24 évesen.
Persze minden vágyam, hogy egyszer elhangozzon egy Beethoven-szimfónia a kezem alatt a Müpában, de erre még várhatok.
Sok építész nem tudja eleinte, hogy építész lesz-e, mások viszont – mondjuk Latinovits Zoltán vagy Nikolaus Harnoncourt karmester – építész végzettségűek, de végül más művészeti területen helyezkedtek el. Ez mutatja az építészet átjárásait, és azt, hogy lényegében egyesíti az összes művészeti ágat. Szükséges a holisztikus világnézet, a felvett műveltség, egyfajta ízlés és optimista világlátás.
Miközben két lábbal a földön kell állni.
Fontos a konstrukció, a megvalósíthatóság, a meghatározott idő alatt és meghatározott költségvetésen belüli gondolkodás, ami szöges ellentétben áll azzal, hogy reggel fölkelsz, és amíg lefőzöd a kávét, rájössz, hogy hol lesz a főlépcsőház. A humán és a reál világban való együttes jártasság ki is választja azt az embert, aki ebben jól érzi magát. Az építész emellett kvázi politikusként történelmet ír azzal, hogy meghatározza, milyen módon érdemes élnünk, hogyan forduljunk a környezetünk felé és milyen energiaforrásokat használjunk a jövőben.
Amikor elindult a pályán, volt önben olyan szándék, hogy rajta hagyja Budapesten a kézjegyét?
Óriási szerencsém volt, ezt lássuk be. A Középülettervező Vállalat után bekerültem a BUVÁTI-ba, a Budapesti Várostervező Intézetbe. Ott akkor még klasszikus értelemben terveztek várost. Dolgozunk most mi is egy mezővárosban, Magyarországon még nem szokásos elvek alapján. Megpróbáljuk újraértelmezni a természet és a város kapcsolatát, ahol fontos a kultúra, a „találkozás”, a munkahely, a lakás, a gyereknevelés együttese és az általad ültetett barackfa a közösségi kertben. A smart city, az okosváros kicsit elcsépelt megnevezése helyett wise citynek, bölcsvárosnak hívjuk. Tehát igyekszünk a technikát nem célként, hanem eszközként használni. Nem az a lényeg, hogy a telefon nyomógombjával húzd le a vécét, hanem délután úgy engedd ki a gyereket a parkba, hogy biztonságban tudod. Vissza a természethez, ez a mai építészet idiómája. Nem a Földanya elhagyásáról kell gondolkodni, inkább azon, milyen létfeltételekkel tudnánk még egy ideig itt maradni.
A BUVÁTI-ban, gondolom, még nem ezt látta.
Ott ültem, épp Budapest új építési szabályozását készítették, mint egy szabásmintát: itt ekkorát lehet építeni, ott olyan térszint alatti mutató lesz, amott meg majd jön a metró. Így nem lehet várost tervezni. Ehhez szociológusok, jövőkutatók, kulturális vezetők kellenek, ahogy ezt Londonban csinálták az olimpia előtt. Ott Mándy Ivánok ültek egy asztalhoz, akik imádták a várost, ismerték a kávéházakat, fontosnak tartották az oktatást, az egészséges életmódot – kvázi az emberek „kerozinját” keresték.
Az utóbbi 30 évben nem találtuk meg azt a munkamódszert, hogy miképpen nyúljunk a város testéhez – jogi szabályozásokba kényszerítjük magunkat bővérű tervezés helyett. Képzeljünk el egy karácsonyfát, amire ész nélkül dobáljuk fel az értékes díszeket, és egyszer csak hanyatt vágódik. Mindenféle előre előkészített koncepció nélkül érkeznek a szupermarketek, lakónegyedek és felhőkarcolók. Így kellett volna a Müpa tetejére zöldtetőt építeni, holott egy kulturális épület ötödik homlokzata technikával van tele:
ha valódi hóesést szerettünk volna látni a Bohémélet harmadik felvonásában, akkor ezt megtettük volna.
Kénytelenek voltunk felmentést kérni ez alól a butaság alól. Hiába épül rengeteg lakópark, ha ott nincs óvoda és cipész. A modern várostervezés nem a díszburkolatról és szökőkutakról szól, hanem arról, hogy 25 évre előresétálunk egy ideális városban.
Az ön által tervezett Müpa is úgy készült, mint egy karácsonyfadísz?
Akkor indult egy új ingatlanfejlesztési terület, ahol végre egységesen gondolkodhattunk egy néhai teherpályaudvar helyén épülő városrészről. Belandolt a Nemzeti Színház és a néhai EXPO területén épülő új lakó- és irodaépületek sora. A Müpa funkcióegyüttese nem találta meg a fészkét a városban, így logikusnak tűnt, hogy az egyébként a vasúti híddal és gyenge tömegközlekedéssel ellátott ferencvárosi Duna-partra épüljön meg Közép-Európa legjelentősebb kulturális épületegyüttese. Tényleg történelmet írtunk. A város, mint egy hatalmas élőlény, organikusan csak 15-20 év múlva öleli körbe majd az infrastruktúrájával ezt a bátor lépést. Látszik, hogy jó hely lett, háromszorosára nőttek tíz év alatt az ingatlanárak, de már most gondolkodnunk kell azon, mi lesz majd, ha nem lesz benzines autó.
Idén 150 éves Budapest. Volt egy őrült pasas, Podmaniczky Frigyes – Podmaniczky Frici, vagy ahogy a népnyelv hívta, Fridmaniczky Poci –, aki Budapest agglegénye volt, kockás zakóban járt és imádta a várost, mint én. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnökeként létrehozták azt a Budapestet – sugárutakkal, parkokkal és a Duna-parttal –, amit ma Budapest esszenciájának tartunk. Ez az infrastruktúra ma is működik, mert okosan, sokan összefogva találták ki. Átmész a Lánchídon, és könnybe lábad a szemed. Hát mondjon még egy ilyen várost!
Építészként volt annyira ambiciózus, hogy a hiányos városszabályozás ellenére meg akarta csinálni ezeket az épületeket, a Müpát vagy a Nemzeti Táncszínházat?
Ez két külön szakma. De jól érzi, mert amikor az ember Müpát rajzol, akkor azt a problémát is meg kellene oldania, hogy a villamosra egy 120 centiméter szűkösségű peronon várnak az emberek. Vannak olyan házak – szoktam mondani nagyképűen –, amikkel megkeresnek, különösen az alkotópályád második felében, és vannak, amelyek létrejöttét egy építésznek el is kell érnie. A Müpa ilyen volt. Kocsis Zoltán vetette fel Edvi Péterrel, hogy kellene már egy rendes hangversenyterem Budapestre. Rengeteget kellett küzdenünk, hogy létrejöhessen ez a ház. Éreztük, hogy a Millenniumi Városközpont akkor indul el, ha épülhet oda egy ékszerdoboz.
Ez olyan erős „hívószó” volt, hogy a politikusok is mellé álltak. A kulturális rendszerváltás szempontjából fontos döntés volt, hogy ne csak százéves termekben muzsikáljunk Mozartot, hanem egy olyan új, multifunkcionális kulturális központban, amely egyben kifejezi egy ébredő nemzet kulturális identitását. Tény, nem ezzel szokták kezdeni a fiatal társadalmak az építészetüket, hanem kormányzati negyedekkel és feltörekvő, tehetős cégek székházaival. Fischer Ádámok, Marton Évák és Vashegyi Györgyök sétáltak a betonfalak között, Évának pedig a Tosca belépőjére kellett rázendítenie a nyers szerkezetű terekben. El kellett mesélnünk egy új sztorit, amit aztán a változó politikai „aurában” is mindenki magáénak érezhetett.
Nemcsak a fiatal magyar társadalmat – ahogy fogalmazott –, hanem önt is a Müpa indította el.
Már gyerekkoromban is egy ilyen házról álmodoztam. Anyatigrisként viselkedtem, ötkor keltem, nem hagytam élni senkit. Mindenért meg kellett harcolni, és hát volt közben négy kulturális miniszter. Azért ez egy kegyetlen akadálypálya, ráadásul maratoni. Ahogy Ekler Dezső építész mondta, „két szívinfarktus egy ilyen háznál dukál”. Nagyon sok munka. Rengeteg álmatlan éjszaka. Rendkívül összetett kérdések. Elképesztő pszichológiai helytállás vitákkal, bizalmatlansággal, állandó és állandó újragondolással. Szerintem ilyet csak egyszer kell az életben egy építésznek végig csinálni.
Ugyanezt mesélte az Operaház felújításáról, de minden házba azért nem halt bele.
Az Operaházban úgy tudtam ezt a hatalmas hajót navigálni, hogy állandóan jött a jéghegy, de végül valahogy mindig odébb ment. Két liblingház, ráadásul két teljesen más karakter. Egy jóval tapasztaltabb építész belebújt Ybl Miklós szellemébe. Egy alkotói pályán egy Müpa van, az Operaház meg azért gyönyörűség, mert a gyerekkorom imádott háza. Ez az alkotói pályaív akkor is meglett volna, ha nem kapom meg a sorstól ezt a hatalmas ajándékot.
Ezen a kerek pályán mik voltak a kudarcok? Szerette volna például, ha a Magyar Nemzeti Galéria a várban marad, és az egész múzeumi negyedet másképp gondolta.
Persze, mert meggyőződésem, hogy a Ligetbe helyezett múzeumi negyed évek múlva megmutatja majd, hogy sem léptékében, sem pedig funkciójában nem döntöttünk. A nemzet legszebb műtárgyainak a nemzetet leghívebben tükröző „magyar Akropoliszon” van a helyük. Egy albumot készítünk épp, Wagner Ringjének tíz tételére mutatjuk be tíz házunkat, tíz interjúval. Építészeti mesekönyv. Pont most jutott eszembe, hogy ezt meg kellene csinálnunk tíz meg nem épült épülettel is. Van egyfajta idegrendszeri állapot, amit egy építésznek el kell tudni viselni, nevezetesen, hogy a terveinek a 90 százaléka azért fiókban marad.
A tervek 90 százaléka?
Igen. Ezek nem kész tervek, de a Nemzeti Galéria tervén dolgozol mondjuk négy hónapot. Egy iroda egy évben legyárt mondjuk tíz olyan tervpályázatot és koncepciótervet, ami soha nem épül meg. Tehát úgy kell a szakmát űznöd, hogy élvezd ezeket az idilli terveket, fejlődj, tanulj – mert ha nem élvezed, akkor tényleg abbahagyod. Ráadásul az egész csapatodat föl kell lelkesíteni, nem elég, hogy te álmodsz valamit, hanem ott van huszonöt ember, akikkel ugyanúgy el kell hitetned, hogy így lesz a legjobb. Aki ezt nem bírja fizikai vagy pszichológiai szempontból, az feladja a tervezést. Ezt csak belső harmóniával lehet csinálni. Ha pozitív energiát viszel az alkotóközösségedbe vagy az építkezésen dolgozók körébe, akkor mindenki érti, hogy mi a dolga. Különben nem lesz jó és feljön a parketta.
Milyen érzés azt olvasni, hogy 1600 hibát találtak az Operaház átvételekor, hogy elindult például a díszlet a nézőtér felé?
Én százoldalas hibalistát adtam le a Müpánál, ami azt jelenti, hogy sok helyütt nem a tervek szerint épült meg. Ez nem az építészt minősíti, hanem az építőipar „látlelete”. És mivel az Operaházra nem volt elég idő és határozottság – sajnálom, hogy ezt kell mondanom –, természetes, hogy még mindig építkezünk. A beüzemelés napi problémáit meg kell oldani, és a régi és a tervezett bútorok sincsenek még benn. Persze, hogy van hiba, ez normális. Ha megnézném, hogy minden széken ép-e a furnérozás, akkor csak a nézőtéri székeken találnék százat.
Nem kell tehát megijedni, ráadásul mindent az idő dönt el. A piramisok ott állnak négyezer éve, tehát eljön a pillanat, amikor az a nemes koncepció, amit tiszta szívből és az operai világban való jártasságommal a legjobb tudásom szerint összeraktam háromszáz csodás mérnök munkatárssal, majd kikerekedik. Nem probléma, hogy az első hat hónapban az egyik korlátrögzítő csavarja kijött. Az akusztika jó, a zenészek úgy mennek be, mintha turnéznának, az énekesek el vannak ájulva, hogy megszólal a hangjuk.
Öt év múlva derül ki minden házról, hogy a gyereksereg befogadta-e, hogy a közönség tudja-e, hova kell menni, lepusztul-e, működik-e. Egy ház nem feltétlen az esztétikai külsejéből vizsgázik, hanem a működéséből. És te tulajdonképpen valakinek az életenergiájához járulsz hozzá, mikor eljön a Müpába vagy az Operába. Lehet, hogy utána hónapokig abból az élményből él. Ezzel a tudattal kell nekiesni a hibalistának.
Az, hogy a Miniszterelnökségnek önök újíthatták föl a Karmelita kolostort, szintén fordulópont, magasabb presztízs?
Egy kormányzati épületet tervezni mindig zárt pálya. A Müpa a szabadság, az Operaház a boldog öröm, a Karmelita pedig az alkalmazott művészet, ahol egy nagyon határozott elképzelés alapján kell a legjobb tudásodat összeszedve otthont tervezni annak a százhúsz embernek, akik az országot vezetik. Számomra is szokatlannak tűnt az ötlet, hogy az ország vezetése egy kolostorba költözik, de munka közben megértettem, hogy milyen zseniális ötlet. Szoktuk mi, építészek mondani, hogy a Kossuth tér az ország főtere, ahol lőttek '56-ban, a Szent György tér pedig – ahol Hunyadi Lászlót lefejezték és ahol állítólag Mátyás király és Holubár megküzdött – a mi szent terünk, a nemzet főtere. A miniszterelnöknek, a legfontosabb közjogi méltóságnak szerintem is ott a helye.
Nem értek egyébként egyet azzal, hogy a pesti oldalon, a XIX. század második felében megépült házak most fölkerülnek a várba, mert ezzel elveszíti a középkori és barokk karakterét. Kötelességem, hogy ezt elmondjam: ezek nem olyan műemlékek, mint amiket Berlinben vagy Drezdában visszaépítenek. Azok szimbolikus épületek voltak. Kallina Mór Dísz téren álló háza, az egykori Magyar Királyi Honvéd Főparancsnokság, mondjuk ki őszintén, másodosztályú mű. Léptéktelen, nem oda való.
És akkor nem baj, hogy ön is hozzájárult a vár átépítéséhez?
Nem. Sőt, én pont azt az arcot mutatom a Karmelitával, amit csinálni kellene: mai, de historizáló architektúra. Ez volt a vár léptéke több száz éven át, amit a Karmelita kolostor mutat. Volt harminc év, amikor ebbe belelépett egy másik építészeti stílus. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Pecz Samu háza is teljesen elhibázott koncepció. Azért, mert régi és szép, ne mondjuk már azt is, hogy jó. Az építészet összetett műfaj, laikusoknak sokszor bevehetetlen pálya. Így például egy csúnya ház is lehet jó. Jönnek korok véleményem szerint, amikor ezt újra fogjuk gondolni. Tehát ez hozzátartozik a Várnegyed építészeti kontinuitásához. Így van ezer évek óta: ami selejt, eltűnik.
A Karmelita kolostornál az erkély volt a neuralgikus pont.
Ugyanaz, mint a hibalista. Mondjon nekem a vár keleti lejtőjén olyan lakóházat, ahol nincs egy nagy erkély? Mindegyiken van. A Sándor-palotára Ybl Miklós tette föl – tudom, ezért már lenagyképűztek. Mint A kékszakállú herceg várának ötödik képében: „Lásd, ez az én birodalmam!” Kilépsz a Várnegyed bármelyik épületéből, és ellátsz a Mátráig. Ki az az építész, aki ne akarná kiléptetni a pápát a magyar miniszterelnökkel az erkélyre, hogy megmutathassa, tessék, ez Magyarország? Olyan városi tájképet látsz a Bazilikával, az Operaház ördögpadlásával, a Népstadionnal egészen a lakónegyedek gyűrűjéig, mint sehol máshol. Ki az, aki ezt a poént kihagyja? Eltelt nem tudom, hány év – ki beszél már erről az erkélyről?
A Karmelita kolostornál is neuralgikus pont, hogy a műemlék mit akar. Volt ott zárda, fegyvertár, színház, kaszinó, raktár, irodaház. Ahol megsérül egy épület történetisége, ott abban a pillanatban profanizálva van az eredeti küldetése. A Karmelitát ráadásul gyorsan és nagyon olcsón kellett megcsinálni. Avar kori cserépedényeket, Mátyás kori érméket találtunk, döbbenet, hogy mi volt a ház alatt, mert korábban nem tudták a régészeti kutatásokat befejezni.
De a kihívás nem is ebben van. Szokásos gyakorlat, hogy egy-egy műemléképület esetében precíz felmérés és épületdiagnosztika sem áll rendelkezésre, amikor az építész megbízást kap. A Karmelita és az Operaház esetében ez a folyamat több mint egy év volt. Hiába rakják a fejedhez a pisztolyt a sürgős tervezési határidők miatt, a valós kreatív gondolkodás előtt mélyen bele kell tanulnod egy-egy ilyen ház történetébe. Az Opera esetében még nagyobb a baj: nincsenek meg Ybl Miklós eredeti tervei sem, csak néhány elő- vagy részletterv. A közbeszerzési eljárások nem-tervezőbarát, orwelli rengetegében ezek az évecskék hiányoznak az ütemtervből.
Ön szerint ki az a három legfontosabb építész, aki rajta hagyta a kézjegyét a városon?
Amikor kijöttem az egyetemről, két nevet kellett tudni: Makovecz Imréét és Finta Józsefét. A Műegyetemen mind a kettőről úgy beszéltek, mint az istenekről. És zavarban voltam, mert egyikőjük építészeti világával sem tudtam teljesen azonosulni, csak a tisztelet dominált bennem. Volt Budapesten negyven év a Kiegyezés után, amikor Schickedanz Alberttől kezdve Alpár Ignácig elképesztő mesterek alkottak. Bárkit említhetnék irányzattól függetlenül, Baumhorn Lipót zsinagógáit vagy Lechner Ödön lenyűgöző folklorista szemléletét. Két nevet mégis ki kell emelnem. Az egyik Ybl Miklós, az övénél tökéletesebb, teljesebb, metaforikusabb XIX. századi magyar pálya nincsen. Yblből le tudod vezetni a kor építészettörténetét.
Ki a másik?
Kós Károly. Ő a XX. század legnagyobb építésze, aki még a szívünket is meghatotta azzal, hogy Trianon után hazament Erdélybe, vállalta a száműzetést. Hihetetlen, milyen léptékű munkákat csinált Magyarországon korábban, és visszament a Varjúvárba, hogy Erdélyben építsen egy hosszú életen át templomokat, iskolákat és múzeumokat. Szóval ha a másik nagy csillagot föl kell rakni, akkor 2023-ban Kós Károlyra kell gondolnunk.
Azért fontos kimondani, mert kevesen beszélnek róla, és az értékelése méltatlan a történelmi kataklizmák ellenére befutott lenyűgöző pályájához. Pedig az ő munkásságából indult a néptánc mozgalom, az erdélyi kultúra magyarországi újraélesztése. Nem látjuk még messziről ezt a kort, de ha most Kós Károly alkotói személyiségében konszenzus lenne, akkor tudnánk, hogy a magyar építészet derékhadának merre kellene mennie.
Az ön neve is fent fog maradni, mint aki alakította Budapest arculatát?
Ma már sokkal összetettebb a világunk. Ismerned kell a technikát, az építőipar legvadabb bugyrait, az energiagazdálkodás új kutatásait. Nagyon komplex dolgokat kell összegyűjtenünk, ezért ma már nincsenek ilyen nagy alkotók. Szerencsére vége a sztárépítészek korszakának is. Nincs az, hogy bemegyek Pestre, és odapukkantok a belvárosba egy bubble-t, csak azért, mert alkotói attitűdöm ezt sugallja. Megjelent itthon is egy nagyon tehetséges, nagyon művelt, technológiailag hihetetlenül képzett, a komputerek világában elképesztően virtuóz építészréteg. Húsz évvel fiatalabbak, mint én – tátott szájjal nézem. És nem biztos, hogy valaha felépül egy Müpájuk.
Podmaniczkyék egy emberöltő alatt lerakták egy világváros mai napig jól működő alapjait, ez ma már elképzelhetetlen.
Ezért nem tudsz akkora nyomot hagyni. És akkor tegyük mellé ezt az elképesztően kellemetlen dolgot is, hogy az építészek elég rosszul használják ki a PR adta lehetőségeket, inkább csak a negatív kritika uralkodik a sajtóban. Lássuk be, hogy ma egy nap alatt világhírű lehet bárki valami hülyeséggel, és van, aki csak dolgozik, negyven évet ül egy irodában, és meghatározó házakat tervez. Lehet, hogy soha nem tudja meg senki – akár ha abban a házban él vagy dolgozik is –, hogy volt ott egy zseni alkotó.
Tehát nem hiszem, hogy egy XXI. század elején élő magyar építésznek az a kegyelem járna, hogy a neve akár 10-15 évig fennmarad. Jó, a Müpa nem rossz, nemzetközi brand, de pár évtized múlva elhalványul a neved. Ráadásul jön majd egy építész, aki majd korszerűsíti. Ez egy ilyen szakma. Nem kell ilyen vágyakat dédelgetni, mert csak rossz kedved lesz. Már az is csoda, hogy erről beszélgetünk egy olyan világban, ahol egy középszerű sportoló vagy egy dzsungelben matató céllövölde előrébb van, mint az, aki hat évig, mondjuk, óvodákat csinál, ahova a szülők boldogan viszik be a gyereküket. Szerintem három élő építészt nem tudnának megnevezni az emberek az utcán.
Makovecz azért eszünkbe jutna.
Persze, de Imre sajnos korán elment...
Ön pedig 2023. január 24-én 60 éves. Befejeződött az Operaház felújítása, hazatért az irodájával is, ez egy kerek pálya. Lehet, hogy – akár az Opera főigazgatói posztjára gondolva – most a zenei énje jobban előtérbe kerül?
Biztos. Egyrészt a 35 év nagy cégekben való működés kifejlesztett egy elképesztő rutint, tehát ugyanazt a mennyiségű munkát sokkal praktikusabban és egyszerűbben meg tudom csinálni. Másrészt én elég későn ébredtem rá arra, hogy nemcsak kifelé, hanem befelé is kell élnem. Egy építészre annyi kommunikációs feladat és termelési igény nehezedik, hogy nem jut ideje „belső utakra”.
Nagy szerencsém, hogy találkoztam egy-két olyan emberrel a világban az elmúlt öt évben, akik elindítottak egy spirituális úton, és ez meghatározza az olvasmányaimat is, de azt is, hova utazom, ott mit csinálok, kivel találkozom és milyen irányba fejlesztem a gondolkodásomat a szakmámról. Megszűnt bennem az a korábban erős vágy, hogy valami olyat kell csinálnom, amire mindenki odafigyel. Ez a teljesítéskényszer szerencsére teljesen eltűnt.
Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok építészkedni, de már nagyon meg kell gondolnom, mivel töltöm az időm. Engem most már az foglalkoztat, hogyan tudom ezt a sok tapasztalatot meg emberismeretet meg életszeretetet átadni. Az Opera intendatúráját egy építész tökéletesen meg tudja csinálni. De majd jön, ha jönni akar. Most nincs itt ez a pillanat...
Tehát nem is pályázta meg Ókovács Szilveszter megbízatásának lejártával a főigazgatói címet, amire az eredménytelennek nyilvánított előző kör után most új pályázatot írt ki a kulturális tárca?
Nem.
Tud mondani példát, hogy valaki építészként mondjuk egy operaházat elvezetett volna?
Podmaniczky jó példa, ő volt az Operaház első intendánsa és vitte a Nemzeti Színházat is. Ami szerintem ennek az országnak a működéséből hiányzik, az a mérnökök által – racionális, ok-okozati összefüggésből – levezetett jövőkép. Azért jó, ha egy bonyolult működésű közintézmény élén mérnök áll, mert objektív kritériumoknak kell megfelelnie. A szakmai kérdéseket majd eldönti egy szakmai grémium. Lehet, hogy engem dilisnek néznek a kockás zakómban, de a házaim működnek, az emberek szeretik.
Meggyőződésem, hogy a művészeti intézményeknek általában Kelet-Európában az a legnagyobb bajuk, hogy művészemberek állnak az élén. Egy művészember nem járta ki azt az iskolát, amit egy mérnök, ezért esetleg az érzelmei vezetik csupán. Neked nem művészeti arculatot kell adni, hanem megérteni, hogy a művészeid mit tudnak. Ebből kell kifőzni azt a magyar operajátszást, ami most Európában megállja a helyét. Nem azt kell lemásolni, amit más csinál. Átveszünk húsz-harmincéves trendeket, pedig képesek vagyunk up-to-date művészetet létrehozni azokkal az emberekkel is, akik itt vannak. Az operajátszást nem kell megreformálni. Iszonyatos mennyiségű tehetséges zenész él Magyarországon – őket kell megkérdezni.
Érdekes, a Müpa élén álló Káel Csaba is építőmérnökből lett filmrendező. A Müpa sztorija tökéletesen mutatja, hogy mire képes a magyar művészet. A Wagner-napokra idejön három világsztár, és megcsináljuk a világ legjobb Ringjét. Ezt mindenféle elfogultság nélkül mondhatom, mert én aztán tényleg sok Wagner-eseményen ott ülök Bayreuth-tól Bécsig. A Müpa Wagner-napok modellje például tizenkét éve tökéletesen működik.
Ha nem az Operába, akkor merre viszi most a spirituális útja?
Olyan új emberek léptek be az életembe, akikből folyamatosan merítkezem, és olyan helyekre megyek a világban, amit meg nem mondtam volna öt éve. Most például a legsűrűbb Fekete-Afrikába utazom, Egyenlítői Guineába, a dzsungelbe, az elefántok közé, hogy egy ország nemzeti történeti múzeumát felvázoljam. Nem az ország kulturális minisztere hívott föl nyilvánvalóan, hanem egy építészkör gondolt rám Európa nyugati felén, akik azt mondták, hogy ezt a Zobokinak kell megcsinálni. És jött egy telefon. Öt perc alatt igent mondtam, és nem gondolkodtam azon egy percet se, hogy milyen ismeretlen kihívásokat rejt magában egy ilyen feladat. Ennyi. Nem egy építész megy oda, hanem egy kíváncsi gyerek.
Egy európai építész összetettebb, de zavarosabb kulturális háttérrel érkezik, és az a munkamódszere, hogy ráérezzen, milyen lehetett az a történelem, ahol 400 évvel ezelőtt a legszomorúbb rabszolgaénekek keletkeztek, ahol száz éveken át vitték a férfiakat az Újvilágba. Mi ezt föl sem fogjuk, mert épp a törökkel küzdöttünk. Torokszorító múlt jellemzi ezt a földrészt, „az embertelenség labirintusát”, de ott a természet csodája, gazdagsága is.
Igazából nem tudom, mi vár ott rám. És félek, hogy ha nem én megyek oda, hanem fekete öltönyben egy angol business man, akkor ő nem ugyanazt a választ adja a kérdésekre. Esetleg megtervez egy tökéletesen működő funkcióegyüttest, egy jó modern házat a dzsungel közepén. Én viszont olyan múzeumban gondolkozom – és lehet, hogy ez nem lesz egy „világsztár épület” –, amilyet ők szeretnének, vagy amit ők akarnak a világnak üzenni. Emiatt a mentalitás miatt mondtam igent.
(Borítókép: Zoboki Gábor. Fotó: Kaszás Tamás / Index)