Az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BNDF) lengyel versenyfilmje, Andrej Kucila Amikor a virágok nem hallgatnak című alkotása két nő szemszögéből mutatja be napjaink belarusz valóságát.
Számos film született már letűnt korok és modern diktatúrák elnyomása alatt szenvedő civilek életéről, ám Andrej Kucila Amikor a virágok nem hallgatnak című dokumentumfilmje új nézőpontból mutatja be a belarusz állapotokat. Az egy és negyedórás film a kőkemény valóság művészi megformálása, holott néha olyan, mintha egy szürreális dráma lenne, teljesen elrugaszkodva a realitástól.
2020-ban az elcsalt választások Belaruszban tüntetési hullámot robbantottak ki, rengetegen vonultak utcára, és szólaltak vagy lázadtak fel az elnyomás ellen. Igen ám, csakhogy a bátor hazafiak nem érték el céljukat, egy tisztességes, az emberi jogokat betartó rendszer megalakítását. Éppen ellenkezőleg: kemény megtorlás következett. Vlagyimir Putyin leghűségesebb szövetségese, Aljakszandr Riharovics Lukasenka rezsimje, pontosabban az agymosott sereg és a rendőrök lelki és fizikai terrorban tartották a tüntetőket és a családjukat.
A fekete-fehér, már képileg is borzasztóan lehangoló és nyomasztó film két fiatal nő – feleség és édesanya – szemszögéből készült, az ő tapasztalatikon és elbeszéléseiken keresztül mutatja be a történteket.
Az egyik nő férjének lábát gránát roncsolta szét, a másik maga is első kézből tapasztalta a rendőri kegyetlenséget. Gyermekeik már most panaszkodnak a kilátástalan jövőre, holott még ahhoz is fiatalok, hogy felfogják a történteket.
Van valami szokatlan a hangjukban: visszafogottan, finoman beszélnek, dühük és elkeseredettségük az arcukra van írva, mégsem háborognak a kamerák előtt.
Mintha csak a belőlük sugárzó furcsa nyugalom tartaná egyben a megtört családot…
Annak ellenére hogy a hasonló témájú filmek a súlyuk miatt csigalassúságúnak is tűnhetnek, az Amikor a virágok nem hallgatnak kimondottan gyorsan halad. A közeli képek, a kézikamerás felvételek, a telefonnal rögzített videók, valamint a kényelmetlen és durva elbeszélések váltakozása nem hagyja lankadni a figyelmet.
A film nem esik abba a hibába, hogy – a képi világgal ellentétben – feketén-fehéren mutatja be az eseményeket. Az alkotás tökéletesen ábrázolja, hogy a diktatúra mindenkit egyaránt érint: nemcsak a megkínzott férfiak, de a szolgálatba kényszerített fiatal egyenruhások, a tüntető nők, a bujkáló feleségek, a félárván maradt gyerekek, az fiaikat sirató anyák és a tompa hétköznapokat élő kamaszok is mind ugyanazt szenvedik el, nincsenek hősök és áldozatok: egy kicsit mindenki mindkettő.
A film végén elágazik a két nő története: egyikük – akinek a férje külföldön bujkál politikai elítéltként – otthon marad a gyermekeivel, a másik pedig összeszedi a bátorságát, és újra utcára vonul.
Ő még reménykedik a változásban…