„Nem lettem pápa, nem lettem király, csak több: komédiás.″ Ezt mondta önmagáról az egyik utolsó, vele készült televíziós portréműsorban. Bessenyei Ferenc akkor már visszavonultan élt, de életkedve akkora volt, hogy úgy tűnt, a színpadra bármikor visszatérhet.
Halálhíre, 2004. december 27-én az egész hazai színházi és filmes világot megrázta. Abban az évben ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját, és ez igazi ünnepi eseménynek számított. Gálaműsort szerveztek tiszteletére – azon a szintén 85 éves Komlós Jucit is ünnepelték –, Bessenyei Ferencet trónszékbe ültették. Akkor még szavalt ő is, utoljára, a közönségtől sírva búcsúzott.
Amikor meghalt, a trónszék üresen állt a színpadon.
Székhelyi József (1946–2018) a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójaként 2004-ben a Népszavának azt nyilatkozta, hogy Bessenyei Ferenc halálával „a színházi céh egyik zászlóshajója süllyedt el”.
S nem túlzás, amit mondott, mert Bessenyei a „nagy bölények” egyike volt, olyan színművész, aki lényegében attól a pillanattól kezdve, hogy fellépett a színpadra, egy évvel azt megelőzően, hogy Magyarország hivatalosan is belépett volna a második világháborúba, le sem jött onnan.
Első Kossuth-díját 1953-ban kapta, akkor még mindössze 13 éve volt színész. Az úgynevezett 20 ezer forintos Kossuth-díjat kapta – akkoriban egy havi átlagbér az állami szektorban nem érte az ezer forintot, az állami vezetőké ennek három-hétszerese volt. Az indoklás szerint a díjat Kossuth-alakításáért kapta (Illyés Gyula: Fáklyaláng), valamint Mihail Lvovics Asztrov, az orvos megformálásáért (Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi).
Második Kossuth-díját két év múlva, 1955-ben kapta. Ez már a második fokozat volt (ezért 35 ezer forint járt), és az indoklás szerint Shakespeare: Othello című drámájában nyújtott kiváló alakításáért ítélték oda.
Az ezredfordulón, 2000-ben az elsők között lett a nemzet színésze, akkor már az aktív szerepléstől évek óta visszavonultan élt.
Halála után felesége, B. Élthes Eszter könyvet jelentetett meg róla, Férjem, a komédiás címmel. Ebben Bessenyei Ferenc a többi között ezt mondta:
Ahogy beléptem a színházba, igen, már kóristaként tudtam, hogy jobb vagyok, többet tudok, mint mások, amit csinálok, tisztábban teszem. Mert nagyon odafigyeltem erre. Nagyon akartam tudni ezt a világot. Mert ahonnan jöttem, ott nem lehetett a világot megismerni. Ahova pedig bementem, a színházba, ott ki volt tárva a világ.
Bessenyei Ferenc egész pályafutása alatt hihetetlen munkabírású színész volt. S bár a Kossuth-díjak összege azt sugallja, hogy jómódban élt, ehhez képest az 1950-es évek elején egy szükséglakást kapott, miután Budapestre költözött, egyszobásat, mellékhelyiségek nélkül.
Az 1956-os forradalom után pár évnyi kényszerpihenőre küldték. A színművész erre egy 1994-ben, február 3-án az Esti Hírlapban megjelent interjúban így emlékezett vissza:
Hát nekem aztán nincs semmi szépítgetnivalóm! Október 20-án volt a Galilei bemutatója, és 23-án is azt játszottuk. Engem az egyetemisták délután elvittek a Bem térre, ott szavaltam. Majd beválasztottak a Nemzeti Színház forradalmi bizottságába, én lettem az elnök. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy szét van lőve a színház egyik oldala! Kezdődött az üldözés. Akkor a Kálmán utca 10.-ben laktunk Váradi Hédivel. Hédi kiszaladt az utcára élelemért, és a srácok elkapták: »Ki ne engedje, művésznő, Bessenyeit! Még szükségünk van rá!« Aztán jött a szilencium. De a szakma összefogott, mivel én nem mehettem a filmgyárba, így Hédit hívták. Csak Fábri Zoltán tudta kierőszakolni, hogy ismét felvevőgép elé állhassak.
És visszatért a színpadra, a kamerák elé. Bármilyen szerepben tűnt is fel, drámában, könnyed komédiában, muszáj volt rá figyelni. Mert akarta, hogy csak rá figyeljenek. Ilyen volt a természete. Talán ezért sem találta helyét a színpadtól távoli világban.
Nem sokkal halála előtt még olyasmit is mondott, hogy ha most lenne fiatal, talán nem is lenne színész. Ahhoz képest mondta ezt, persze, ami pályafutása legelején várta: szakmai siker, szakmai elismerés. Bessenyei Ferenc ugyanis az a színész volt, aki már pályafutása elején elérte azt, hogy halhatatlanná váljon. Minden egyéb csupán színháztörténelem – de micsoda történelem…
Az alábbi kvízzel az 1919. február 10-én született Bessenyei Ferencre emlékezünk. Most tesztelheti tudását, hogyan és mennyire pontosan emlékszik a 85. éves korában elhunyt nemzet színészére.
A játék lezárult.
(Borítókép: Bessenyei Ferenc színházi fotói előtt. Fotó: Ujvári Sándor / MTI)