Bányai István elismert grafikusnak számított, nevét sokan ismerték a tengerentúlon annak köszönhetően, hogy ismert amerikai lapok borítóin köszöntek vissza a munkái. A halálhírt szombaton jelentette be a The New York Times, amely Bányai István özvegyétől, Katalintól értesült a gyászhírről (a cikk megjelenése előtt nem sokkal a grafikus ismerősei, tisztelői a közösségi médiában már beszámoltak erről).

István képei mesteriek és precízek voltak, de egyben szürreálisak és szexik is, ami jó kombinációt jelentett. Leginkább animációs filmekre, az 1960-as évek európai animációs filmjeire hasonlítottak

– írta Kurt Andersen, a New York magazin korábbi főszerkesztője. Steven Heller, a The New York Times művészeti igazgatója jó értelemben vett „őrültként” jellemezte Bányait, aki „folyamatosan olyasféle kreatív őrültség állapotában van, ami csak a legnagyobb művészeknek adatik meg”.

A The New York Times cikkében azt is felidézték, hogy Bányai egy évekkel ezelőtt készült videós interjúban szintén „különcnek” nevezte magát.

New Yorkban várták az igazi lehetőségek

Felesége szerint a Bányai műveiben megjelenő határtalan szökés szelleme nem puszta szeszély volt, hanem részben reakció arra az elnyomásra, amelyet Bányai a szovjet uralom alatt álló Magyarországon felnőve tapasztalt.

Bányai István 1949-ben született Budapesten, és később a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett tanulmányokat. Eredetileg építésznek készült, de özvegye szerint hamar rájött, hogy az a szakma nem neki való.

Egyszer megtervezett egy kétemeletes házat, amelyben egyáltalán nem volt lépcső. Akkortájt jött rá, hogy talán nem ebbe az irányba húz a szíve

– idézte fel Bányai Katalin a The New York Timesnak nyilatkozva. 

Bányai már fiatalon ígéretesnek mutatkozott klasszikus zongoristaként és képzőművészként is. Mivel a szabad véleménynyilvánítást elfojtó kommunista rendszerben nőtt fel, tudta, hogy alkotói lehetőségei korlátozottak.

Paranoiás emberként nőttünk fel. Tisztelegni kellett az orosz zászló előtt. El kellett énekelni az orosz himnuszt. Nem volt semmi kifinomultság. Minden kulturális dolog burzsoá volt, tehát nem volt megengedett

– mondta Bányai felesége a The New York Timesnak.

1973 után fordult a grafikusi szakma felé, és az 1970-es évek közepén ő rajzolta meg a Hamm! című szürreális animációs filmet, amelynek főszereplője mindent felfal maga körül (beleértve a csillagokat, bolygókat is), majd tükörtojásként végzi egy serpenyőben. 

Ez a film hozta meg neki a nemzetközi áttörést is, ugyanis René Laloux francia rendező ezután hívta meg, hogy dolgozzon vele együtt a Les Maitres du temps című francia animációs filmen. Bányainak sikerült kiutazási engedélyt is szereznie, és letelepedett Párizsban, de mivel francia állampolgárságot nem tudott szerezni, 1981-ben Los Angelesbe költözött. Ott ő készítette a Love Connection című vetélkedő játékgépes animációs nyitójelenetét és a Fast Times at Ridgemont High című film plakátjának rajzfilmszerű, 1980-as évekbeli betűit.

Először Los Angelesben élt, és bár imádta a napsütötte Kaliforniát, végül úgy döntött, hogy New Yorkban telepedik le, mivel a sok kiadó és hirdető közt ott vártak rá az igazi lehetőségek. Az 1990-es évektől a 2010-es évekig bezárólag számos amerikai lapnál dolgozott, a The New Yorkernél például egészen 2015-ig alkotott címlapi grafikákat. Ezenkívül a Nickelodeon és az MTV Europe csatornáknál is rajzolt animációs filmeket, a Sony és Verve Records nevű lemezkiadóknál pedig lemezborítókat alkotott. 

Az 1980-as és 1990-es évek, közvetlenül az előtt, hogy az internet valóban veszélyeztetett fajjá tette az általunk ismert amerikai magazinokat, és még inkább a magazinillusztrációt, mindkettő számára a végső aranykor volt. István egyike volt annak a maroknyi nagyszerű illusztrátornak, aki annak a generációnak a tagja volt

− mondta Kurt Andersen, a New York magazin egykori főszerkesztője.

Özvegye szerint a grafikus még tavaly decemberben vesztette életét, de akkor a sajtóban nem jelent meg a hír. Bányai István halálát tüdőrák okozta, feleségén kívül fia és két unokája is gyászolja.