Régi felvételeket nézve észrevehető, hogy a legnagyobb előadók, színészek – egyéb kiváló képességeik mellett – a karakteres és egyedi orgánumokkal is kiemelkedtek a magyar színjátszás világában. De az is igaz, hogy ma már nem így beszélnek a színpadon, és akadnak olyan vélemények is, akik túl modorosnak tartják ezt a fajta előadásmódot. Hogy mennyit és hogyan változott a színpadi beszéd az elmúlt 50-60 évben, arról Molnár Piroska színművésznővel, Dibusz Éva rádióbemondóval, beszédtechnika-tanárral és Gajdó Tamás színháztörténésszel beszélgettünk.
A színpadi beszéd attól jó, ha érthető, természetes, értelmes és célra törő – mondta el a Molnár Piroska Kossuth-díjas színművész az Indexnek. „Aki mondja, ne csak gajdolja a szöveg dallamát, hanem tudja, mit és miért mond, és hogy kihez beszél. Fontos, hogy a mondandója – hangban, értelemben és érthetőségben is – eljusson a közönséghez. A nézők ne azon gondolkozzanak, hogy a színész mit mondott, mert akkor elveszítik a fonalat. Így a vígjátéknál épp a poént nem hallják meg, és nem tudják, hogy mikor kell nevetni.”
A színművésznő a beszéd változatos ritmusának fontosságát is kiemelte. Ha monoton, a közönség elalszik. Ha hadaró, nem értik meg.
A beszédtechnika és a jó színpadi beszéd között van különbség. A technika a logopédusok, légzésszakértők dolga. A színpadi beszédnek – amit sokan tévesen művészi beszédnek hívnak –, hangerőben emeltebbnek, kifejezés tekintetében mégis természetesnek kell maradnia
fogalmazott Molnár Piroska, aki szerint ez a verses darabokra is értendő. „Ami persze még bonyolultabb, hiszen közben nem szabad elfelejteni, hogy az ember nem prózát mond. Mégsem szabad hagyni, hogy a vers dallama elvigyen, az értelmet maga mögé utasítva.”
Molnár Piroska úgy véli, hogy az orgánum a természet külön adománya.
De ha a színész a szépen zengő hangjával visszaél, és nem elégszik meg azzal, hogy csak szól, hanem rázenget, fuvolázik, akkor az értelem azonnal eltűnik. Arról nem is beszélve, hogy a közönség elalszik rajta, és amikor hazamegy, nem emlékszik, mit hallott. Én szeretem az egyéni és megkülönböztethető orgánumot, de legfontosabbnak a céllal történő, felfogható beszédet tartom igazán értékesnek
– mondta.
Dibusz Éva rádióbemondó, beszédtechnika-tanár szerint gyorsan változó világban élünk, minden más, mint volt valamikor. Természetesen az ember beszéde is változik, legyen ez nyilvános megszólalás, színpadi vagy hétköznapi beszéd. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a magyar beszélt nyelv romlik, egyszerűsödik, hogy már sose lesz olyan szép, mint akár 50-60 évvel ezelőtt.
Fantasztikus orgánumú színészek nem egyszerűen mondták a verseket, hanem szavalták, mély átérzéssel, pátosszal. A színészek jellegzetes hangját szerettük és felismertük. Manapság inkább a vers mondása dívik, egyszerűbben, kevesebb verbális és nemverbális eszközzel
– fogalmazott Dibusz Éva. „De ismerünk korunk színészei között is szép hangokat, jellemző stílusokat, szóval a nyelv és a beszéd folyton-folyvást él és változik. Ebben a teremtő folyamatban mindannyian részt veszünk, akik használjuk a magyar nyelvet, szókincset.”
A régi időkben például az anfiteátrumokban egészen más volt a megszólalás, mint a mai színházban, rádióban, tévében, ahol hangosítás segíti a hang vivő erejét, sokkal kevesebb és kisebb gesztussal. Más lett a hang színe, a moduláció, a tagolás, máshogy értelmezzük a mondanivalót, az akusztikus eszközöket is másképp használjuk. A kor, amiben élünk, meghatározza az emberi megnyilatkozásnak ezt a nagyon fontos részét is.
Egyvalami azonban nagyon lényeges, emelte ki.
A hang fejleszthető, a beszéd technikája – légzés, artikuláció –, a mondanivaló tagolása, értelmezése, a hangzó beszéd eszközeinek alkalmazása tanulható. Mi több: szerintem a nyilvános beszéd gyakorlóinak egyenesen kötelező, hiszen megszólalásunkkal mintát adunk.
Sok mindent tehetünk azért, hogy a magyar beszéd szépséges dallama, ritmikája, csengése-bongása megmaradjon és tovább gazdagodjon – vélekedett Dibusz Éva.
A XX. századi magyar színjátszás megkövetelte a tiszta és érthető beszédet. Azokból nem lehetett színész, akiknek beszédhibájuk volt. De ez már nem követelmény – vélekedett Gajdó Tamás színháztörténész.
Korábban emelkedettebb volt a stílus, amikor a színészek felléptek a színpadra. Nem úgy beszéltek, mint a hétköznapokban. Ez egyrészt a színházi tér akusztikájából is fakadt, hiszen ha a színészek nem nagy és széles gesztusokban nyilvánultak meg, akkor a közönség nem hallotta és értette, hogy mi történik a színpadon
– mondta az Indexnek az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársa.
Gajdó Tamással is megesett már, hogy egy-egy színházi előadás alkalmával nem mindent értett tisztán, de őt még ennél is jobban zavarja, amikor filmet néz, és nem érti, amit a szinkronszínész mond.
Ugyanakkor el kell ismerni, ha valaki jól beszél, tiszta a kiejtése és jó az orgánuma, arra mindig felkapom a fejem. Olyankor arra gondolok, hogy vannak még olyan művészek, akiknek ez számít
– fogalmazott a színháztörténész. Hozzáfűzte: mai is jóval több olyan színpadi előadás van, amelyben érteni a beszédet, mint amelyikben nem.
Úgy véli, a változás annak köszönhető, hogy manapság elsősorban nem klasszikus műveket visznek színpadra. „Nem azokat a drámai műveket, tragédiákat játsszák, amelyekben a jó orgánum és a tökéletes beszédtechnika nagyobb szerepet kap az írói és költői alkotás átadásában. Ezek a darabok lazábbak, a szöveg egyenrangú a színészi játék többi elemével.”
Színháza válogatja, hogy melyik milyen stílust képvisel. Azt tapasztalja, hogy a patinás színházakban: például a Vígszínházban, az Örkény Színházban, a Katona József Színházban, a Radnóti Színházban és a Nemzetiben vannak olyan fiatalok, akik a színjátszásnak azt a hagyományát is ápolják, amely manapság már nem olyan fontos. A teljesség igénye nélkül Vecsei H. Miklóst, ifj. Vidnyánszky Attilát, Patkós Mártont, Farkas Dénest, Porogi Ádámot, Lengyel Benjámint említette a fiatal színészek közül.
De szerinte Bányai Kelemen Barna, Csuja Imre, László Zsolt, Görög László, Schneider Zoltán, Stohl András, Rátóti Zoltán, Máté Gábor, Fekete Ernő és Polgár Csaba a karakteres hangjukkal is kiemelkednek a mai magyar színjátszásban. „Mádi Szabó Gábor személyes kedvencem volt, de Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Bálint András és Huszti Péter orgánumát is kedveltem.
Valaha nemcsak a színészek, hanem más emberek is tanultak beszédtechnikát, akiknek szónokolniuk kellett, például a politikusok, egyházi férfiak és a gazdasági élet fontos szereplői. Sőt, a XX. század első felében a gimnáziumi oktatásban retorikát is tanultak a magyar nyelv tantárgy részeként.
Egykoron jóval fontosabb volt, hogy egy vezető személyiség szabatosan fogalmazzon, tisztán ejtse a szavakat. Manapság ez egyre kevésbé számít. Úgy gondolom, hogy telefonon gyorsabb és egyszerűbb néhány szót váltani, a problémát megérteni, és nincs helye a körmondatoknak, szónoklatoknak
– mondta Gajdó Tamás.
(Borítókép: Index)