Több évtizedes kutatómunka áll Pelle János mögött, aki legújabb, „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938–1956 című munkájában olyan eseteket tár fel, amelyekről eddig senki nem beszélt. A „lehet-e újat mondani a holokausztról” kérdésre is igennel válaszolhatunk a könyvet forgatva, de bemutatja azt is, hogy – gyakran a hatóságok hallgatólagos támogatásával – milyen pogromok robbantak ki Magyarországon még 1945 után is.
Tabudöntögető és határokat feszegető, vagy inkább határokat tágító személetű Pelle János legújabb, sorrendben tizedik kötete, amely a magyar társadalomban időről időre fellángoló antiszemitizmus gazdasági, társadalmi gyökereit, okait vizsgálja. A „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938–1956 című könyvnek már a borítója is „provokatív”, ami egyébként Kádár Lajos, Solymosi István és Dövényi Nagy Lajos Ártatlanok című, 1944. május 20-án bemutatott színdarabjának plakátja alapján készült.
Provokatív annyiban, amennyiben – az uszítás fogalmát kimerítve – a zsidósághoz köthető sztereotípiákat hangsúlyozza a rajta szereplő figurákkal, de hát a korban, mondhatni, ez „természetes” volt. 1944-ben A tiszaeszlári bűnper című könyv már az ötödik kiadásban jelent meg, az Ártatlanok című színdarabot pedig – amit a magyar Jud Süssként is emlegettek – a Madách Színházban adták elő nagy sikerrel, de a hírhedt náci filmet is bemutatták – újra – a Corvin moziban, a díszelőadáson ott tapsolt Sztójay Döme miniszterelnök is.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a német megszállást követően, a deportálások megkezdése utáni hetekben csúcsra járt az antiszemitizmus, de mi vezetett idáig, és mi az oka annak, hogy még a kommunista időkben sem csitult? Pelle János hosszú évtizedek kutatómunkájával olyan tényeket és összefüggéseket tárt fel, amelyek még az Előszót író Berend T. Ivánt is meglepték, pedig a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke szemtanúként és történészként is jól ismeri a korszakot.
E könyvben tárgyalt időszak életem meghatározó korszaka volt, s egy hosszú életet történészként végigdolgozva, különlegesen érdekelten olvastam el Pelle János könyvét, melyet nem tudtam letenni. Amit ez a kötet előtár, megvallom, zömében ismeretlen volt számomra. Az átélt évek után háromnegyed évszázaddal e könyv lapjairól olyan megdöbbentő világ tárult fel előttem, amire személyes élményeim ellenére sem voltam felkészülve
– írja Berend T. Iván, aki nem sokkal a tizennegyedik születésnapja után egy marhavagonban tartott a dachaui koncentrációs táborba. Mint fogalmaz, Pelle János könyve megrázó írás, elképesztően hatalmas anyag, dokumentumok tömege és kiváló elemzése, ami egyszerre történelmi és pszichológiai is. „A szerző nem ismer tabut,
a kényes és Magyarországon évtizedeken át kerülgetett témát tényekre alapozott szókimondással és őszinteséggel tárgyalja.
Nem egyszerűen a történéseket írja le, hanem egyben egy politikai kényszerpályát is, melyen a magyar társadalom mozgott – és egy ijesztő, sajátos tömeglélektani folytonosságot Tiszaeszlártól a tárgyalt korszak végéig.”
A könyv az antiszemitizmus lélektani gyökereit a tiszaeszlári vérvádat is előidéző babonára, téveszmére vezeti vissza. Ez Németországban, Franciaországban vagy Olaszországban sem volt ismeretlen, irracionális magként Nyugat-Európában is ott lappangott a „zsidókérdés” mélyén, az Elbától keletre azonban a zsidók iránti ellenszenv összefüggött a lakosság többségét alkotó parasztság körében elterjedt középkori hiedelemmel, hogy a zsidók – vallásuk titkos utasításait követve – rituális gyilkosságokat követnek el, gyermekeket áldoznak fel, hogy a vérüket titokzatos célokra használják fel. Ez a vérvád aztán hol nyíltabban, hol csak utalásszerűen végig jelen volt a zsidók elleni uszítás részeként.
Mindezek mellett a pogromok és bűnbakképzés hátterében mindig a nyomort, a nélkülözést, a társadalmi egyenlőtlenségeket találjuk – 1945 után is. Európában a XIX. század végére már kialakult az a nagyszabású, tömeglélektani bűnbakképző mechanizmus, amely
a zsidókat tette felelőssé a gazdasági válságokért és a háborúkért is.
Ezt tükrözte a Dreyfus-ügy Franciaországban, de ha a magyar történelmet nézzük, akkor az Országos Antiszemita Párt megalakulásától (1883) az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságon át a modern kori antiszemitizmusig, a „globalizált vérvádig” szintén ezt látjuk, amikor is mindenért (munkanélküliségért, gazdasági válságért vagy a megszorításokért) a zsidók a felelősek.
Fokozatosan kialakultak tehát a holokauszt társadalmi és tömeglélektani feltételei, amit a könyv rengeteg forrás alapján dokumentál, abból az újszerű nézőpontból, hogy nem az áldozatok vagy a tettesek szemszögéből idézi fel a történteket, hanem a hallgatag, az antiszemita politika által vizsgált többségi társadalom viselkedését, reakcióját vizsgálja 1938 és 1944 között. Ennyiben tehát valóban tud újat mondani a holokausztról is.
Ezt a tömeglélektani hatást vizsgálja az 1945 és 1956 közötti időszakban is – a könyv e tekintetben két nagy részre oszlik, és a második címe ez: Parázs a hamu alatt. Az 1938-tól tomboló antiszemita propaganda hatása ugyanis nem múlt el varázsütésre, sőt a kommunista párt eleinte igyekezett a saját politikai céljaira hasznosítani. De az áldozatok hozzátartozói, a túlélők sem tudták a megsemmisítésükre törő felfoghatatlan brutalitást feldolgozni, és a „kollektív bűnösségről” szóló viták a rendszerváltás után is megdöbbentő erővel lángoltak fel.
Az 1945 utáni országos és helyi történéseket és azok hátterét Pelle János részletesen dokumentálja: Kaposváron 1945. október 26-án meghalt egy gyermek, és ez „vérvádhisztériát” robbantott ki a városban, 1946. május 21-én Kunmadarason támadtak a piactéren a helybeli zsidó árusokra, a pogrom három halálos áldozatot követelt, Miskolcon 1946. július 30-án torkollott lincselésbe a „forintvédő” tüntetés, 1948 pünkösdjén pedig Szegváron tört ki vérvádhisztéria egy
máig felderítetlen gyilkosság nyomán.
Megtudhatjuk, mi volt a felgyújtott makói zsinagóga igaz története, de Pelle – Márai Sándort is segítségül hívva – megvizsgálja azt is, mi volt az oka annak, hogy a háború után sokan a holokauszt túlélői ellen fordultak, és részletesen, sok szempontból járja körül a zsidó túlélők szerepvállalását az új világrend kiépítésében. Az utolsó fejezet Hajdúnánásra visz, megmutatva, mi állt az 1956. október 26-i „viszonylag szerencsés kimenetelű, spontán pogrom” hátterében.
Berend T. Iván szerint Pelle János könyvének jelentősége nagy és nélkülözhetetlen a társadalmi önvizsgálathoz, a közelmúlttal való szembenézéshez, a megújuláshoz. „A könyv valódi élmény. Mindenkinek a legjobb meggyőződéssel ajánlom.”
Pelle János: „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938–1956
Kocsis Kiadó, 2024, 480 oldal
(Borítókép: Pelle János: „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938–1956. Fotó: Fekete Tímea / Index)