Idén is visszarepült az időben Abbázia: 2024. június 27. és 29. között rendezték meg a RetrOpatija fesztivált a monarchia ékszerdobozában. Az Index stábja ellátogatott a háromnapos eseményre, ahol koncertek, táncos előadások, zsibvásár és kreatív programok is várták az érdeklődőket.
What a feeling − énekli Irene Cara, és valóban. Milyen hangulatba borult Abbázia 2024. június 27. és 29. között! A RetrOpatija Fesztivál − ahogy azt a neve is sugallja − egy retró stílusú utcafesztivál Abbáziában (horvátosan Opatijában), az Isztria északkeleti csücskében, a Kvarner-öböl partján. A romantikus város vérpezsdítő fesztiválja idén negyvennégyezer látogatót vonzott, köztük az Index kéttagú stábját.
A magyarok fejében Opatija máig retrónak számít(hat), hiszen a monarchia idején ez volt az arisztokrácia legkedveltebb adriai üdülőhelye, neve összeforrt a dualizmus korával. A flanc még mindig ott terjeng a levegőben, keveredik a sós tengervíz és a klasszicista éttermekből kiszűrődő sült hal illatával. Lévén Isztria e része a hozzánk legközelebb eső tengerpart, a nyaralni vágyók rendszeresen utaztak ide, és érkeznek mind a mai napig.
Az idők változnak, de Abbázia vonzereje nem csökken.
Olyannyira nem, hogy a RetrOpatijára a világ minden pontjáról érkeznek fesztiválozók. Nem is kevesen...
Péntek délelőtt, a fesztivál másnapján érkezünk meg a Hotel Imperialba, Opatija második legrégebbi szállodájába, ahol előttünk nemcsak Ferenc József és Tito, de a legendás ír szerző, James Joyce is megszállt. A szecessziós épület a városközpontban vöröslik. Nem hivalkodóan, inkább elegánsan. Ekkor még inkább átlagos horvát városkának, semmint egy grandiózus fesztivál helyszínének könyveljük el Abbáziát. Egy-két ember lézeng az utcán, a teraszokon álmos turisták kávéznak, a boltokat éppen áruval töltik fel: itt néhány óra késéssel indul a nap.
A koncertek csak késő délután kezdődnek, így ebéd előtt egy gyors csobbanás reményében célba vesszük a legközelebbi strandot: magyarként még a betonos fürdőhelytől, a Slatinától is olvadunk, kezünkben a jégkrém teszi ugyanezt. Amit a helyiek gyomra nem vesz be − ők a néhány faluval odébbi homokos partszakaszra, a Brsecre esküsznek −, mi nem győzünk betelni vele.
A retró érzés nyomokban már ebédidőben is felfedezhető, a strand mögötti főút mentén koktélosstandok és egy minibolhapiac várja a potenciális vevőket, tele avítt csetresszel, órákkal, Jusztícia-szobrokkal és persze korhű ruhákkal: szoknyák, bőrdzsekik, fejfedők, topánkák, ameddig csak a szem ellát. Korzózunk egy sort, kolléganőm legurít egy sört, majd a gyors szállodai összeszedelődzködés után irány a kikötő melletti Bevanda, ahol igazi gourmet ebéddel vendégelnek meg minket.
Alig fogyasztjuk el a gyümölcsös mille-feuille-t, máris leszakad az ég. Két órán keresztül zuhog, dörög, villámlik, a semmiből jött, az időjárás-előrejelzés sem jósolta. De mintha az égiek is tudnák, hogy buli készülődik, pár perccel az első program előtt kisüt a nap, mi pedig rögvest nyakunkba vesszük a várost. A párás levegő és a nedves lombkoronán átszűrődő napfény puha színekbe öltözteti a parkot, mesebeli külsőt kölcsönözve a városnak, amely a kora esti órákban kezd el éledezni.
A turisztikai hivatal munkatársaitól megtudjuk, az igazi buli szombaton (a harmadik és egyben zárónapon) lesz, amikor az egész város egyetlen hatalmas táncparketté alakul. Pénteken „csak” a főbb helyszíneken várják az érdeklőket, a főutat le sem zárják.
Sebaj, gondoljuk, mi átadjuk magunkat az éjszakának: első utunk a Szent Jakab parkba vezet, ahol élő muzsika − a Night Express zenekar − szól. Órákon át nyomják a bulit a pavilonban, ami inkább tűnik egy családi zsúrnak, mint zúzós koncertnek. A műsor elején tucatnyi kisgyerek ugrál az énekes lábánál, az anyukák fotózkodnak, az apukák egymás karjaiba borulva dajdajoznak. A hangulat pazar, mi is csak azért állunk tovább, mert kíváncsiak vagyunk a többi koncertre.
Alig néhány percre a parktól egy Freddie Mercury-imitátorba botlunk, aki mindent énekel, csak Queent nem. Mellette a gitáros bűvöli a húrokat, kiköpött Russell Brand, úgy fest, itt minden sztárnak van helyi verziója. Az apró színpad mellett egy rögtönzött bárt húztak fel, hogy a bulizóknak se kelljen elhagyniuk a helyszínt, táncolás közben kézbe kapják a nedűt. Autentikus horvát itókák, Teranino, AurA-szeszek, Rakia és miegymás, a poharak kézről kézre járnak; édesek, finomak, színesek, illatosak, illenek a csinos városhoz.
„Helyi Freddie” vagy tízszer elköszön, mire végre levonul a színpadról, mi meg belecsöppenünk az éjszaka utolsó (és egyben legszórakoztatóbb) partijába. A DJ-pultban két szépfiú pakolja a zenét, úgy érezzük magunkat, mintha egy ibizai klubban partiznánk, de nem, ez valódi balkáni buli, ahol még a Z generáció is nosztalgiázik, miközben a 2000-es években népszerű europopslágerek vegyülnek a klasszikus diszkóval, house- és dance-elemekkel.
„Turbinás Modric” az első sorban szeletel, telnek az órák, de ő ugyanazt a mozdulatsort ismétli három órán keresztül.
Nem fárad, sőt percről percre jobban élvezi, a baráti társasága egyre csak nő, a végén már közel egy tucat havert szed maga mellé. (Modric, mert a horvát labdarúgó mezében táncol, és turbinás, mert echte úgy néz ki, mintha a Turbinából szalajtották volna: pontosan így fest egy átlagos technofanatikus a József- vagy Ferencvárosban.)
Hősünk mellett az átszellemült boomerek olyan pózokban tekeregnek, hogy nem győzzük őket a tekintetünkkel követni: mintha nem káprázna amúgy is a szemünk a szivárványos reflektorfénytől, a diszkógömböktől és az utcai árusok villogó portékájától.
Nem öltözök ki, a hétköznapi szettemben bulizok, de megkapom, hogy
te is retró vagy, mert hagyományos cigit szívsz. Ma már mindenki az elektromost tolja.
Na, bumm. El is teszem magam másnapra.
A háromnapos önfeledt mulatozás szombaton hág a tetőfokára: több tízezren vonulnak a főútra, amelyet már délután lezárnak, hogy autókázás helyett csupán az időben utazzanak az érdeklődők. Az időben pedig utaznak is: bár hivatalosan nincs így, mégis úgy érezzük, hogy kronologikus sorrendben haladunk előre az úton. A szvingbuli és a csoportos rock and roll után a diszkón át egészen a (majdnem) kortárs popig jutunk, az évtizedek mind vizuálisan, mint hangzás terén keverednek, mégsem ütik ki egymást. Pont ellenkezőleg.
Az Imperial előtt egy tűzpiros Cadillac várja, hogy megszelídítsék. Népszerű eleme ez a fesztiválnak, felváltva pózolnak mellette a pin-up lányok és a pödört bajszú férfiak. A lépcsőfeljárós felhajtást kikerülve nem a pénteki útvonalon indulunk el, hanem a város északi részét vesszük be, a főút ekkor már teljes hosszában a gyalogosoké. Most érezzük meg, hogy miről is beszéltek korábban a szervezők. Itt tényleg negyvenezer ember bulizik, a legnagyobb hazai fesztiválokon nincs akkora tömeg, mint a RetrOpatiján.
A Cadillac mellett több tucat régi típusú kocsit látni a város különböző pontjain. Sokszor nem önmagukban értékelendők, hanem dekorelemként tekintünk rájuk. Gyümölcsösstandként, kanapéként, a mini-Vespán „robogó” kislány cuki portréjának háttereként.
Nem csak zenés produkciók várják az érdeklődőket. Van itt tűzoltó szimulátor a gyerekeknek, kismillió étterem és bár, mókás fotópontok és persze ruhák. Minden mennyiségben. Számos vintage-bolt is kitelepül a fesztiválra, rengeteg divattal kapcsolatos program és vásár színesíti a programot. Aki nem a hajcsavarótól csavarodik be az utcára kicuccolt borbélyszalon székében, az a humán térfigyelő rendszer (a lakásából a mulatozó népet árgus szemekkel figyelő öregasszony) tekintetét érzi a homlokán.
Van, aki pöttyös pörgőst, van, aki feszülős minit húz, de a virágmintás maxi és a rózsaszín tüllszoknya sem maradhat ki a felhozatalból. Turbán itt, bandana ott, a haj- és fejviseletek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ahány ember, annyi karakter, mégis mindenki csinos, dekoratív, megtiszteli az eseményt az öltözködésével. Még a látogatók habitusa is megváltozik, mintha beszédük, a kisugárzásuk, az egész lényük azt a kort tükrözné, ahonnan „érkeztek”.
Ez nem egyszerű átöltözés, ez valódi átszellemülés.
Filmszerűnek, már-már lázálomnak tűnik, pedig ezek a szerkók és jelenetek néhány évtizede mindennaposnak számítottak.
A főút felső végén rockabillytánc-oktatás folyik, ahonnan néhány méterre kánkánozó nők emelgetik a lábukat. A DJ-pultnál egy hatvanas pasas zenél, Elvis Presley-től Boney M.-ig terjed a felhozatal. Itt gyűlik össze a legvegyesebb közönség, a diszkógömbnek öltözött nő, a Barbie-filmbe is beillő kosztümöt viselő fiatal szőkeség, de a hippik és a rockerek is egymást pörgetik, míg a háttérben Tina Turner üvölt a szabadtéri színház nem létező falai között.
Az est csúcspontja (a kolléganőmnek legalábbis biztosan) Electric Corn koncertje a Wagner kávézóval szemben. Két énekesnő, egy vokalista (a helyi Takács Nikolas), fél tucat zenész, akik „ismeretlen” horvát zenekarként akkora bulit csinálnak, hogy Beyoncé és Jay-Z is megirigyelné őket. Képtelenek vagyunk otthagyni a koncertet, közben mellénk szegődik egy ázsiai fazon, aki turbinás Modrichoz hasonlóan a nemzeti színeket viseli magán, pontosabban a nyakán, sálként − pedig még csak nem is horvát. Úgy látszik, az opatijai életérzés tényleg mindenkit megbabonáz.
Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Horvát Turisztikai Ügynökség közreműködésével jött létre.
(Borítókép: Gáll Anna / Index)