Mucsi Zoltán immár ötvenedik alkalommal vitte színpadra Egy életem című elődadását 2025. május 10-én a MOMKultban. Az Egy életem-sorozatban híres művészek mesélnek az életükről, a számukra meghatározó pillanatokról és történetekről. A forgatókönyvet itt valóban az élet írja.
Mucsi Zoltán azon kevés színészek egyike, akit – megkockáztatjuk – mindenki szeret. Vagy legalábbis nincs ember, aki ne szeretné. De mi a titka? Hiszen káromkodik, hangoskodik, őrjöng, mi mégis odáig vagyunk érte. Bár talán pont a leírtak miatt…
Mucsi annyira magyar és annyira a miénk, mint talán senki más:
a néplélek megtestesítője, aki már puszta jelenlétével megmosolyogtatja az embert. Meg sem kell várnunk, hogy kinyissa a száját, már borítékolható, hogy mire számíthatunk.
Tele a MOMKult színházterme, hírességek és civilek egyaránt kíváncsiak Kapára, aki félszáz (mínusz egy) életrajzi stand-up után most ötvenedik alkalommal is megnyílik a közönség előtt, és betekintést enged elmúlt 67 évébe.
Nem tudjuk, mire számítsunk, de bízunk benne, hogy jól fogunk szórakozni. Már az előadás elején jeleneteket kapunk a legismertebb színházi és tévés szerepekből, a felejthetetlen, szállóigévé váló szövegekből, majd néhány perc múlva az est főszereplője is felsétál a színpadra, a közönség pedig megőrül:
mintha egy régi ismerős lépne ki közénk, és már indul is a képzeletbeli utazás Mucsi Zoltán életébe.
A színész számos személyes történetet oszt meg, amelyek között szerepelnek humoros anekdoták, mint a törökszentmiklósi vasútállomás ajtajának javítása, valamint mélyebb, társadalomkritikus elemek is, például a diszlexiás kisfiú iskolai élményei.
Megtudjuk, egyáltalán nem volt evidens, hogy Kapából színész lesz. Lakatosnak tanult, majd postásként és (egyetlen edzés erejéig) labdarúgóként is szerencsét próbált, ám hamar rá kellett jönnie, hogy a sors más utat szánt neki: a színpadon és a kamerák előtt találta meg számítását, de mint az életében sok minden mást, ezt is a véletlennek köszönhette.
Miután bekerült a Szolnoki Szigligeti Színházba, másfél évtizedig a „rabja” maradt. Ahogy a produkcióból is megtudhattuk, az egysoros szerepekből küzdötte fel magát a főszerepekig. Hamarosan a „nagyvilág” is felfigyelt rá, Pestre került, ahol sorban jöttek a színházi és filmfőszerepek. Megismerkedett Scherer Péterrel, és beindult a legendás Kapa–Pepe-páros. Azóta pedig szinte össze is nőttek.
Nincs jó stand-up aktualitások, naprakész dumák és agysejtpusztító poénok nélkül, például
Utóbbi utalásánál természetesen az előadó és a színész közös képe is előkerül – elvégre Lévai Balázs rakta össze Mucsi produkcióját, aki a Mi vagyunk Azahriah című filmet is. Meg hát Azahriah kedvence Mucsi, szóval…
Mucsi Zoltán nem fél önmagát kifigurázni, önmagán nevetni, és nem fél a közönségre bízni egy-egy jelenet folytatását vagy végkifejletét. Egymást érik a poénok, ugyanakkor érzelmes jelenetekből sincs hiány. Több ez, mint egy életút elmesélése: a színész „önmaga bőrébe bújik”, és másfél óra alatt legalább féltucat arcát mutatja meg a közönségnek.
A közönségnek, aki nélkül Mucsi sem lenne Mucsi. A közönségnek, aki nem győzi visszatapsolni őt az előadás végén.
(Borítókép: Mucsi Zoltán. Fotó: Lékó Tamás)