Molnár Ferenc műveinek központi témája a zsidó asszimiláció lehetősége, bizonytalan perspektívája Európában – ezt állítja Pelle János legújabb, Molnár Ferenc és a „konvencionális hazugságok” című könyvében. Annak ellenére mondja ezt, hogy a művek többségében szó sem esik ilyesmiről. Az író, újságíró, történész egy krimi izgalmával tárja fel Molnár Ferenc életművében a rejtett összefüggéseket, azt, hogy a zsidó asszimiláció hogyan tükröződik a szereplők cselekedeteiben.
Pelle János eddig sem riadt vissza attól, hogy olyat állítson, amit ez idáig senki sem vett észre, nem írt meg, nem kutatott. Az író, újságíró, történész, az irodalomtudomány kandidátusa most Molnár Ferenc műveiről lebbenti fel a fátylat: Molnár Ferenc és a „konvencionális hazugságok” című, frissen megjelent kötetében olyan aspektusból vizsgálja az író életművét, mint eddig szinte senki, és olyan végeredményre jut, amit eddig nem írtak le, pedig végig itt volt az orrunk előtt.
Molnár Ferencet mindenki ismeri, gyakorlatilag nincs olyan magyar ember, aki ne olvasta volna A Pál utcai fiúk című könyvét, ami egyben a legismertebb magyar regény a világon, számos nyelvre lefordították a kínaitól a japánon át a portugálig.
A színdarabjait is ismerjük, a Játék a kastélyban (1926) száz éve levehetetlen a magyar színházak műsoráról, de – a kommunista hatalomátvétel utáni néhány évet leszámítva – folyamatosan játsszák a Liliom, A testőr, Az üvegcipő, az Olympia vagy az Egy, kettő, három... című darabjait is. Pelle mégis azt állítja, hogy Molnár Ferenc életműve több mint egy évszázada „torkán akadt” a magyar irodalomtörténészeknek és esztétáknak: nem tudják sem kiköpni, sem lenyelni.
Ennek oka a szerző szerint az, hogy nagy terjedelmű munkásságát, de különösen világhírű színműveit nem tudták ideológiai sémákba szorítani és értelmezni. Szerinte a kortársak nem tették fel a kérdést: mi volt az oka annak – természetesen a szerző tehetségén kívül –, hogy művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot keltettek Magyarországon, illetve az európai – elsősorban a német, osztrák és olasz – közönségben? Pelle Molnár Ferenc életművét elemezve igyekszik a kérdésre válaszolni. Kiinduló hipotézise az, hogy Molnár központi témája a zsidó asszimiláció lehetőségei és bizonytalan perspektívái Európában, és ezzel
a kor égető problémáját vetette fel akkor, amikor ez a téma élénken foglalkoztatta a közvéleményt.
Pelle könyve szerint konkrét nyilatkozataival nem, csak Molnár életművével támaszthatjuk alá, hogy az „azonosság és másság” témája, amely az asszimilációs problémában gyökerezett, egész életében foglalkoztatta.
Azok, akik az irodalomban a »nemzeti szellem« legmagasabb rendű megnyilvánulását próbálták felfedezni, nem tudtak mit kezdeni vele, ezért általában lekicsinylő hangon írtak róla, kétségbe vonták, hogy egyáltalán művészet-e, amit létrehozott
– írja Pelle. Bírálói arra hivatkoztak, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát”, és az „erkölcstelen zsidókozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. Arra a kérdésre, hogy bár ekkoriban tömérdek sikamlós darab és prózai mű született világszerte, miért épp Molnár műveiért rajongott a közönség, nem tudtak és nem is akartak válaszolni.
Molnárt ugyanakkor már a huszadik század tízes éveitől bírálták baloldalról is. Szemére vetették, hogy kiszolgálja a nagypolgárság ízlését, figyelmen kívül hagyja a társadalmi konfliktusokat, és nem képes megmutatni a polgári romlottság világából kivezető utat. Ezekhez a kritikákhoz az alaphangot Lukács György filozófus, irodalmár, esztéta, marxista gondolkodó adta meg. Pelle a könyvében tudományos alapossággal elemzi ezeket a bírálatokat.
A könyv címe – Molnár Ferenc és a „konvencionális hazugságok” – Max Nordau 1884-ben megjelent A kultúremberiség konvencionális hazugságai című könyvére utal, amely mű a korban óriási sikert aratott. Európa „konvencionális hazugságai” Nordau szerint a következők:
Molnár – Pelle elemzésében – ezeket a konvencionális hazugságokat formálta komédiává. Az Európa-szerte ismert Max Nordau a fiatal Molnár Ferenc számára azért volt fontos, mert ugyanazokra a kérdésekre kereste a választ, amelyek őt is foglalkoztatták. A cionista, német anyanyelvű Nordau azonban egészen más következtetésre jutott a zsidók asszimilációját illetően, mint a korabeli zsidó származású magyar írók és költők, köztük Molnár Ferenc. Ők ugyanis egyértelműen magyarnak vallották magukat, elkötelezték magukat a magyar nyelv és kultúra mellett.
A zsidósághoz fűződő kapcsolatukat formálisnak, lényegtelen körülménynek tekintették.
Molnár, ugyanúgy, mint Pelle szerint a magyarországi zsidók túlnyomó többsége, nem értett egyet a cionizmussal, mert nem tudta elképzelni, hogy asszimilációját, illetve a magyar gazdaság és kultúra terén elért eredményeit valaha is kétségbe vonják. A magyar zsidóság jövőjét ugyanúgy Magyarországon képzelte el, mint például Bródy Sándor.
Pelle leírása alapján megkülönböztetünk nyelvi, társadalmi, kulturális és vallási asszimilációt, amely eltérő szinteken, érzelmekkel és feszültségekkel megterhelve zajlik. A társadalmi asszimiláció legteljesebb, sokak szerint kívánatos formája, ha a két, eltérő hagyományú és szocializációjú csoport tagjai szerelmesek lesznek egymásba, összeházasodnak, és közös gyermekük születik. Ennek az asszimilációs „csodaszernek” a vegyelemzése Molnár Ferenc életművének tengelye, központi motívuma, állítja Pelle János.
A kötetben szó esik Molnár legismertebb művéről is: A Pál utcai fiúk című világhírű regény a magyar főváros proletár és kispolgári kerületében játszódik, a Külső-Józsefvárosban és Ferencvárosban.
Sajátos módon A Pál utcai fiúk főhőséről, Nemecsek Ernőről Molnár Ferenc még egy célzással sem érzékelteti, hogy zsidó, pedig minden erejével arra törekszik, hogy a »grund« befogadja, vagyis asszimilálódjon, és ezért a »vörösingesekkel« vívott harcban feláldozza az életét
– írja Pelle.
Idézi Heller Ágnes Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban című tanulmányát, amelyben Molnár Ferencet azon szerzők köré sorolja, „akik zsidó élettapasztalatokat írtak meg, azokról mesélnek, akiket belülről ismernek, akiknek a gesztusait, viselkedési mintáit, továbbá a pszichológiájukat, modorosságaikat kisgyermekkoruk óta értették és értelmezni tudták. (...) S mégis, ami jól körüljárhatóan önreprezentáció, az mégsem jelenik meg műveikben, mégsem önreprezentációként jelenik meg. A figurák zsidó identitását letagadják.”
Ez a megállapítás Pele szerint nemcsak A Pál utcai fiúkra igaz, hanem Molnár színműveire is, de ezzel a jelenséggel – vagyis hogy
a „zsidókérdésről” úgy írnak, hogy a szereplők származásáról, identitásáról diszkréten hallgatnak
– találkozunk Molnár kortársainál, Bródy Sándornál, Heltai Jenőnél, Szomory Dezsőnél és még sok más szerzőnél is. Heller Ágnes hívta fel először a figyelmet arra, hogy Nemecsek Ernő alakjában, bár semmilyen jelzés nem utal rá, hogy a „kis hős” zsidó lenne, Molnár az emancipáció és az asszimiláció vágyát jelenítette meg.
Pelle azért hozzáteszi, hogy a „zsidótlanítás” terminusa csak fenntartással alkalmazható, nem érvényes például Molnár többi prózai művére. Ezekben lipótvárosi közönsége elvárásaihoz igazodva visszafogottan, de egyértelműen jelezte, hogy művei pesti zsidó polgári és kispolgári közegben játszódnak, és az ábrázolt témák saját, jórészt asszimilálódott zsidókból álló közönségének a konfliktusait és dilemmáit ábrázolták.
Pelle János végkövetkeztetése szerint Molnár Ferenc átütő nemzetközi sikerének titka az volt, hogy eltalálta a honi közönség, mindenekelőtt az asszimilálódott fővárosi polgárság ízlését, amely nyelvében, kultúrájában magyarnak tartotta magát, ugyanakkor tisztában volt zsidó származásával és bizonytalan helyzetével a korabeli magyar társadalomban, az Osztrák–Magyar Monarchia keretei között.
Ennek a publikumnak az ízlése sok tekintetben megegyezett a külföldi polgárságéval: szórakozásra vágyott, vonzotta az arisztokrata, nagypolgári miliő és a szerelmi bonyodalmak, ugyanakkor a mélyebb társadalmi konfliktusokról, a felszín alatt forrongó szociális feszültségekről, a kül- és belpolitika robbanással fenyegető aknáiról nem akart tudomást venni
– írja Pelle János.
A könyv szól a szomorú végjátékról is, arról, hogy Hitler hatalomra jutása lerombolta a zsidó asszimiláció illúzióját. Ezt követte a kényszerű emigráció és Molnár Ferenc New York-i évei, amikor elhatalmasodott rajta a depresszió és elveszítette az alkotókedvét.
A korábbi nőalakok – Vészi Margit, Fedák Sári, Darvas Lili – után, akikkel viharos kapcsolatot élt meg, ezekben a magányos és megkeseredett években Bartha Vanda, egy nála harminc évvel fiatalabb nő volt a társa „titkárnőként, gépírónőként, házvezetőnőként, ápolóként, és talán szeretőként is”. Molnár Ferenc 1952. április elsején halt meg New Yorkban: a Linden Hill temetőben nyugszik, Vanda mellett.
Pelle János: Molnár Ferenc és a „konvencionális hazugságok”
Joshua Könyvek, Budapest, 2025
248 oldal
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)