„Nem gondolom, hogy az íróknak versenyre kellene kelniük a trashcelebekkel. Az író felelőssége abban áll, hogy jó műveket írjon. Hogy ne a mindenkori hatalom szolgálatában tevékenykedjen, hanem hiteles, átgondolt műveket alkosson” – mondta az Indexnek Tóth Krisztina író, költő, műfordító, akivel a nemrégiben a Magvető Kiadó gondozásában megjelent, a Szeleknek fordít című verseskötete apropóján beszélgettünk.
Tóth Krisztina író, költő, műfordító az Indexnek adott interjúban többek között elmondta,
Nemrégiben azt nyilatkozta, „íróként szeretném azt gondolni, hogy a szövegek elindíthatnak társadalmi folyamatokat, de van annyi realitásérzékem, hogy azt mondjam, erre sajnos semmi esély”. Minek a hatására fogalmazódott ez meg önben?
Az utóbbi években tapasztaltam azt, hogy az emberek olyan mereven ragaszkodnak a saját hiedelmeikhez és nézeteikhez, hogy vitaképtelenekké váltak. Egy irodalmi mű, legyen az bármilyen jó, nem fogja őket a meggyőződésükben megingatni. Ehelyett inkább igyekeznek olyan dolgokat olvasni, ami csak alátámasztja a feltevéseiket. Egy influenszernek vagy egy celebnek már nagyobb hatása van a tömeg gondolkodására, mint bármiféle írónak, intellektuellnek. Ön, mint olvasó itt ül velem szemben, és mind a ketten szeretnénk azt hinni, hogy az irodalomnak még van valami befolyásoló ereje. De nincs! A világ megváltozott. Tudja mit?
Lesoványodott jegesmedvék vagyunk, és úszó, olvadó jégtáblákon kiabálunk egymásnak arról, hogy olvad a jég.
Ki hallja? A többi jegesmedve. Olyan kicsi az olvasó emberek rétege, hogy azt kell gondolnom, egy kihalófélben lévő szekta tagjai vagyunk, akik könyvekben meg nyomtatott irodalmi lapok hasábjain üzengetnek egymásnak. A Könyvhéten mindig úgy tűnik, hogy ez még egy népes, sok tagot számláló szekta, de ez tévedés. Az olvasók kevesen vannak.
De ha maga az író nem hisz abban, hogy a szöveg képes változtatást elindítani, akkor mi értelme írni?
Ez a fajta küldetéstudat nagyon is érvényes volt egy régebbi korszakban. De én például már nem azért írok, hogy megváltoztassam a világot. Ez naivitás, romantikus őrültség volna részemről. Azért írok, hogy a saját gondolataimat a lehető legpontosabban és leghitelesebben rögzítsem. Nagyon örülök, ha aztán ez egyes emberekben esetleg elindít valamit, de egyre kevesebb olvasóhoz jut el. Úgy gondolom, nem is lehet azzal a szemlélettel nekiállni dolgozni, hogy ezt és ezt akarja vele a szerző elérni, mert akkor nem biztos, hogy az egy irodalmilag jól megformált mű lesz. Ki fog lógni a szándék. Az ideológia ronda lólába. Csak a saját meggyőződésemet, aggodalmaimat, félelmeimet tudom hitelesen közvetíteni, azt, ami engem foglalkoztat.
Egyesek szerint korábban, ha egy író megszólalt, figyeltek rá az emberek – ma sokszor azt sem tudják, ki beszél. Ellenben, ahogy említette, most inkább az influenszereket követik. Mi változott meg?
Az irodalom, tágabban a kultúra szereplőinek presztízsvesztése összetett folyamat, de a politika nagymértékben hozzájárult ehhez: amikor a tízes években filozófusokat vettek elő és számoltattak el, hogy na, mégis, milyen hasznos munkát végeznek. A Covid-járvány alatt már erősen lehetett érezni ezt a kultúraellenességet. Hányszor hallották akkoriban színészek, hogy akkor menjenek el dolgozni. Az íróknak meg az volt az üzenet, hogy mégis, mit siránkoznak, az íráshoz csak papír kell meg számítógép.
Különben is, húzzanak el kapálni.
Emlékszik erre? A művészek, ugye, mind léhűtők, akiknek semmi társadalmi hasznuk nincs, ez volt az üzenet. Nem termelnek, sőt, valójában élősködők. Ez, ugye, teljes félreértése a kultúra szerepének, de ezek a szlogenek és gerjesztett indulatok gyökeret vertek a társadalmi tudatban.
Egyébként hogyan látja, az íróknak milyen felelősségük lehet abban, hogy a közönség most már inkább a celebeket, az influenszereket követi?
Nem gondolom, hogy az íróknak versenyre kellene kelniük a trashcelebekkel. Az író felelőssége abban áll, hogy jó műveket írjon. Hogy ne a mindenkori hatalom szolgálatában tevékenykedjen, hanem hiteles, átgondolt műveket alkosson. Tehát az író részéről nem az a felelős magatartás, hogy akkor, mondjuk, elmegy a Dancing With The Starsba, vagy mit tudom én, hová, azért, hogy látható legyen és többen elolvassák, mert valójában a gondolatai nem fognak több emberhez eljutni. Egy írónak nem lehet az a célja, hogy felismerjék az utcán, legfeljebb az, hogy emlékezzenek egy-egy mondatára. Ismétlem, az íróknak az a felelősségük, hogy jó könyveket írjanak. Akkor is, ha beszivárog az életükbe a politika, akkor is, ha éppen nem hagyják őket békén, és akkor is, ha nem kapnak pozitív visszajelzést vagy állami támogatást.
De hiába írnak könyvet, ha az emberek nem tudnak róluk, szóval a láthatóságra is fontos. Olyan világban élünk, amikor a terméket el kell adni.
Nem gondolom, hogy ez kifejezetten az író dolga lenne. Egyes írók jók önmarketingben, mások nem, de ennek semmi köze az írói minőséghez. Az irodalom így is eléggé elcelebesedik.
Így látja?
Igen, és nem gondolom, hogy ez feltétlenül jót tesz maguknak az elcelebesedő szerzőknek. De mindenkinek egy élete van, mindenki maga dönti el, mire szánja. Van, akinek fontosabb, amit megél, mint az, amit megír. Nagy alkati különbségek vannak szerzők között, és aki introvertáltabb, nincs akkora felületen jelen a digitális térben, az kevésbé látszik. De az írói felelősség nem ebben áll, az írói felelősség a mindenkori szöveg minőségére vonatkozik.
Ha valaki elmegy táncolni egy show-műsorba, az már elcelebesedés?
Szerintem igen, ez már az irodalomtól idegen tartalom.
És mennyire lehet ez hasznos az irodalomnak?
Egyáltalán nem az.
És mi a helyzet a fiatalokkal, gondolom, ők nincsenek könnyű helyzetben ebből a szempontból, de megkeresik önt tanácsért. Követi, olvassa őket?
Egy ideje nem tanítok, de nyilván olvasom a pályatársaimat. Nincsenek könnyű helyzetben a pályakezdők, éppen amiatt, amiről beszélgetünk. Akkora a hangzavar az irodalmi térben is, hogy nehéz meghallani egy-egy halkabb hangot. Az önérvényesítés nem irodalmi képesség, de tényleg nehéz megmutatkozni erőszakos önmarketing nélkül. A kiadók tudnak segíteni ebben az indulásnál, már ha egyáltalán van rá pénzük és kapacitásuk. Rengeteg jó szerző van a középnemzedékben és a pályakezdők között is.
Mondana példákat?
A nevek kiragadása mindig kényes kérdés. A középnemzedékből hirtelen Ughy Szabinát, Pál Sándor Attilát, Szaniszló Juditot, Áfra Jánost mondanám. Cserháti Éva és Mészöly Ágnes kiváló krimiket írnak, de mást is persze, Szaniszló Judit szintén prózaíró. Szőcs Petra egész egyszerűen nagyszerű! Borda Réka és Juhász Tibor is, ők egy kicsit fiatalabbak. A még fiatalabbak közül, hű, hát Simon Bettinát, Locker Dávidot, André Ferencet, Borsik Miklóst, Kupihár Rebekát említeném, ja, meg Bíró Zsombor Aurélt. De nehéz ám kiemelni neveket, tényleg annyi sok izgalmas szerző van.
Híresen sokat dolgozik a versein. Ez az erős szerkesztettség a nemrégiben megjelent, Szeleknek fordít kötet egészére is igaz?
Öt év alatt gyűlt össze az anyag, és először azt kellett megnéznem, melyek azok a versek, amelyeket át lehet emelni egy kötetbe. Vannak, akik mindent beletesznek egy kötetbe, mert azt mondják, minden egyes vers az elmúlt évek lenyomata. Én inkább válogatok. Az összeillő darabokat próbálom egymás mellé tenni. Fontosnak tartom, hogy az olvasó melyik verssel találkozik először, mivel lép be a kötetbe, és hogyan engedem el, mi a záróvers.
A Szeleknek fordít című kötetcím nagy teret nyit, sokféleképpen értelmezhető.
Ez volt a cél. A szél mindig más irányból fúj, és ebben fölmerül az is, hogy a szavakat valaki a szélbe szórja. Nem vagyok benne biztos, hogy könnyen megjegyezhető cím lett, de lehet, hogy éppen ez a furcsaság adja meg a nyomatékát. De hát tudja valaki, milyen egy jó cím? Mindig három címet küldök a kiadónak, aztán ők választanak. Az első változat a Hold tűje volt.
Miért vetették el?
A szerkesztőségben elkezdték egymásnak mondogatni gyorsan, egymás után, és egyszer csak az jött ki belőle, hogy „hót hülye”. Felhívtak, hogy ezt akkor inkább ne használjuk, és én belátó vagyok. Maradt a második változat.
A nyitóvers, a Mi legyen, olyan, mint egy leltár. DVD-k, szótárak...
Igen, ezeknek külön szimbolikus jelentésük van. Többszöri költözésnél rengeteg könyvtől megváltam, de a szótárakat nem tudtam elengedni.
Miért éppen a szótárak? Használja is ezeket, vagy inkább érzelmi kötődés?
Ma már én is az internetet használom, ahogy szinte mindenki. Kiváló szakszótárak és fordítóprogramok vannak. De a szótár, az valami más. Szavak gyűjteménye! Egy költő sajátos, érzelmes viszonyban van a szavakkal.
Hogyan kell megtanulni halni?
Ez a vers a kötetben Kántor Péter Megtanulni élni versének parafrázisa. Vagy kettőnek is.
Sőt háromnak.
Háromnak, így van. Kántor Péternek is címeztem hommage-verset, de akkor, amikor már nem élt. Úgy gondoltam, hogy a címben ezt a „Megtanulni élni” formulát lehet úgy megváltoztatni, hogy: hogyan kell megtanulni halni.
Mit gondol, lehet erre válaszolni?
Talán először szépen kell élni, hitelesen. Ne kérdezze, hogyan kell. Akkor talán szépen lehet távozni is – ki tudja.
A kötetét olvasva azon gondolkodtam, megtanulható-e bármi a halálról, vagy épp az az, ami mindig váratlanul érkezik.
Nemrégiben a saját baráti környezetemben láttam szép példát arra, hogyan lehet szeretettel és méltósággal eltávozni. Ez nem egy élet végi szép fejlemény, ez akkor tud így alakulni, ha működő családi kötelékek vannak. Ez a néni például, akit ismertem, a családja körében, teljesen demensen, mégis szeretetben ment el. De ha valaki például egész életében bántotta a gyerekét, és soha nem is volt szerető anya, vagyis ilyen értelemben nem élt szépen, az hogy tudna szeretetkötelékben távozni? Ehhez évtizedek munkája kell, egy mindenkor működő, funkcionáló család védőhálója. Egy diszfunkcionális családban, ahol soha nem is voltak igazi, mély szeretetkapcsolatok, ez nyilván nem lehetséges.
Vagyis a halál is közösségi tapasztalat?
Az, vagy legalábbis azzá válhat. Szükség van arra, hogy legyenek körülöttünk kísérő emberek, akikkel szeretetkapcsolatban állunk. De egyelőre nem készülök meghalni, épp új kötetem jelent meg.
Én sem. De ha már Kántor Péter szóba került: miért tartotta fontosnak, hogy párbeszédbe elegyedjen vele külön versben is?
Több hommage vers is szerepel a kötetben – például Parti Nagy Lajoshoz is szól egy –, ezek költői játékok, kalapemelések, integetések a kollégáknak.
A kötetben hangsúlyosan jelen vannak a tárgyak. Élettel és képekkel tölti meg őket. Miért fontosak ennyire?
Nem szeretek kidobni semmit. Ha valami elromlik, megjavíttatom. A nyaralóban például egy olyan biciklit használok, amit tizenegy éves koromban kaptam. Sok mindent ki kellett már rajta cserélni, de így is szeretem. A telefonomat is addig használom, amíg csak működik. Az öltözködésemben is kialakult egy stílus, amit úgy harminc óta otthonosnak érzek. Nyilván a korral elmaradnak bizonyos ruhadarabok, ez elkerülhetetlen, de nem izgat a mindenkori divat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne akarnék csinosan vagy nőiesen kinézni, de se a dizájn, se a márkák nem hoznak lázba. Nem vágyom ilyesmikkel üzengetni a külvilágnak arról, hogy ki vagyok én. Ha szerencsém van, divatba jön, amit viselni szeretek, ha meg nem, az se zavar. Az a lényeg, hogy az egyéniségemhez passzoljon. Csereberélem a ruhákat a barátaimmal, hogy frissítsük a ruhatárunkat, de ne dobjunk ki dolgokat, és minél kevesebbet vásároljunk, csak egy-egy alapdarabot.
Manapság inkább az a jellemző, hogy mindenki lecserél mindent, akár működik, akár nem.
Ez valami pótszer szerintem, a pillanatnyi öröm keresése. Amikor valami újra vágyunk, akkor igazából nem is a dolog után sóvárgunk, hanem valami új, másféle életet szeretnénk, amelyben nincsenek sérelmek, fájdalmak, hiányok. Ismerem ezt az érzést:
ha rossz kedvem van, ha megrekedtem a munkában, veszek valami jó kis arckrémet.
Tudom, hogy semmi sem változik tőle, de az érzés, hogy na, tettem valamit magamért, enyhíti a rosszkedvet, és ad egy kis lendületet. Egy új illat kifejezetten inspiráló tud lenni, de az életünk nyilván nem jön helyre tőle. Azt látom, hogy az emberi kapcsolatok minősége egyre silányabb, és ezt semmivel sem lehet kompenzálni. Ha nincsenek működő kis közösségek, ha nincsenek barátaink, akkor hiába gyűjtögetünk.
Mennyire hisz még abban, hogy ha a vers nem is mozgat meg világokat, de ha legalább egyetlen embert képes megérinteni, talán az is elég.
Biztos, hogy képes. Nem csak egy, több embert is. De abban már nem hiszek, hogy ez az öröm és katarzis, amit a vers az egyes emberben okozhat, a társadalom egészére bármilyen hatással lenne. Egyes emberekben megtörténhet a vers, felszikrázhat valami öröm és felismerés, és tulajdonképpen más célunk íróként nem is lehet.
(Borítókép: Tóth Krisztina. Fotó: Wavrik Gábor)