Nagyon régóta vártunk már a Gravitációra: számtalan fesztivál reménykedett abban, hogy majd náluk mutatják be előszörAlfonso Cuarón sci-fijét, de a forgatás során felmerülő nehézségek, szereplőváltozások (Dr. Stone szerepét eleinte Angelina Jolie-nak szánták) miatt egyre csúszott a bemutató időpontja, és végül Velence lett a befutó. A film 375 mérföldnyire a Földtől játszódik, és a Sandra Bullock által alakított űrkutató és veterán űrhajós kollégája (George Clooney) viszontagságait mutatja be. A Hubble űrteleszkópon javítgatnának valamit, de egy hirtelen érkező nagy adag űrszemét miatt halálos veszélybe keverednek. Dr. Stone pechsorozatáról a dalbéli katicabogár juthat eszünkbe, akit sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, stb. "Gyűlölöm az űrt" - hangzik el egy ponton a mondat, amelyet valószínűleg összekacsintva ismételgetnek majd a rajongók.

Cuarón hihetetlen fordulatokkal tépázza az ember idegeit: amikor minden veszve látszik, hirtelen feloldás érkezik, mikor minden úgy tűnik, hogy jóra fordul, új veszedelem következik. A majdnem-szívrohamot több ízben divatfotó-jellegű képsorok követik, amelyekben megnyugodva megcsodálhatjuk Sandra Bullock csodálatra méltón kidolgozott testét a súlytalanság állapotában sodródni, méghozzá fehérneműben. Befogadói oldalon is működik ez a ritmus: amikor már majdnem azt gondoltam, hogy jó, jó, remekül meg van csinálva ez a szomorú jelenet, de meghatódni valamiért nem sikerül mégsem, váratlanul felhangzik egy csecsemő sírása, és máris tolulnak a könnyek. Amikor felhorgadna bennem a düh, hogy milyen bosszantóan tipikus antifeminista pillanat szemtanúja vagyok, hirtelen fordulattal kiderül, hogy nem, hálistennek mégsem az erős férfi a hős megmentő.

Hamar felmerül a párhuzam mindkét Odüsszeiával: Cuarón filmjének dramaturgiája éppúgy, mint erős képi világa mégsem a kubricki minimalizmust idézi, hanem az ókori mitológia narratíváját és szörnyetegeit. Az ejtőernyő indaszerű szíjai egy medúza szörnyű csápjait, az elszabadult csövek rettenetes kígyót, a széttörőben lévő űrhajó sebzett szörnyeteget juttatnak eszünkbe. A riasztó és nyomasztó vizuális világra, amelynek Cuarón mindig is mestere volt, remekül ráerősít a 3D - a Gravitáció azon kevés filmek egyike, ahol tényleg indokolt, hogy kényelmetlen szemüvegben nézzük végig a lenyűgöző látvány kedvéért. A nézőpontok váltakozása is hozzáad az izgalmas vizuális élményhez - hol a sisak üvegén keresztül, a szereplő szemeivel, az űr visszatükröződő fényei által elhomályosítva látjuk az eseményeket, hol kívülről, ijesztő gyorsasággal távolodva, hol pedig az űr mindent elnyomó távlatából és csendjéből, a Föld magasztosan gyönyörű és nyugodt háttere előtt. A súlytalanság állapotában történő események filmbeli ábrázolásához újító technikákat kellett bevetni: a film egy része animációval készült, forgatása során fizikusok és űrkutatók segédkeztek, és a képek nagy részét egy különlegesen megvilágított csőben vették fel. A hatalmas, kb. 80 millió dolláros költségvetés mindenesetre megérte: a Gravitáció látványvilága páratlanul lenyűgöző.

Clooney annak ellenére, hogy leginkább egy szkafander takarásában látható, megbízhatóan hozza szokásos ellenállhatatlan formáját, Bullock alakítása pedig hiteles az erős és intelligens kutató szerepében. Azonban, ha már örültünk volna, hogy végre olyan filmet láthatunk, amelyben erős nő a főszereplő, már a kezdet kezdetén kiderül: a kutatónő múltja tragikus és a film során többször belénk vésik, hogy bizony nem akármilyen nőről van szó. Hiszen egy normális nő mit is keresne az űrben, nochdazu ilyen férfias szakmában - átlagférfi mehet az űrbe, ha viszont nő valaki, kell valami különleges pszichológiai indok, valami hatalmas dráma, ami miatt ilyesmire adja a fejét. Dr. Stone-nak ráadásul a neve is férfinév (Ryan), mert a papája fiút akart, mint kiderül. Nem is beszélve a fehérneműs jelenetekről - férfiakról miért nem látunk ilyeneket soha? Mindezek azonban nem kisebbítik a film értékét: a Gravitáció a magárahagyott ember sodródásának és küzdelmének diadalmas metaforája, amely látványában, bravúros technikai megoldásaiban és üzenetében egyaránt izgalmas filmélményt ígér.

A Biennáléról

A Gravitáció sajtótájékoztatója nem szűkölködött a George Clooney jelenléte által már megszokott módon kiváltott bulvárelemekben. Pár éve egy újságírónak álcázott rajongó vetkőzött gatyára és nyakkendőre "itt vagyok" felkiáltással, idén csak egy szolid vallomás hangzott el a komoly újságírói kérdés helyett ("az ön haja a legjobb az egész teremben, ideértve a hölgyeket is"). Más, szerepüket komolyabban vevő kollégák az USA szíriai beavatkozásáról faggatták volna Clooney-t, de ő ügyesen kikerülte a válaszadást: "Azt hittem, Affleck Batmanjéről fognak kérdezni, de nem, Szíriáról van szó".

Idén valahogy lassan indul be a velencei filmfesztivál: a nyár végi melankólia már rátelepedett a Lidóra, utószezoni hangulat uralkodik. Üresen kong a felújításra váró szálloda, ami a Halál Velencében hátteréül szolgált, és szomorúan tátong az új filmpalota alapjainak szánt, elkerített terület, ahol évek óta nem történik semmi. A nyitófilm sajtóvetítése mindössze kétharmad házzal ment, és a másnapi vetítésen, amely egy óriási, ezer férőhelyes sátorban van, és a nem szakmabeli közönség számára is nyitott, szintén szép számmal akadt üres sor. Remélhetőleg a hétvégére mar feltöltődnek az üres helyek és megjön a kedv.

De ebben a pillanatban ment el előttem David Gordon Green, akinek nagyon várom a holnap bemutatandó, Joe című filmjét -  flip-flopban és sárga pólóban van, és leült egy sörrel a mellettem lévő asztalhoz itt az Excelsior teraszán. Úgy tűnik, mégiscsak alakulnak a dolgok.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!