Index Vakbarát Hírportál

A kedves és szimpatikus Josef Mengele

2014.02.02. 09:10

Szép fim A német doktor, kerek, egész, végig feszült, gyönyörű képi világgal, fantasztikus zenével, még az argentin szappanopera sztár, Natalia Oreiro is játszik benne. De nagyot mégsem szól, és nem hat olyan mértékben az emberre, mint azt valószínűleg az író-rendező, Lucía Puenzo szerette volna. Argentínában vagyunk az 60-as években, egy kedves családnál, akik szüleik régi fogadóját szeretnék újra nyitni. Útban a fogadó felé hozzájuk csapódik egy rejtélyes idegen, aki rögtön meg is száll a félig kész szállóban, és fokozatosan belefolyik a család életébe, úgy tűnik, ahol csak tud, segíteni akar. Főként a család lánya, Lilith (Florencia Bado) kelti fel figyelmét, aki meglehetősen kisnövésű, és hamarosan kiderül, a rejtélyes idegen erre is tudja a megoldást: növekedési hormont kell a gyerekbe injekciózni, attól majd jól megnő, és nem fogják csúfolni többé. A kezelés során a gyerek tényleg nőni kezd, és közben kissé bele is szeret a titokzatos orvosba, aki szép szemeivel nyugalmat áraszt. A néző pedig rájön arra, amit az ismertetőből már amúgy is tud, hogy az orvos nem más, mint az Argentínában bujkáló Josef Mengele.

A rendező a legnagyobb bravúrt azzal hajtja végre, hogy a megszállott náci orvos valódi énjét a filmben végig homályba tarja, a néző nem lát mást, mint egy szimpatikus, mindenkivel udvarias orvost, és már-már el is hiszi, hogy ő valóban csak segíteni akar. Közben persze kísérletezik: méri a lányt valóban nő-e, ha nem eléggé, akkor növeli az adagot, nem érdekli, ha Lilith beteg lesz tőle. Az ikerterhes anyukáját pedig maga által kevert vitaminokkal bombázza, majd mikor az ikrek végre megszületnek, velük sem tesz mást, csak kísérletezik. (A náci doktor az egypetéjű ikrek megszállottja volt.)

Puenzo jól csinálja, hiszen Mengeléről köztudott, hogy minden beteggel rendkívül udvarias volt, a gyerekeknek állítólag még édességet is osztogatott. Még ha tudta is, hogy valakit szépen megölet, hogy fel tudja boncolni, vagy még aznap délután gázkamrába küldi, a modorával akkor sem volt soha semmi gond. És nincs a filmben sem, nem is csoda, hogy a kislány megszereti. Ettől függetlenül egy pszichopata sorozatgyilkos volt, és pontosan ez a nagy rácsodálkozás és hatalmas döbbenet az, ami a filmből valójában hiányzik.

Nagyon szép a filmen átívelő babamotívum: a babakészítő apuka, aki azt szertené, ha minden babája különleges és egyedi lenne, valamint a Mengele nézete között húzódó kontraszt, aki viszont rábeszéli a férfit a babák sorozatgyártására. Hogy mind ugyanolyan és tökéletes legyen, ami jól mutatja a megszállottságát.

A történetet a kislány meséli, és így a néző végig azt várja, hogy a végén tanúja lehet majd valami nagy titoknak, ami túlmutat a fim jelen idején. A rendező azonban ezzel adós marad. Hogy a menekülő orvossal mi lett, az persze tudjuk: mindig sikerült kibújnia az őt üldöző Moszad kezei közül, viszonylag békésen élt, amíg 1979-ben vízbe nem fulladt.

Lucía Puenzo azt próbálja megmutatni, hogy nincs olyan erkölcsi alaptézis, ami ne kérdőjeleződhetne meg bármikor, egy perc alatt. És célját némiképp eléri, hiszen a nézőben végig ott motoszkál a kétely, hogy nem is olyan rossz ember ez. Aztán persze kiderül, hogy dehogynem. Csak hát ez az egész kérdés végül a moziban marad, a film ugyanis túlságosan súlytalan ahhoz, hogy tovább éljen bennünk.

10/7