Index Vakbarát Hírportál

A 10 legjobb film politikusokról

2014.04.03. 16:45 Módosítva: 2014.04.03. 16:50

Már mozikban a Viva la liberta – Éljen a szabadság! című olasz film, amiben az ellenzék vezetője a választások előtt megelégeli a népszerűtlenséget, és úgy dönt, hogy egyszerűen lelép. Senki nem tudja, hogy hová lett, így megkeresik az ikertestvérét, hogy ő játssza el a politikust. A tesó tökéletes a szerepre, mert művelt, sármos, vicces, az emberek imádják. Csak egy kis baj van vele, nemrég engedték ki a diliházból. Ennek apropóján, és a Magyarországon is közelgő választás örömére, összeszedtük a legjobb politikusfilmeket. 

A hatalom árnyékában (2011)

Bár George Clooney idei rendezése, a Műkincsvadászok nem sikerült valami fényesre, szerencsére tud ő ennél sokkal jobbat is. Nem A hatalom árnyékában volt az első politikai témájú filmje, mert ahogy magánemberként, úgy rendezőként és színészként is mélyen elkötelezett, maga a két lábon járó civil kontroll.

Ott volt például az olajkérdéssel foglalkozó Syriana, a McCarthy-korszakról szóló Jó éjszakát, jó szerencsét, vagy a környezetvédelmi csalást leleplező Michael Clayton. A hatalom árnyékában, amiben Clooney játssza a demokrata elnökjelöltségére aspiráló kormányzót, azért is érdekes, mert vele kapcsolatban időről időre felmerül, hogy demokrata színekben (mi másban) a való életben is jó eséllyel indulhatna az elnökségért.

The Ides of March

A hatalom árnyékában meglepően sötét film. Főhőse a kormányzó csapatának fiatal tagja (a másik csajmágnes, Ryan Gosling), aki egyszerre ügyködik a jelölt és saját előrejutásán. Hamarosan megtudja, hogy a kormányzó közel sem olyan nagyszerű férfi, mint amilyennek elsőre tűnt, és mint amilyennek a választók előtt fel akarják tüntetni. A hatalom árnyékában a kiábrándulás, a csalódás, a felnőtté válás, a naiv hit elvesztésének története, ami azt állítja, hogy nincs tiszta politikus, titkok és alkuk vannak mindenki múltjában. Ez pedig annak fényében még izgalmasabb, hogy annak idején Clooney volt Barack Obama egyik leglelkesebb támogatója. (A filmben egyébként több utalás van Obamára.) Most, hogy lassan véget ér az amerikai elnök nyolc éve, érdemes újranézni A hatalom árnyékában-t.

Bob Roberts (1992)

Szintén egy választási harcról szól Tim Robins vígjátéka (ő írta, rendezte, a főcímdal társszerzője és ő a főszereplő is), a Bob Roberts. Ezúttal a szenátori szék a tét, az egyik induló, a hivatalban lévő demokrata Paiste szenátor, tapasztalt politikus, a másik fél viszont újonc. Ő Bob Roberts, a homályos múltú, konzervatív countryénekes, akinek sok mindenről nincs fogalma, de azt tudja, hogy mivel lehet elnyerni a szavazók szimpátiáját. Ráadásul semmitől nem riad vissza, lényegében semmilyen gátlás nincs benne, ha az ellenfele bemocskolásáról van szó. De még ez sem elég, röviddel a választás előtt Robertsék vesztésre állnak. Így hát bedobják a legszemérmetlenebb trükköt, és persze bejön nekik.

Bob Roberts

Tim Robbins filmje látszólag egy könnyed, zenés vígjáték. De a vicces-képtelen jelenetek ellenére nagyon is komor képet fest a politika világáról. Azt mondja, hogy ezen a pályán nem a legokosabb, nem a legrátermettebb, nem a legalkalmasabb nyer, hanem az, aki a legjobban blöfföl, a leggátlástalanabbul hazudik. Az emberek pedig imádják az amúgy totál antipatikus Roberts-et, mert azt mondja, amit hallani akarnak. A hazugságok súlyos következményeire meg mindenki nagy ívben tojik.

Az elnök emberei (1976)

Alan J. Pakula filmje egyrészt kicsit kilóg a politikusokról szóló filmek sorából, másfelől viszont kihagyhatatlan egy ilyen válogatásból. Kilóg, mert a főszereplői újságírók, Bob Woodward (Robert Redford) és Carl Bernstein (Dustin Hoffman), akik kaptak egy durva fülest egy látszólag sima ügyön, egy demokrata párti irodába történt betörés sztoriján dolgozva. Vagyis ebben a filmben ugyan sok szó esik politikusokról, de keveset látjuk őket. Mégis itt a helye, mert ez minden politikai thrillerek, politikai drámák alapköve, abszolút kötelező darab.

A történet nagyon röviden: 1972 június 7-én betörőket kapnak el a washingtoni Watergate Épületben lévő demokrata párti irodában. Bob Woodward, a Washington Post újságírója tudósít az esetről, kiderül, hogy a betörők lehallgatókészülékeket akartak elhelyezni az irodában. Később Mély Torok személyében nem akármilyen informátora akad az újságíróknak, a nyomozás pedig egyre magasabb körök felé vezet.

All The President's Men - Trailer

A film a két újságíró emlékein alapul, Robert Redford vette rá őket arra, hogy legyen a történetből film, aminek készítésében ők is részt vesznek. Bár eredetileg nem akart, a stúdió csak úgy adott rá pénzt, ha Redford is játszik benne. A hetvenes években volt az ilyen típusú filmek fénykora: itt még mindenre van idő, a néző pedig partner és nem egy agyatlan, popcornzabáló zombi. Ha egy kicsit is lankad a figyelmünk, tuti elveszítjük a fonalat. Mai szemmel nagyon vicces, hogy a folyamatos interneten kutakodás helyett egy újságíró akkor még könyvtárakban, levéltárakban ásott és mindig nagyon szépen fel volt öltözve.

Frost/Nixon (2008)

Az elnök emberei tágan értelmezett folytatásának is tekinthető a Frost/Nixon. Érdemes ezt a két filmet egymás után megnézni, így teljes kép kapható a korszakról, Nixon bukásáról. A Watergate-ügy következtében Nixon kénytelen volt lemondani, felelősségre azonban nem vonták, utódja, Gerald Ford amnesztiát adott neki. Három évig senkinek nem mondott semmit, aztán 1977-ben négy estén át interjút adott egy angol tévésnek, David Frostnak.

Annál, hogy Nixon megtörte a hallgatását, csak az volt meglepőbb, hogy ezt éppen Frosttal tette. Ő ugyanis nem volt kőkemény politikai újságíró, inkább szórakoztató showműsorokat vezetett, nem volt tekintélye a szakmában. A Nixon-interjú ötlete sem azért merült fel benne, mert nem hagyta nyugodni, hogy az exelnököt nem vonták felelősségre, hanem mert akart egy nagy nézettségű, a karrierjén nagyot dobó műsort. Annyira akarta, hogy még a saját pénzét is beletolta a vállalkozásba.

Frost/ Nixon - Movie Trailer

A Frost/Nixon több mint kétórás játékideje alatt két férfit, Frostot (Michael Sheen) és Nixont (Frank Langella, akit Oscarra is jelöltek a szerepért) látjuk egymással szemben, ahogy beszélgetnek, küzdenek. Mindkettőjük számára nagy a tét, sokkal több annál, mint hogy ki diadalmaskodik a szópárbajban. Nixon a nevét akarja tisztára mosni, Frost pedig új karriert akar építeni. Mindkét színész remekel, ráadásul kiváló párbeszédeket kaptak, ami egyáltalán nem meglepő, mert a forgatókönyvet az a Peter Morgan írta, akinek a nagyszerű A királynőt és Az utolsó skót királyt is köszönhetjük. A Frost/Nixon újabb bizonyíték arra, hogy egyetlen lövés, autós üldözés vagy verekedés nélkül is lehet egy film izgalmas, és hogy nem baj, ha néha felnőttnek tekintik a nézőket.

Egy kis gubanc (2009)

Az Egy kis gubanc szellemes és vicces filmes reakció az ügyetlenül összetákolt indokok alapján indított iraki háborúra. Olyannyira, hogy egyes szereplők egészen határozottan emlékeztetnek az akkor történtek bizonyos politikusaira. A történet szerint az angol nemzetközi kapcsolatokért felelős miniszter, Simon Foster azt bírja mondani egy interjúban, hogy az amerikaiak közel-keleti katonai beavatkozásának lehetősége „előre nem látható”. Egyébként nem ezt akarta mondani, vagyis nem teljesen ezt, de mindegy is, mert olyan sötét szegényke, hogy azt sem fogja fel, hogy mekkora bajt okozott. Innentől fogva ugyanis a teljes brit kormány azon dolgozik, hogy valahogy elkenjék az ügyet, és meggyőzzék a közvéleményt, hogy amit hallottak, azt nem jól hallották. Az amerikaiak viszont elkezdik egyre jobban értékelni Fostert.

Egy kis gubanc előzetes (In the Loop trailer)

Bár az Egy kis gubancban benne vannak a félreértéses vígjátékok sablonjai, olyan mocskos szájú és okos, hogy úgy nézzük, mintha még soha nem láttunk volna ilyen típusú filmet. Ráadásul szuper színészek vannak benne, többek között az azóta meghalt James Gandolfini. A film egyébként a rendező, Armando Lannucci népszerű sorozatának, a kormány működését kigúnyoló A kormányrúdnál-nak a továbbgondolása, bizonyos szereplők, helyzetek átvételével. A tanulság nagyon hasonló a többi politikusfilmhez: a nagypolitika nem a legnagyobb koponyákat, hanem a legnagyobb egókat vonzza. 

Dave (1993)

A Dave sztorija sok mindenben hasonlít a Viva la liberta – Éljen a szabadság!történetéhez, csak itt az amerikai elnöknek akad egy hasonmása. Dave (Kevin Kline) tök átlagos életet él, munkaközvetítéssel foglalkozik, azzal a furcsasággal, hogy elképesztően hasonlít az elnökre. Kap tehát ő is egy munkát, hogy egyszer helyettesítse őt. (Persze már ekkor is egy mocskos ügy miatt kell dublőr az elnöknek.)

Pont a helyettesítés alatt az elnök agyvérzést kap, így Dave-nek hosszabb időre kell átvennie a szerepét. És mivel Dave alapvetően más, mint az elnök, például sokkal jobb szívű, a változás hamarosan sokaknak feltűnik. Lassan még a First Lady (Sigorney Weaver) is elkezdi jobban kedvelni Dave-et, mint a saját, amúgy elég szemét férjét. Dave pedig úgy belejön a cselszövésekbe, hogy végül a legdörzsöltebb tanácsadókat is ki tudja játszani.

Dave - Trailer

A politikusfilmek között a Dave egyértelműen a naivabbak közül való. Több meseszerű elemet tartalmaz, nyálas is, például Dave elnökként egy gyermekotthon megmentéséért küzd. Ennek ellenére nem rossz film, részben mert jó színészek vannak benne (az alelnököt például Ben Kingsley játssza), részben pedig mert az egész tök aranyos. Bármilyen valószerűtlen fordulatok vannak a filmben, a néző drukkol Dave-nek, mert nem lehet nem szurkolni neki. 

A dzsentlemanus (1992)

Eddie Murphy a '80-as években legalább akkora közönségkedvenc sztárnak számított, mint manapság Brad Pitt és Angelina Jolie vagy Ryan Gosling és Jennifer Lawrence. Egyszerűen bármit el lehetett adni a nevével, garantált volt a kasszasiker (és Murphy 8-10 milliós gázsija is): a nézők imádták a 48 órát, a Megint 48 órát, a Beverly Hills-i zsarut és az Amerikába jöttemet is, mert Eddie Murphy mindegyikben az a farmeres-pólós, nagypofájú átlagember volt, aki sose félt megmondani a magáét a rendőrkapitányoknak, az irodistáknak meg a gyorséttermi főnököknek, ha nem tetszett neki valami – a sokezer halkszavú, szürke kisegér felháborodását tolmácsolva ezzel a népnyúzó, túlbürokratizált államgépezet felé.

A dzsentlemanus

A '92-es A dzsentelmanus is ugyanezen recept mentén épült fel. A piti külvárosi csaló, Thomas Jefferson Johnson rájön, hogy ilyen névvel akár a szavazólapokon is szerepelhetne, hátha összeszed annyi szavazatot, amennyivel bejut a Képviselőházba. A terv sikerül, és miután Jefferson ráébred, hogy a politikusok is ugyanúgy átverik az átlagembereket, mint ő, csak a márványfalak között már dollármilliós tétekben megy a svindli, a régi haverjai biztatására ő is csukafejest ugrik a halszálkaöltönyös lobbisták és korrupt politikusok világába.

De persze egy környezetvédő titkárnő kedvéért a végén jó útra tér, és a film azzal a cliffhangerrel zárul, hogy Thomas Jefferson Johnson elindul az elnökválasztáson. Sajnos A dzsentlemanus 2-t Eddie Murphy már sosem forgathatta le, mivel a karrierje az ezredfordulón zátonyra futott: 20 milliót kapott 2002-ben a Pluto Nash című sci-fi vígjátékért, ami akkorát bukott, hogy Murphyt a Dreamgirlsért kapott Golden Globe sem tudta megmenteni, és azóta is csak a Szamár hangjának hívják el a Shrek-folytatásokba. 

Amikor a farok csóválja (1997)

1998. januárjában, a film mozipremierjével szinte egy időben robbant ki a Monica Lewinsky-botrány, ami később közvetve Bill Clinton erkölcsi bukását okozta, mivel az elnök sokáig azt hazudta mindenkinek: nem volt '95 és '97 között viszonya a Fehér Ház gyakornokával. Az elnök szexuális kalandjai persze már ekkor is nyílt titoknak számítottak (Clinton vesztét nem is a félrekúrás, hanem annak letagadása okozta), így maguk a főszereplők, Robert de Niro és Dustin Hoffman is kínosan érezték magukat, amikor a forgatás szünetében, egy hotelben tartott fogadáson maga Clinton kérdezte meg tőlük egy rossz vígjátékba illő helyzetben, milyen filmen dolgoznak éppen.

Amikor a farok csóválja

Az Amikor a farok csóválja... ugyanis pont Bill Clintonról szól. A filmbéli amerikai elnök ugyanis szexbotrányba keveredik, de a sajtó ne erre figyeljen, a tanácsadója (De Niro) gyorsan kirobbant egy kamuháborút, amihez egy hollywoodi producerpápa (Hoffman) és a CGI-trükkcége biztosítja a hamis híradórészleteket. Ma már ezt ugye nem tudná egy elnök sem megcsinálni, mert az emberek nem a tévéből, hanem a netről szerzik az információkat, és bárki háborús tudósító lehet egy okostelefonnal, ha hajlandó az események sűrűjébe menni. '97-ben viszont pont az volt a sokkoló, hogy az akkori média simán bevethetett olyan manipulatív trükköket, mint amikor a zöld háttér előtt ugráló Kirsten Dunstból csinált a producerpápa két kattintással síró albán menekültet.

A nemzet színe-java (1998)

Nincs egy az egyben kimondva, hogy John Travolta Bill Clintont alakítja ebben az elnökválasztási kampányos vígjátékban, de a hasonlóság egyértelmű. A bugilábú sztár ősz parókát kapott, folyamatosan vigyorog, és bár van egy hűséges felesége, aki pont olyan, mint Hillary Clinton (Emma Thompson alakítja), az elnökjelölt pont olyan botrányokba keveredik, amiben a hülye is felismerni a Monica Lewinsky-ügyet.

John Travolta = félrekúrós Bill Clinton!

A nemzet színe-java egyébként elképesztő sztárparádét vonultat fel, azaz úgy is mondhatnánk: itt van Hollywood színe-java. John Travolta és Emma Thompson mellett szerepel a filmben többek között Billy Bob Thornton, a Tortúráért Oscar-díjjal jutalmazott Kathy Bates, Maura Tierney a Vészhelyzetből, a tévés Larry King saját magát alakítja, Jockey Ewing, azaz Larry Hagman pedig egy kormányzót.

A minszter félrelép (1997)

Míg a '80-as éveket a retróőrület és a Kádár-nosztalgia miatt mindenki kellemes időszaknak tartja, addig a VICO-filmekkel, Hawks-kabátokkal és félbehagyott Kacsamesékkel súlyosbított, Nyugat-majmolós, vadkapitalista '90-es éveket legalább annyian tartják vércikinek, mint ahányan kellemesnek. A miniszter félrelép kellemesen eklektikus látlelete ennek a korszaknak: megfér benne egymás mellett az Andy Vajna-féle, profi amerikai vígjátékgyártás és a provinciális Privát kopó-humor (ami mindig nőfaló playboynak állítja be a ráncos Kernt), Postássy Juli fülbemászó Puszinyuszija mellett elhangzik benne, mint Somló szupergiccses Találj rám!-ja és Geszti béna kínrímcunami, a Pizza Hut-reklámot pedig ugyanúgy az arcunkba tolják, mint Dobó Kata dudáit.

A miniszter félrelép

Ahogy a cím is sejteti, ez a film nem arról szól, hogy a miniszter (Kern András) a bársonyszékében ülve, vért izzadva próbálja átfaragni a költségvetést, nehogy elsodorja kormányát a népharag. Hanem arról, hogyan cserkészi be az ellenzéki párt titkárnőjét (Dobó Kata) egy luxusszálló elnöki lakosztályában, ahol egy hulla (Gáspár Sándor) folyton feléled, és az őrületbe kergeti a miniszter amúgy is síkhülye titkárát (Koltai Róbert). A miniszter félrelép a hullára és Dobó Katára is érthető "Ez a test megér egy estet"-reklámkampánynak köszönhetően a '90-es évek Valami Amerikája és Hajnal Tímeája volt: 600 ezres nézőszámával a mai napig rekordernek számít a hazai filmiparban.