Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMA Titanic fesztivál, mint minden filmfesztivál, nagyot merít, és mint ahogy a Sundance vagy akár Cannes is, néha olyan darab is marad a hálóban, amit vissza kellene hajítani a független filmek tengerébe, mert fogyasztásra leginkább alkalmatlanok. Néha viszont olyan gyöngyszem kerül elő, mint a Blackfish, és ilyenkor megbocsátjuk a többit. Jó, nem teljesen.
The Battery (Lételem)
Totálisan félrefordított cím persze, az elemhez semmi köze nincs a címnek, inkább ahhoz, hogy a baseballban a dobó és az elkapó (pitcher és catcher) párosát szokás így nevezni, eredete pedig az üteg szó, de hagyjuk, ez már szemantika, a film meg nem lesz jobb egy pontosabb magyar címtől sem. Zombis-túlélős alkotásról van szó, amit a rendező-főszereplő-forgatókönyvíró Jeremy Gardner hatezer dollárból (1,3 millió forint) pakolt össze, és hát olyan is. Kamaradráma, két ember története a zombiapokalipszisben, az egyik túlélne, de mindenáron, a másik meg ragaszkodik az embersége maradékához, ami ilyen helyzetben veszélyes tud ám lenni, ezt mindenki tudja, aki már látott zombifilmet. Ez egyébként általánosan jellemző a zombifilmekre, mármint az, hogy abban az adott világban, amiben játszódnak, senki nem látott egyet sem, és ezért csinálnak ótvaros nagy baromságokat.
Lehet ez valami műfaji sajátosság, mindegy is, mert a The Battery annyiban zombifilm, hogy az erdőn, mezőn át botorkáló főhősök néha beleütköznek egybe, de nem ez a lényeg benne (meg az, hogy egyikük képes volt recskázni egy alig szétrohadt zombicsajra, amikor az hörögve nyomta a csöcseit az autója oldalához), hanem a két faszi közötti kapcsolat, ahogy az egyik szeretné, hogy a másik túléljen, és ne dögöljön meg valami baromság miatt, amit félreértett és értelmezett humanitárius indokok vezéreltek. A baj csak az, hogy ez így rohadt unalmas. A két főszereplő (Gardner és Adam Cronheim) nem színész, nem hiteles és nem is érdekes. A film bő lére eresztett és lassú, olyan hosszan elhúzott jelenetekkel, amikkel nem lehet mit kezdeni, én a végén már konkrétan drukkoltam a zombiknak.
Better Angels (Jobb angyalok)
Az A.J. Edwards által írt és rendezett mű a vizuális és narratív költészet eszközével világítja meg Lincoln világát, amely lenyűgöző fekete-fehér képsorokon kel életre. Lefordítva magyarra: unalmas, hosszú, fekete-fehér film a szegény sorban felnövő Lincoln gyermekkoráról, amit meghatározott az apja, aki hol fát vágott, hol ivott, hol meg csak szimplán ütötte-verte. Ezt meg lehetett volna úgy csinálni, hogy az ember ne akarjon ráüvölteni a rendezőre, hogy bazdmeg, egyrészt történjen már valami, másrészt meg húzd már ki a felsőtested Terence Malick seggéből, és ne állandóan azokat a kameraállásokat, plánokat használd, amit a mestered, mert ez így már nekünk, nézőknek kínos.
Ebbe filmbe jutott két színész is, Jason Clarke és Diane Kruger, előbbivel semmi baj nincsen, hiszen vidéki tahót nagyon tud alakítani (lásd: Fékezhetetlen), utóbbit viszont nem tudni, miért válogatták be, illetve de, mert jónő, és kellett egy olyan is, miközben Lincoln mostohanyja sok minden volt, csak csinibaba nem. Kár, hogy a tarrbélás jelenetek, a hosszan elnyújtott, felesleges snittek a májusfáról, meg a fák között átszűrődő napfényről, kiegészítve a borzasztó tájszólással elmormolt narrációval csak arra jók, hogy egy jót aludjon rajta az ember.
Matar a un hombre (Embert ölni)
A chilei Taken, emlegették a filmet a szakújságírók, pedig ennek a chilei filmnek annyi köze van Liam Neeson akcióorgiájához, hogy ebben is van erőszak. Jorge, a kisember története inkább Kaffka vagy Dosztojevszkij írásaira emlékeztetett. A cukorbeteg melóst a lakótelepi nyikhajok vegzálják, kirabolják és megalázzák, ő viszont tehetetlen, mert mit is kezdhetne hat-nyolc rohadékkal, azzal, hogy agyonvereti magát, nem old meg semmit. Jorge még akkor sem növeszt tököket, amikor a fia helyette is kiáll az apját terrorizáló bandavezér ellen, és ebbe majdnem belehal.
A felesége elhagyja, a családja lenézi, a bürokrácia kiröhögi, innentől el lehet képzelni, hogy mi történik, Jorge egy ponton nem bírja tovább, és visszaüt. A film megtörtént eseményeken alapul, így a sztorit számon kérni nem lehet a rendezőn, pedig nem lett volna rossz, ha egy kicsit jobban kibontják Jorge szerencsétlenkedését, valahogy jobban együtt érezne vele a néző, ha a válás és a film utolsó harmadában látott események közötti szakaszról bővebb infónk lenne. Néhol leül, másutt feleslegesen moralizál, az viszont valahol tragikus hogy szegény Jorge a valóságban is ekkora lúzer volt.
Blackfish (Egy kardszárnyú delfin története)
A fenti három, jóindulattal is csak erős közepesnek mondható film után igazi felüdülés volt a Blackfish című dokumentumfilm, ami egy Tilikum nevű kardszárnyú delfinről, illetve a fogságban élő, és ott előbb-utóbb bekattanó orkákról szólt, és nagyon bizarr, hogy egy ilyen megrázó filmmel kapcsolatban kell leírnom a felüdülés szót. A Blackfish ugyanis egy nagyon kemény, elgondolkodtató dokumentumfilm, ami meglehetősen távolságtartóan, érzelemmentesen mutatja be, hogyan lehetséges az, hogy a tulajdonképpen három ember haláláért felelőssé tehető Tilikum a mai napig az orlandói SeaWorld nevű vízi park egyik legkeresettebb fellépője.
A film célja, hogy felhívja a figyelmet arra: ezek az állatok nem igazán jól bírják a fogságot, azt, hogy éjszakánként egy szűk fémketrecbe zárva, mindenféle ingertől elzárva kínlódnak, hogy a családjuktól elszakítva, számukra tökidegen orkákkal összezárva kell éljenek (mert a kardszárnyú delfinek nemzetségei pont olyan különbözők egymástól, mint amennyire egy albán kecskepásztor és egy amerikai programozó matematikus lehet, sőt, a gének szintjén is eltérőek, bővebben itt), aminek egyenes következménye, hogy előbb utóbb, különösen akkor, ha erre még hajlamuk is van, bekattannak. És ölnek.
A film legdühítőbb aspektusa, hogy a SeaWorld és a hozzájuk hasonló létesítmények arcátlanul hazudnak a gondjaikra bízott állatokról, legalábbis a dokumentumfilmet rendező Gabriela Cowperthwaite szerint. A riportalanyok között egykori trénerek is szerepelnek, akik megdöbbentő részleteket árulnak el arról, mi folyik a színfalak mögött, mennyire veszélyes is az a munka, amire vállalkoznak akkor, amikor egy tíztonnás, tíz méter hosszú kardszárnyú delfin mellé ugranak be a medencébe. Ha mást nem is, de azt elérték, hogy én a büdös életbe’ nem fogok ilyen létesítménybe menni.