Mielőtt bármit is írnánk a Fehér istenről: arra, hogy Mundruczó Kornél filmje nyerte az Un Certain Regard kategória fődíját a cannes-i filmfesztiválon, mindenki büszke lehet. (A film nem a hivatalos versenyprogramban indult, hanem a rendhagyóbb rendezéseket bemutató szekcióban, így az Arany Pálmára nem volt esélye, de a kategóriájában adható legnagyobb elismerést megkapta.) Ez olyan eredmény, amihez csak gratulálni lehet, aminek mindenki, még a filmkritikusok is örülnek. És ha ez nem lenne elég, a filmet a külföldi sajtó nagy része is szerette, a legrangosabb filmes lapok többsége dicsérte.

Amikor a film hibáiról is beszélünk, azt nem azért tesszük, mert mindig mindent csak fikázni tudunk, vagy mert nem tudunk örülni a magyar sikereknek. Hanem azért, mert így korrekt. A Fehér isten alkotóival, a többi filmmel és a moziba járókkal szemben is.

Na, ennyi magyarázkodás után most nyilván mindenki egy nagyon lehúzó kritikát vár,

pedig a Fehér isten egyáltalán nem rossz film, sőt. Csak egyenetlen, kicsit két szék közül a pad alá esős.

Az indulókép rögtön magával ragadó: a teljesen kihalt Nyugati térnél egy kamaszlány menekül biciklivel, egy hatalmas kutyafalka üldözni. Amilyen meglepő, a filmbe rögtön berántó ez az indulójelenet, sajnos annyira kiszámítható lesz a történet többi fordulata. Pedig ezzel a nyitóképpel a rendező két perc alatt eléri, hogy akarjuk követni a sztoriját, hogy odatapadjon a szemünk a vászonra. A kislányt Lilinek hívják, a szülei elváltak. Anyja az új pasijával elutazik három hónapra Ausztráliába, a gyereket az apjára hagyja. Apa egy vágóhídon dolgozik, utálja a melót, meg úgy általában az életet, de legjobban a kislánya kutyáját, Hagent. Már csak azért is, mert egy rendelet szerint a korcsokat be kell jelenteni, összeírják a nem fajtiszta kutyákat. Akinek ilyenje van, annak adót kell fizetnie. Ez a helyzeti a külföldi nézőknek nyilván tiszta fikció, nekünk inkább szellemes utalás az ebadó tervére.

Apu nem is hajlandó fizetni, így Hagent kiteszik az utcára. Innentől párhuzamosan követhetjük Hagen és Lili sorsát. Lili eleinte mindent megtesz, hogy megtalálja a kutyáját, később, nem utolsósorban az elszenvedett következmények miatt, taktikát vált, és megpróbálja feldolgozni a veszteséget. Hagen persze szívóágra kerül, először csak a sintérek próbálják befogni, aztán illegális kutyaviadalon kénytelen harcolni.

A kutya sztorijának fordulatai meglehetősen kiszámíthatóak, még annak is, aki kifejezetten kevés kutyás gyerek- és kalandfilmet látott életében.

(Ez vagyok én.)

De szó sincs arról, hogy egy Disney-mesét látunk: már az elején részünk van egy hamisítatlan, Mundruczó-féle belezésben és a kutyaviadal sem könnyű néznivaló. (Viszont Tóth Orsit ebben a filmben senki nem erőszakolja vagy veri meg. Azért persze megsérül.) Lili és Hagen párhuzamos története kicsit túl hosszúra nyúlt, a kutyalázadás elég későn érkezik. Mégiscsak ez lenne a lényeg, ez a film legerősebb része, de ebből messze nem látunk annyit, mint előtte a kicsit közhelyes kutyakalandokból.

Gonosz dolog lenne azt írni, hogy ebben a filmben a Hagent játszó két kutya nyújtja a legjobb alakítást, de sajnos tény, hogy a színészek egy része nem igazán jó. A főszereplő kislány (Psotta Zsófia) olyan szempontból telitalálat, hogy kifejező arca, hatalmas szemei vannak, szereti a kamera. De néha iszonyú hamisan szólnak a mondatai, főleg a film végén, amikor elgyötörtnek, kétségbesettnek, ijedtnek kéne lennie. Zsótér Sándor apafigurája, és Horváth Lili anyaként sem meggyőző. Sokszor üresen kopognak a szavaik, mintha felolvasnának. Három kivétel azért akad. A Lili zenetanárát játszó Gálffi László, a kutyakiképző Thuróczy Szabolcs, és maga Mundruczó Kornél. Utóbbi egyike a film humoros elemeinek, egy vicces akcentussal beszélő török büfés, aki eladja Hagent.

Thuróczy pedig megint bebizonyítja, hogy tud valamit, amit a magyar színészek többsége nem, teljesen természetes a kamera előtt, nincs furcsa, modoros hanghordozása, úgy beszél, úgy viselkedik, ahogy az életben bárki. Vele minden filmrendező biztosra mehet. A kutyák pedig tényleg fantasztikusak, hatalmas munkát végzett velük a tréner és a rendező. Nem túloztak a készítők, tényleg tudnak annyi gesztust, mint az emberek. Hagennek egyszerűen minden helyzetre van megfelelő arckifejezése,

és mivel ő csak ugat, modoros hanghordozással sem vádolhatjuk.

A rendező sokszor elmondta, hogy ezt a filmet szélesebb közönségnek szánja, mint az eddigieket. Ez nemcsak a gyerekes-kutyás-kalandfilmes történeten látszik, Mundruczó korábbi munkáihoz képest más újdonságok is akadnak. Az egyik, hogy ebben a filmban van humor. Az más kérdés, hogy nem mindig működik. Néhány vicc kifejezetten fárasztó, de ahogy említettem, a török büfés karaktere például nagyon rendben van. A másik újdonság, hogy a gondosan komponált képek helyett most sok kézi kamerás felvételt kapunk. 

A legérdekesebb kérdés mégis az, hogy kinek szól a Fehér isten? Mert nem lett közönségfilm, akik aranyos kutyás filmre vágynak, azok jó nagyot koppannak. (Ez nem biztos, hogy baj.) Ez a film túl lassú, túl sötét ahhoz, hogy közönségfilm legyen. Akik viszont a veretesebb darabokat kedvelik, azok sem lesznek maradéktalanul elégedettek. Ehhez a Fehér isten nem fúr elég mélyre, az elnyomottak, megkínzottak lázadása és kegyetlensége ennél bővebb kifejtést ért volna. Ami ennél is nagyobb baj, hogy nem tudta elérni, hogy igazán érdekeljen, hogy mi történik Lilivel és Hagennal. Követjük az útjukat, de nem szorul el a torkunk, nem markoljuk izgatottan a szék karfáját. Ebből a szempontból mindegy, hogy Disney-mese vagy művészfilm, ha nem tudunk igazán azonosulni a szereplőkkel.

A befejezés viszont szép, többféleképpen értelmezhető, emlékezetes. Ki ki vérmérséklete szerint eldöntheti, hogy a harcnak még nincs vége, csak szünetel, vagy bár mindent elszúrtunk, kapunk egy új esélyt.