Hollywood a pénz után talán saját magát szereti a legjobban. Készült már rengeteg film arról, hogy milyen csodálatos a filmipar, a másik oldalról pedig legalább ugyanannyi maró szatíra arról, hogy az álomgyár inkább rémálmokban utazik.

A héten bemutatott Térkép a csillagokhoz az utóbbi kategóriába esik, itt Los Angeles inkább a Bret Easton Ellis-univerzum egyik kisbolygója, mint egy olyan hely, ahol fantáziák válnak valóra. Tinik járnak rehabra, idősödő színésznők bolondulnak meg, vérfertőzés vérfertőzés hátán, és semmi utalás arra, hogy egyszer az egésznek vége lenne. Cronenberg új, megosztó filmjéről itt tudja elolvasni a kritikánkat, a Térkép a csillagokhoz hazai bemutatójának apropóján összeszedtünk 9 olyan filmet, ami a szokásosnál is vitriolosabban áll Hollywoodhoz – mégis ott készültek.

SULLIVAN UTAZÁSAI (1941)

Egy hollywoodi nagymenő forgatókönyvírónak elege van abból, hogy mindig csak otthon, a négy fal között okoskodik az egyszerű emberek szenvedéséről, úgyhogy elhatározza, koldusnak öltözik és beáll a plebs közé, hogy hihetően tudjon róluk írni. Aztán hatalmasat koppan, amikor egy nap csak úgy bilincsbe vágják.

Preston Sturges író-rendező a negyvenes évek legviccesebb, még ma is tökéletesen működő amerikai filmjeit készítette. Hatása akkora volt a mai rendezőkre is, hogy például a Coen-testvérek tőle lopták el az Ó testvér, merre visz utad címét, ami a Sullivan utazásaiban egy képzeletbeli film, amin a főszereplő dolgozik. Sturges karrierjében többször nem foglalkozott Hollywooddal, de hogyha valaki megnézi ezt a több, mint 70 éves filmet, megérti, hogy akkor már mindent elmondtak róla.

ALKONY SUGÁRÚT (1950)

A némafilm hatalmas törés volt az amerikai filmben, az addig foglalkoztatott snájdig legényekről kiderült, hogy beszédhibásak, és semmi keresnivalójuk a vásznon. Nem kellettek már a bevándorlók, csak kizárólag negatív szerepekben, az addigi, megcsócsált sztárokat pedig kiköpte a rendszer. Billy Wilder filmjében egy ilyen sztár Norma Desmond (Gloria Swanson, aki tényleg némafilmek főszereplője volt), aki az ujja köré csavar egy fiatal forgatókönyvírót, hogy segítsen neki elintézni a nagy visszatérését. Nem nagy spoiler azt mondani, hogy a film az író medencében lebegő hullájával indul, és onnantól meséli visszafele az egész ügyet.

Az Alkony sugárút önmagában is zseniális film, de külön pluszt ad hozzá, ha tisztában vagyunk a némafilmek történetével, és pontosan tudjuk, hogy Desmond komornyikját a korszak legnagyobb rendezője, Erich von Stroheim játssza, a kiöregedett és megbolondult színésznő kártyapartnerét pedig a szomorú kutyaarcot vágó Buster Keaton – húsz évvel azután, hogy szupersztár volt.

HOLLYWOODI LIDÉRCNYOMÁS (1991)

A kreatív írás maga a pokol. Nagyjából így lehet összefoglalni a Coen-testvérek lázálmas filmjét, amit A halál keresztútján előkészítése közben átélt alkotói válság közben dobtak össze. A Coen-testvérek egész életműve arra épült, hogy hollywoodi közhelyeket próbáltak meg megkerülni, például A nagy Lebowski a csavaros film noirokból csinál viccet, Az ember, aki ott sem volt pedig a komolyabbakból, de a Hollywoodi lidércnyomással szembenéztek azokkal a szörnyűségekkel, amiket a filmiparban elvárnak a kreatív emberektől. 

Nemhiába egy olyan író a főhőse (John Turturro), aki nagy reményekkel érkezik a városba, de csak pankrátorokról szóló olcsó filmek forgatókönyveivel bízzák meg. Miközben nincstelenül él, a szomszédjában pedig valószínűleg maga az ördög (John Goodman) lakik.

A JÁTÉKOS (1992)  

Robert Altman megmutatta, mennyire lehet egy amerikai film meta: egy hosszú, 8 perces, megszakítás nélküli jelenettel kezdődik, amiben Hollywood eddigi hosszú, megszakítás nélküli jeleneteiről beszélgetnek. És ez még csak a kezdet, a Michael Tolkin regényéből adaptált film minden egyes alkalmat megragad, hogy belerúgjon a filmvilágba Griffin Mill (Tim Robbins) figuráján és a vele összefutó szupersztárokon keresztül, akik akkor is képesek bájcsevegni vele, miután egy sikátorban agyonvert egy forgatókönyvírót.

A legviccesebb persze a filmen belüli film története, ami egy merész, kompromisszumot nem ismerő drámaként indul a halálbüntetésről, a stábvetítésen pedig egy akcióvígjáték Bruce Willis és Julia Roberts főszereplésével, aminek a befejezésén az előbbi puskával a kezében menti meg az utóbbit az villamosszéktől.

ED WOOD (1994)  

Tim Burton filmje tisztelgés a világ állítólag legrosszabb filmrendezője előtt, én ezt a címet vitatnám, nála voltak lényegesebben rosszak. Látta például valaki a Manos: The Hands of Fate-et? Még annyira sem szórakoztató, mint bármi, amit Wood csinált, de ez igazából egy másik cikkbe való, mert az Ed Wood a sok vicces anekdota, túlzott díszlet és Johnny Depp felpörgetett alakítása mellett arról a nyomorról szól, amit a filmipar szélén élő marginális figurák élnek át. 

Wood tehetségtelen, a szereplői csapnivalóak, az utókor pedig úgy emlékszik rá, mint a filmtörténelem legröhejesebb rendezőjére, mégis hajtotta valami belső vágy, mégis az volt a szent meggyőződése, hogy a világ legjobb filmjeit forgatja. David Cross amerikai komikus egyszer azt mondta, hogy egy adott pillanatban Hollywoodban legalább egymillióan akarnak kínkeservesen befutni, és talán tizenháromnak sikerül. Ed Wood nem lenne benne abban a tizenháromban.

AMIKOR A FAROK CSÓVÁLJA (1997)

Az amerikai elnök szexbotrányba keveredik, úgyhogy az egyik machinátora (Robert De Niro) kitalálja, hogy kezdjenek fiktív háborút egy délkelet-európai országgal, ennek a levezényléséhez, a háborús jelenetek stúdiós forgatásától kezdve egy hazafias dal megírásáig pedig felkér egy hollywoodi producert (Dustin Hoffman). Dióhéjban ez az Amikor a farok csóválja sztorija, ami aztán a Lewinsky-botrány és egy szudáni gyógyszergyár bombázása után hirtelen sokkal naprakészebb lett, mint bárki számított volna rá. 

De az aktuálpolitikai szál mellett most a mi szempontunkból sokkal izgalmasabb benne Hoffman figurája, akit állítólag Robert Evans, a hetvenes évek szuperproducerén mintáztak, és aki minden egyes látszólag megoldhatatlan és kínos helyzetre, ami leleplezhetné az egész világ számára az egész cselt, azzal vág vissza, hogy ez semmi, próbáljanak meg egyszer full bekokózva forgatókönyvet írni, vagy három részeg olasz színésznőt egyszerre instruálni.

FERGETEGES FORGATÁS (1999)

Minden pancser rendező álma, hogy egyszer sikerüljön megkapni egy sztárt a filmje főszerepéhez. Ez szeretné Robert Bowfinger (Steve Martin) is, aki nagyon meg akarja nyerni magának a szcientológiához kísértetiesen hasonló szekta zsebében tartott Kit Ramsey-t (Eddie Murphy), de be kell érnie azzal, hogy a szerencsétlen, fogszabályzós ikertestvérét használja, vagy pedig egy bokorból forgatja a sztárt, az ő tudta nélkül.

A Fergeteges forgatás, már elnézést, de tényleg fergeteges, úgy csinál viccet minden hollywoodi közhelyből, hogy saját magát sem veszi komolyan, Steve Martin tökéletes Ed Wood-szerű kókler rendezőnek, de Eddie Murphy-nek sem volt a karrierjében azóta ennyire értékelhető szerepe. Ami ráadásul kettő. Az pedig külön vicc, hogy igaz történet ihlette Frank Oz filmjét. 1926-ban Szergej Komarov egy egész filmet készített azokból a híradófelvételekből, amik Mary Pickfordól, az akkori legnagyobb filmes csillagról készültek az oroszországi nyaralásán.

MULHOLLAND DRIVE – A SÖTÉTSÉG ÚTJA (2001)

Nincsen alkalmasabb ember David Lynchnél, hogy Hollywood fertelmes, perverz, sötét oldalát bemutassa. Az eredetileg sorozatnak tervezett Mulholland Drive nem kellett a csatornáknak, Lynch hozzáforgatott egy új befejezést, amitől a sejtelmes, álomszerű első kétharmad olyan lezárást kap, amitől napokig csak a hideg rázza az embert.

Betty Elms (Naomi Watts) vidékről érkezik a filmek városába, és láthatólag minden jól megy neki: van egy szuper lakása, meghallgatásokra hívják, mindenki irtó kedves vele. Aztán mintha egy alternatív valóság jelenetei bugyborékolnának a felszínre, Betty sztorija mellett találkozunk egy ügyefogyott bérgyilkossal, egy férfival, aki átéli a legrosszabb rémálmát egy étterem mögött, egy rendezővel, akinek nagyon furcsa producereknek kell megfelelni, és egy cowboy-jal, aki látszólag a szálakat irányítja. Az egésznek úgy van értelme, ahogy egy álomnak, amiből aztán a film végére nagyon keserű és tragikus az ébredés.

ADAPTÁCIÓ (2002)

Elnézést, azt mondtam, hogy A játékos eleje meta? Akkor nem is tudom, hogy milyen szavam maradt az Adaptációra. Charlie Kaufman forgatókönyíró (A makulátlan elme örök ragyogása, A John Malkovich-menet) megkapta munkának, hogy adaptálja Susan Orlean az Orchideatolvaj című könyvét, de annyira nem tudott megbirkózni a feladattal, hogy írt egy forgatókönyvet arról, hogy nem tud megbirkózni a feladattal. Spike Jonze meg leforgatta. Kaufman szerepében Nicolas Cage. A való életben nem létező ikertestvérének szerepében szintén Nicolas Cage.

Donald Kaufman viszont egyáltalán nem olyan, mint a húsvér ikertestvére, ő is forgatókönyvíró, de ő nem ilyen csavaros posztmodern történeteken rágódik, hanem írt egy sorozatgyilkosos thrillert, aminek a három főszereplőjéről a végén kiderül, hogy igazából a három ember az egy. Hollywood imádja. És hirtelen az ő személyisége veszi át az uralmat az Adaptáció felett is, az orchideákról szóló, valós személyeket szerepeltető történetetben hirtelen kokain, szex és pisztolydörrenések kerülnek, Kaufman pedig szemmel láthatóan elvesztette a harcot az adaptációjával.

Mit hagytam ki? Jöhetnek kommentben!