“Volt idő, amikor az emberek megosztották egymással a dolgaikat. És ennek vége, és ez hiányzik az életemből. A szerelem elmúlik, az élet véget ér, és nem értem, hogyan és miért. A feleségem teológus, őt szoktam erről kérdezni, de nem értem a válaszait, úgyhogy inkább filmeket csinálok róluk” - mondta Thomas Vinterberg rendező a Berlinálén új filmje, a Kommuna kapcsán. Ha van valaki, aki jól ismeri a skandináv kommunák világát, akkor az ő, hiszen egy ilyenben nőtt fel. Egészen 19 éves koráig, szülei válásáig lakott kommunában.

A Kommuna mégsem elsősorban arról szól, hogy milyen az, amikor egy csomó középkorú ember úgy dönt, hogy legyen ez bármennyire is az emberi természet ellen való, ők összeköltöznek, mindenüket megosztják egymással, minden érzésükről beszámolnak egymásnak, és amit csak lehet, közösen csinálnak. Ez a film inkább egy házasság, egy szerelem szétesésének krónikája, a kommuna pedig a háttere, nem pedig az oka válságnak. Ami azért nagy kár, mert sokkal érdekesebbnek tűnik, mint főszál, a házassági dráma.

A hetvenes években járunk, amikor Erik (Ulrich Thomsen) egy hatalmas villát örököl apjától. Elsősorban a felesége Anna (Trine Dyrholm) nyomására úgy dönt, hogy nem adja el a házat, hanem beköltözteti pár barátjukat, a gyerekeiket és még egy idegent is, hogy együtt éljenek. Anna ugyanis másokkal is együtt akar élni, mert bár szereti Eriket, egyre jobban unatkozik a házasságukban. Mai szemmel nagyon furcsa, hogy ezek a szélsőségesen különböző anyagi hátterű emberek (Erik építész, Anna híradós műsorvezető, de van munkanélküli bevándorló lakótársuk is) mennyire komolyan gondolták a közös életet és az egyenlőséget. Naplót vezetnek például arról, hogy ki hogy érzi magát, aki nincs jól, az miért nincs és hogyan lehetne segíteni rajta.

Aztán megtörténik a lehető legbanálisabb dolog, Erik beleszeret az egyik tanítványába, aki szép, okos, kedves és mellesleg pont úgy néz ki, mintha Anna huszonöt évvel ezelőtti kiadása lenne. Annának pedig az a briliáns ötlete támad, hogy akkor a lány is költözzön be a kommunába. A kommuna többi tagjának becsületére legyen mondva, hogy míg a közös meztelenkedés oké nekik, addig a feleség, férj, szerető egy házban felállást nem díjazzák. De hiába a nagy egyenlősdi, a ház Eriké, így a lány marad, Anna meg kénytelen rájönni, hogy nyitott, főleg az egyfelé nyitott házasság mekkora szívás.

Az, hogy a Kommuna jó film-e, nem kérdés. Vinterberg a kivételesen erős dán mezőnyben is kiemelkedő rendező, nem csinált még rossz filmet, szerintem nem is fog. Jó film, de sajnos egyáltalán nem olyan letaglózó remekmű, mint amilyen a Születésnap vagy a Vadászat (az Index kedvenc filmje 2013-ból) volt. Részben amiatt, mert a szerelmi háromszög nem tartogat sok újdonságot, a kommuna többi tagját pedig nem ismerhetjük meg elég jól ahhoz, hogy megérintsenek. A másik ok, hogy sok a mellékszál, az ismétlődés, a felesleges jelenet, azon kapjuk magunkat, hogy elkalandoztunk. Igaz, hogy aztán a Kommuna mégis képes újra beszippantani a nézőt.

Hogy néha mégis elszorul a torkunk, az főleg a Berlinálén a legjobb színésznőnek járó Ezüst Pálmát elnyerő Trine Dyrholm játékának köszönhető. A Kommuna második fele már szinte kizárólag az ő filmje, egy magabiztos, boldog nő szétcsúszásának mesteri ábrázolása. Az a mozdulat, ahogy élő adás előtt pár másodperccel kilöki a hamutartót a képből, vagy ahogy arra a reagál, hogy férje szeretőjének ő volt a kedvenc híradósa gyerekkorában, a film legemlékezetesebb pillanatai.

Azért remélem, hogy kapunk még Vinterbergtől olyan gyomrost, mint amilyen a Vadászat volt. Esetleg csinálhatna egy filmet egy kommunáról.