Nagyjából úgy képzelem el egy Jason Statham-film forgatókönyvének megszületését, hogy írnak 5-8 akciójelenetet, az elejére egy bazi látványos, sok szereplős, nagyon elverős, de a főhősnek egysoros beszólásokra lehetőséget adósat, aztán másodiknak egy feszült, inkább rafkósabb balhét, majd egyre többet rápakolva eljutnak az utolsó ilyen jelenetig, amiben minden és mindenki felrobban, megég, szétszakad, eltörik és lezuhan, aminek és akinek ez a szerepe, Stath, mert ez a beceneve, tényleg, meg komor arccal nézi a pusztulatot, megfeszíti a legendás csuklyás izmot, és beszól valami közepesen Clint Eastwood-osat, majd amikor ezzel megvannak, a jeleneteket igyekeznek összekötni valahogy, legyen benne egy, de inkább két csaj, minél több egzotikus vagy annak eladott helyszín, és kalap, 85 perc lett, maradhat?

A 2011-es Mestergyilkos idei folytatása egy ilyen könyvből készülhetett, de hogy ki adott erre 40 millió dollárt, azt el sem tudom képzelni. Már az első rész sem tartozott Statham jobb munkái közé, de legalább ott volt mögötte az eredeti, amiben Charles Bronson egy kifinomult ízlésű, magányos bérgyilkost alakított, aki betanított egy nyikhajt, és ez valamiért annyira szép emlékeket ébresztett a CBS Studiosban, hogy forgattak egy másik, tök ugyanolyat, amiben Jason Statham egy kifinomult ízlésű, magányos bérgyilkost alakított, aki betanított egy nyikhajt. 

Az a film attól volt jobb, mint az összes többi ilyen krimithrillerakciófilm, hogy Statham, bármenyire sem úgy néz ki, mégis elhitette az emberrel, hogy a kávét eltartott kisujjal issza porceláncsészéből és közben Vivaldit hallgat egy ránézésre 200 000 dolláros lemezjátszón, és ehhez jöttek még a rafinált merényletek, amiket mind balesetnek állított be ez a csavaros eszű mestergyilkos. Hogy minek kellett ehhez a filmhez folytatást írni, azt nem tudhatom, azt meg pláne nem hogy ha már lett belőle egy másik, akkor miért olyan széteső, ostoba, a szegény ember Mission Impossible-jének is csak nagyon messziről, félrészegen hunyorítva tekinthető hulladék lett, amilyen a Mestergyilkos - Feltámadás lett.

Egyetlen egy dolog menti meg az elképesztően gagyi vizuális effektekkel operáló filmet: Statham. A paliból akkor is ömlik a sárm és a nyers, brutális erő egyfajta keveréke, ha a mögé vetített riói háttérnél én hihetőbbet csinálok, most, a munkahelyi gépemen és egy okostelefonnal. Ha képernyőn van, akkor senkit nem érdekel a csupán kerekseggű biodíszletnek használt Jessica Alba vagy a vénségére minden lószart elvállaló színészek sorába belépő Tommy Lee Jones ripacskodása, mert azt várjuk, hogy ez az alacsony, izmos, kőegyszerű arcú pali mindenkit agyonverjen és/vagy, filmtől függően, valami nagyon menő módon kinyírjon.

A film sztorija, már ha egyáltalán lényeges, annyi, hogy Bishop, a mestergyilkos kénytelen-kelletlen elvállal egy megbízást, amiben három palit kell kinyírnia balesetnek álcázva, és persze egyik sem egyszerű, sőt, lehetetlennek tűnik, de hát Bishop nem azért a világ legjobbja, hogy ilyen apróságok zavarják. Aztán jön a Thaiföldtől Várnáig tartó kaland, a kötelező verekedésekkel, furnányos, de az előzetesben és a plakáton is részben lelőtt gyilkosságokkal, ja, és egy kúrás is belefér, mert ha már megvettük Albát, akkor nehogy már csak két segges felvételre használjuk, ugye.

A filmet csapnivaló rendező kezébe adták (Dennis Gansel), aki a fércmunkának tűnő forgatókönyv jeleneteit minden további és logikai kapcsolat nélkül hajigálta egymás után, egy olyan operatőr segítségével vászonra hajítva, akinek láthatóan fogalma sem volt, hogy kellene Stathamet fényképezni. Amatőr, zséfilmes módszerekkel és technikával dolgozó, komplett agyhalálnak viszont elmegy.