Maga J. K. Rowling írta meg a Harry Potter-történetek előzményfilmjét, a Legendás állatok és megfigyelésüket – csak az a gond, hogy ez nem igazán látszik rajta.

Hagyjuk most azt, hogy hányszor mondta korábban, hogy a hét Harry Potter-regény után nem lesz több Harry Potter-történet, mert teljesen mindegy: aki nem szereti a sorozatot, annak úgyis mindegy, aki meg szereti, csak örülhet, hogy azóta kiadták a sorozat hetedik része után tizenkilenc évvel játszódó Harry Potter és az elátkozott gyermek című színdarabot. Ami ráadásul egyáltalán nem is sikerült rosszul.

Most pedig bemutatták az ötrészesre tervezett, ugyanebben az univerzumban, de hetven évvel az első kötet előtt játszódó, így szinte teljesen a Harry Potter-regényekben megismert nevek nélküli Legendás állatok és megfigyelésük-sorozat első részét, amit ráadásul David Yates, a négy utolsó Potter-film rendezője vitt filmre.

Persze ez a cím nem ismeretlen azok számára, akik olvasták az eredeti köteteket: abban ez a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola egyik tankönyve, amit egyébként félig-meddig viccből ki is adtak Magyarországon is önálló füzetkeként, A kviddics évszázadaival együtt. De a film természetesen nem ebből készült, mivel ez a szöveg nem volt más, mint egy jó néhány varázslény jópofa leírását felsoroló kislexikon, mindenféle történet nélkül. Viszont mindenki legnagyobb örömére Hollywood a lehető legautentikusabb alkotót kérte fel, hogy írjon ilyen címmel filmforgatókönyvet: J. K. Rowlingot.

Máskülönben jogos lett volna a félelem, hogy a film nem fogja megismételni azt, ami miatt olyan sok millióan beleszerettek a Harry Potter-történetekbe: teremtett egy – A Gyűrűk Ura dramaturgiájából sok mindent átvevő, de azért – egészen újszerű mitológiát, egy saját univerzumot, ahol egészen mások, szabadok, egyszerre játékosak és félelmetesek voltak a szabályok. Rowling nélkül talán egy egyszerű, varázspálcával robbantgatós, városrombolós, a főgonosz után loholós, a szó legrosszabb értelmében hollywoodias szuperprodukció született volna. A furcsa már csak az, hogy Rowling ide, Rowling oda, mégis pont ez történt.

Pedig az író tényleg bekeményített, nem vette félvállról a dolgot, és rendesen nekiment a saját világának. A „boldog békeidőkben”, az 1926-os New Yorkban játszódó történet háttere valójában egészen sötét, pont, mint az operatőr Philippe Rousselot (Interjú a vámpírral, Veszedelmes viszonyok, Sherlock Holmes) képei, amelyek olyan szürkék, hogy az ember néha elgondolkodik, nem állította-e be rosszul a gépész a fényezést. Rowling New Yorkjában hiába szól a háttérben végig a jazz, egy Ku-Klux-Klanhoz hasonló szervezet osztogatja az uszító szórólapokat, miközben

Csak épp itt máshogy nevezik ezeket a személyeket és szervezeteket: KKK helyett az Új Salem Társaság uszít a kisebbség ellen, akik most nem a színes bőrűek, hanem a varázslók, a törvények nem a bőrszín szerint kevert, hanem a varázsló-varázstalan házasságot tiltják, Hitler megfelelője pedig egy bizonyos Gellert Grindelwald nevű sötét varázsló – akinek a későbbi sorsáról elég sokat tudhat, aki figyelmesen olvasta a Harry Potter-regényeket.

Rowling már nem áldoz energiát a varázsvilág működésének bemutatására, úgyis mindenki pontosan emlékszik például a tértágító bűbájra, ami révén gond nélkül elférhet egy teljes varázsállatkert egy kézipoggyászban. A film azért így is érthető valószínűleg mindenki számára, a Potter-szűzek letudhatják annyival a dolgot, hogy „hát varázslat, bármi belefér”, és kész.

Ehelyett próbál egy vészjósló társadalmi környezetet felvázolni, és most, hogy Donald Trump megnyerte a választásokat, az amerikai kritikusok alighanem meg is találják majd benne az aktualitást. De akármennyire is örömteli, hogy egy hollywoodi blockbuster akar valamit mondani a világról, a filmnek ez a része messze nem annyira érdekes, hogy elfeledtesse azt a hiányt, amit a Harry Potter-történetekben mindig ott lévő hangulat hiánya okoz.

Azokban ugyanis – persze nem elsősorban az általában azért nem túl jól sikerült filmekben – a varázslás inkább csak eszköz volt, a történetek mindig emberi dolgokban gyökereztek, ember és ember közötti vagy egyéni lelki konfliktusokat kellett megoldani, amihez sokszor kapóra jött a varázspálca. A Legendás állatok és megfigyelésük viszont már elsősorban a varázslás és a mágikus világ – főleg 3D-ben – fantasztikusan hú-de-csodás létére épül.

Ez most nem álom: nincs nekem ennyi fantáziám!

– kiált fel a film mugli főhőse, amibe azért nehéz nem belehallani az alkotók melldöngető büszkélkedését. Mert a film kétharmadrészt arról szól, hogy a CGI-animátorok minél jobban kiélhessék magukat, és tényleg ki is élik: hihetetlenül látványosak, fantáziadúsak és sokszor jópofák vagy cukik a varázslények, és nincs semmi, amit varázspálcával ne lehetne megtenni, teljes városrészek lebontásán, majd újraépülésén keresztül.

De ez a három harmados felosztás mégis nagyon rányomja a bélyegét a filmre. Az egyik harmadban a címszereplő legendás állatokban lehet gyönyörködni szinte céltalanul; olyannyira, hogy ezek a részek tartalmilag sokszor gyengébbek egy rossz bohózatnál, ahol az ügyefogyott főszereplő véletlenül bajt okoz a csetlés-botlásával, aztán szaladgálva üldöz egy cuki kis lényt, aminek rögeszméje, hogy fényes tárgyakat lopjon el, vagy egy másikat, ami meg párzani akar, és az előcsalogatásához egy embernek kell seggrázós násztáncot imitálnia. És, mintha a Legendás állatok egy Harry Potter-film bővített változatos, extra DVD-lemeze lenne, az alkotók kisgyerekként játszadoznak az olyan varázsapróságokkal, mint a pálcával levezényelt vacsorafőzés, ruhavasalás, öltözködés és az élet hasonló egyszerű örömei.

A másik harmadban a szereplők átmennek Hihetetlen Hulkba, csak épp nem fegyverrel vagy testi erővel, hanem varázslattal döntik össze sorra a házfalakat és okoznak nagyobbnál nagyobb robbanásokat, elfeledve mindazt a visszafogottságot, ami néhány nagyobb csatajelenetet kivéve mindig jellemezte a Potter-sztorikat. Ez pedig nem több egy Doktor Strange-utánérzésnél (még ha a két film egyszerre is készült), ami egyébként a maga műfaján belül van is ugyanolyan jó, mint bármilyen profi, látványos fantasy-akciófilm. De ez a „maga műfaja” nem olyasmi, ami miatt a Harry Potter-rajongók anno tódultak a mozikba. Csak valami olyan, amit persze nem rossz nézni, de a Legendás állatok és megfigyelésük nélkül is mindig akad tizenkettő vagy egy tucat a mozikban.

Azt az élményt csak a harmadik harmad adná meg, ha mindössze egy harmad elég lenne ehhez. Ebben szépen és átgondoltan épül az a cselekmény, amit egyébként akár tényleg ötrészesre is lehet majd húzni: a varázsvilágban egyre nyomasztóbban alakuló helyzet, Grindelwald aggasztó terveinek és közben a varázs- és muglitársadalom oda-vissza működő rasszizmusának felvázolása. Viszont mindez tényleg már-már marginális ebben a bevezető részben, amivel az a legnagyobb baj, hogy ehhez mérten egyszerű is: a valós cselekmény, a leendő konfliktus alapja összefoglalható lenne maximum három összetett mondatban.

Pedig tulajdonképpen jók lennének a karakterek, csak nem igazán marad idő a jellemük felrajzolására a nagy CGI-szelidítésben; igazán csak a főszereplő, a későbbi tankönyvet író és a lényeit véletlenül folyton szabadon eresztő Göthe Salmander válik az effektrengeteghez hasonlóan három dimenzióssá. A Világ Legirritálóbb És Egyik Legtehetségtelenebb Színészének, Eddie Redmayne-nek még jót is tesz, hogy kevesebb idő jut a pszichologizálásra; így élete legkevésbé idegesítő alakítását hozzá. Jók és tényleg meglepőek a csavarok, különleges az atmoszféra, különösen az egy az egyben a Csillagok háborúja Mos Eisley bárjáról másolt varázssöpredék-csehóé, és a csodálatos Ezra Miller a maga korlátozott játékidejében is hátborzongató tud lenni.

Szóval a Legendás állatok és megfigyelésük mind a három harmadában találni egy csomó jó dolgot, még ha ezek a részek túl élesen is válnak el egymástól.

Ha az egésznek nem lenne semmi köze a J. K. Rowling által megteremtett világhoz, akkor ennél nyilván nem is lett volna érdekes többet várni egy efféle látványos, szórakoztató blockbustertől. Csakhogy van köze hozzá, még akkor is, ha ezt ezúttal nem olyan könnyű elhinni.