Naná, hogyha egy sajtótájékoztatón amerikai értelmiségi művészek lépnek a mikrofon mögé, akkor az újságírók világpolitikai kérdésekkel fogják őket bombázni. Főleg, ha van közöttük egy mexikói is. Úgyhogy sejteni lehetett, hogy a Berlinale legelső ilyen sajtóeseményén, ahol a versenyprogram zsűrije mutatta be magát, sorjázni fognak a hasonló kérdések. Az túlzás, hogy sorjáztak, de volt alkalma mindenkinek elmondani, hogy mit is gondol arról a helyzetről, hogy Trump lett az elnök.

A zsűrielnök Paul Verhoeven (Az emlékmás, Csillagközi invázió, még megannyi remek film) főleg a legújabb filmjéről, az Elle-ről beszélt, és arról, hogyan volt képtelen a mára Oscar-jelölt thrillerét az Egyesült Államokban leforgatni. Verhoeven nagyon sokáig számított Amerikára, de a stúdió, akivel tárgyaltak, csak a saját 6-7 színésznőjét akarta a szerepre, ők pedig nem vállalták el. Amikor az egész produkció Franciaországban valósult meg, Isabelle Huppert (akinek az Oscar-jelölést köszönheti a film) simán igent mondott. Verhoeven szerint Hollywoodot nem az új technológiák veszélyeztetik, hanem az, hogy minden a pénzügyi eredményről szól. A stúdiók sok pénzt akarnak, ezért sokkal biztonságosabb filmeket gyártanak, és nem korhatárosokat, és főleg nem annyit, amennyi a nyolcvanas évekre jellemző volt. Ő már csak tudja, ő rendezte a Robotzsarut.

Hollywood veszélyeztetése egyébként annak kapcsán merült fel, hogy egy újságíró megkérdezte a zsűrit, nem félnek-e az új technológiáktól, például attól, hogy egy régóta halott színészt feltámasztanak számítógépes animáció segítségével. A szintén zsűriben ülő Diego Luna elkezdett mosolyogni, hiszen pont ő játszott a Zsivány Egyesben, amiben Peter Cushingot, és a fiatal Carrie Fishert is számítógépekkel hozták létre. Luna elmondta, hogy ő nem tart ezektől a dolgoktól, hiszen a Zsivány Egyes karaktereit is el kellett színészeknek játszaniuk, tehát nem vettek el munkát senkitől. Hozzátette, hogy régen ő még attól tartott, hogy mindenki telefonjába került egy kamera is, de ez azért elég könnyen sikerült megszoknia.

Diego Luna mexikói, úgyhogy egy másik újságírói kérdésre elmondta, hogy most gyűjti a tapasztalatokat Berlinben a különböző falak lebontásáról, és viszi haza Mexikóba. Luna elmondta, hogy havonta két-háromszor átszeli az amerikai-mexikói határt, és nem fogja hagyni senkinek, hogy közé, és az ottani szerelmes történetei közé álljon. Maggie Gyllenhaal pedig azt az ajánlást kapta az öt éve ugyanitt zsűritagoskodó testvérétől, Jake-től, hogy rengeteg olyan filmet látott itt, Berlinben, amit az Egyesült Államokban nem, Maggie pedig örül neki, hogy ezekről, és a filmek témájáról szabadon, mindenféle retorzió nélkül beszélhet Európában.

A nagy politizálás miatt érthető, hogy miért lehetett az idei Berlinale nyitófilmje a Django, egy francia dráma a világ legjobb gitárosáról, Django Reinhardtról. Étienne Comar filmje pont arról szól, amitől a művészek rettegnek: egy népszerű, hatalmas elismerésnek örvendő zenészt próbál egy fasiszta diktatúra először keretek közé szorítani, aztán teljesen megsemmisíteni. Nem a gitáros egész életét mutatja be, hanem bő két évet, 1943-től a második világháború majdnem végéig, a párizsi csúcskorszaktól egészen addig, miután túlélte családjával a romák üldöztetését.

De sajnos a Djangót csak a politikai áthallása miatt lehet igazán értékelni, mert életrajzi filmnek, sőt, sokszor drámának is annyira lapos és érdektelen, hogy néha egészen meglepő. Comar rendezése nem túl izgalmas, a zenés jelenetek marha hosszúak, és hallgatni mondjuk jó őket, de nézni már kevésbé. A legnagyobb hiba az, hogy Django (Reda Kateb) figurája egyáltalán nem érdekes. Persze, egy zenészzseni a két lebénult ujja ellenére, kicsit iszákos, utálja a nácikat, de ettől még nem lesz egy különösen szimpatikus karakter. Főleg akkor, amikor még a bajszát sem hajlandó levágatni, hogy ne tűnjön fel az arca a vidéki német tiszteknek.

A többi karakter sem járt sokkal jobban, Cécile De France megkapta a nácikkal kokettáló, de valójában az ellenállást segítő szőke nő hálátlan figuráját, Palya Bea pedig Django feleségeként nem lett sokkal több, mint biodíszlet, akit életre lehet hívni, ha a főszereplőt kicsit szimpatikusabbnak kell beállítani. Sosem lesz teljesen az, sajnos. És mivel a címszereplője nem éppen az a könnyen szerethető típus, a Django sem lesz az a könnyen szerethető film, mert azon kívül, hogy felmond bizonyos (sokszor kitalált) részleteket a zenész életéből, és megmutatja a leghíresebb zenéit, sokkal több élményt nem ad. 4/10