Senki meg nem mondaná a filmjei alapján, de a görög Jorgosz Lantimosz egy kifejezetten kedves, kedélyes fickónak tűnik, annak a fajtának, akinek ki lehet önteni néha a lelket, ő meg cserébe meghallgat, van pár kedves szava, aztán viccelődik egy nagyot. Azért mondom, hogy senki nem mondaná meg ezt a filmjei alapján (Kutyafog, A homár), mert azok mind szörnyen fekete humorú, bizarr, visszafogott, erőszakos, rémisztő alkotások, egytől egyig. 

És jók. Lantimosz lett a legnagyobb neve, a, hát valljuk be, főleg egyszemélyes új görög filmes hullámnak, és ez a hullám elérte Hollywood partjait, vagy legalábbis azokat a színészeket, akiknek a mainstream karrier nem pálya, hanem kihívásokat keresnek. Így került A homárba Colin Farrell és Rachel Weisz, és így került a Cannes-ban bemutatott Egy szent szarvas meggyilkolásába megint Farrell, és a mostanában hatalmas karrierköröket futó Nicole Kidman, csak ezen a cannes-i fesztiválon négy filmje szerepel. És egy pici szerepben Alicia Silverstone is.

Pedig a nagy nevek ellenére az Egy szent szarvas meggyilkolása egy akkora furcsaság, hogy nem is nagyon lehet hasonlítani más filmhez, csak esetleg más Lantimosz-filmhez (tessék: nem olyan vicces, mint A homár, de nem is olyan kegyetlen, mint a Kutyafog). A sztori egy görög mitológiából ismert történet feldolgozása és átköltöztetése az amerikai külvárosba, de hogy pontosan melyik történet, azt nem mondom el, mert jobb meglepődni. Az is segít, ha annyira nem vagyunk képben a görög mitológiával, hogy a cím alapján nem esik le egyből.

De mindenféle rontóc nélkül ez a sztori: egy középkorú sebész (Colin Farrell) boldogan él a két gyerekével, és a szemész feleségével (Nicole Kidman), de gyanúsan sok időt tölt egy tinivel (Barry Keoghan, ezt szokták breakout-szerepnek hívni az angol-amerikai sajtóban). Senki sem érti, hogy miért, amíg aztán a fiú egy nap előáll azzal, hogy a szándékai nem igazán barátságosak. Ő bosszút akar állni a múlt egyik sérelméért.

Oké, görög tragédia, nagy szó, sokat láttunk már ilyet. De így nem. Az Egy szent szarvas meggyilkolása ugyanis teljesen olyan, mintha egy babaházat néznénk belülről, amiben beszélő bábok a főhősök, akiknek halálos sebet okozna mindenfajta érzelem kifejezése. Ugyanolyan hangsúllyal beszélgetnek életveszélyes helyzetekről, mint egy karóra szíjáról. Két hatása lesz: nagyon vicces, és nagyon félelmetes, mert ha ezek az emberek teljes nyugalommal beszélnek halálról és gyilkosságról, akkor mire lehetne képesek? A félelemre még rátesz nem is egy lapáttal, hanem egy egész platóskocsival a filmzene, ami olyan, mint a legbrutálisabb horrorokban, Ligeti György, sikoltások, torz vonósok, mintha Lantimosz kérésére a világ legdurvább rémálmát akarták volna megzenésíteni.

Ami még durvább a színészek fapofájával, tényleg, egy samponreklámban több érzelem van, mint itt bármikor. Ettől lesz olyan bivalyerős az Egy szent szarvas meggyilkolása, és ezért lehet annyira megdícsérni Farrellt és Kidmant, mert amit itt művelnek a filmben, na annál nagyon nehéz lehet kevesebbet nyújtani. Nem arról van szó, hogy lusták, hanem hogy végtelenül visszafogják magukat. Most tessék elképzelni a helyzetüket, én egy tejet nem tudok anélkül venni a boltban, hogy ne vágjak arcokat.

Az Egy szent szarvas meggyilkolásának reggeli sajtóvetítésén fújoltak rendesen a film végén a savanyújóska kritikusok, pedig érdemes látni. Nem a mitológiai történetéért, hanem a megvalósításért. Annak ellenére, hogy Lantimosz stílusa ismerős lehet (a kertváros képei tisztára a Kék Bársony- és Twin Peaks-korabeli Lynch), de ezt a visszafogottságot, vegyítve a teljes őrülettel, és a nagyon, nagyon fekete, már szinte elképzelhetetlenül sötét humorral, kevés rendezőnél lehet ilyen zsigerien érezni. Az új filmjének első képe egy nyílt szívműtét, az egyik utolsó pedig az, hogy valaki ketchupot nyom egy tál sültkrumplira. Most képzeljük el azt, hogy valaki ketchupot nyom egy emberi szívre. Ez az Egy szent szarvas meggyilkolása.

Az Egy szent szarvas meggyilkolása idén bekerül a magyar mozikba is, méghozzá december 28-án.