“Be kell valljam, akkorák a cicijei, hogy elsőre azt hittem, a Hindenburgot látom, csak kétszer” – írta egy olvasó a mára megboldogult Screw magazin egyik 1977-es számában, utalva a náci Németország ikonikus léghajójára. Chesty Morgan keblei tényleg hatalmasak voltak, fénykorában a több mint 185 centis mellbőségével a világ legnagyobb természetes cicijeiként emlegették őket a szakmában.

Chesty Morganről szinte legendaként beszél mindenki, aki ismeri a munkásságát: Tom Waits megénekelte az egyik számában, egy svéd zenekar róla nevezte el magát, Fellini meghívta a Casanova forgatására, a legtöbben mégis az elképesztő életművet maga mögött tudó rendezőnő, Doris Wishman filmjeiből ismerik, amelyekben óriási mellei közé szorítva a gazfickók fejét fojtja meg áldozatait.

A hihetetlen méretekkel megáldott Chesty Morgan (vagy ahogy a személyi iratain szerepel: Lillian Stello) nem sokkal a második világháború kitörése előtt, 1937 októberében, született Liliana Wajc néven. Varsó közelében éltek, kezdetben jól, ám amikor a nácik megszállták Lengyelországot, a jómódú zsidó család elvesztette a megélhetésüket biztosító áruházat, majd nem sokkal később gettóba kényszerültek.

Édesanyja, Eva, egy nap elindult, hogy cipőt szerezzen az egyik unokahúgának, a nácik azonban egy utcai söprögetés során elfogták, teherautóra kényszerítették, és elvitték. Az alig pár éves Liliana minden nap félretett neki némi elemózsiát, hogy ha az anyukája esetleg éhesen térne haza, legyen mit ennie, ám soha többé nem jött vissza. A kislány hamarosan a másik szülőjét is elvesztette, az édesapja, Leon, egy gettólázadás során halt meg.

Szülei halála után Liliana Izraelbe került, ahol különböző árvaházakban nevelkedett, majd egy kibucban (önellátó kollektív település, ahol mindenki egyenlő, a vagyon egy jelentős része közös stb.) élt tovább, ahol ápolónőnek tanult. Bár a fiúk valósággal bolondultak érte, a rengeteg tragédiát átélt lány önbecsülése alacsony volt, nehezen tudott feloldódni. Egy napon aztán megismerkedett egy Amerikából érkező férfival, mindössze öt nappal később pedig már férj és feleség voltak.

Lillian szerelmét követve New Yorkba költözött, ahol két gyermeket szült férjének. “Nagyon jó ember volt, és remek családfenntartó” – mesélte 2009-ben a Tampa Bay Timesnak. A férfinak több hentesüzlete volt, és olyan keményen dolgozott, hogy alig látta a gyermekeit. Lillian megpróbált besegíteni neki a munkában, ám Joseph Wilczkowski olyan feleséget akart, aki otthon marad a gyermekeivel. “Ez az egyetlen problémám volt csak vele, szerettem volna dolgozni, és egy kis saját pénzt.”

A család azonban nem sokáig lehetett boldog: Lilliant egy éjszaka telefonon értesítették a rendőrök, hogy baj történt, a férjét fegyveres rablók ölték meg Brooklynban. Az elkövetők Wilczkowskit és két alkalmazottat a hűtőbe zártak, majd halálra lőtték és szúrták őket. Lillian 27 éves volt, amikor megözvegyült, és bár nem sokon múlt, hogy ne váljon annak a képzeletbeli klubnak a tagjává, ahová Brian Jonest, Jimi Hendrixet, Janis Joplint, Jim Morrisont, Kurt Cobaint és a többieket sorolják, végül az öngyilkosság helyett a gyerekeit választotta. Nagyobbik lánya, Eva (a nagymamája után) négy éves, a kisebbik, Lila pedig csupán négy hónapos volt, amikor apjukat elvesztették.

Az özvegy szexbomba

Wilczkowski nem hagyott a feleségére nagy vagyont, New York már akkor is drága volt, Lillian pedig a nyelvet bizonytalanul beszélő bevándorlóként, egyedülálló, kétgyermekes anyaként állandóan attól rettegett, hogy kislányaival az utcára kerül. A férfiak viszont sorban álltak a kegyeiért, néhányan még a kezét is megkérték, ő azonban úgy érezte, soha nem lesz képes újra megházasodni. A korán elárvult, majd megözvegyült Lillianben ugyanis az az érzet alakult ki, hogy akit igazán megszeret, azt idővel úgyis el fogja veszíteni.

Az elkeseredett nő egy nap arra kérte az egyik udvarlóját, hogy segítsen neki munkát találni, mire a férfi elvitte őt egy füstös szórakozóhelyre, ahol éppen egy nő vetkőzött a színpadon, a közönség meg lelkesen huhogott neki.

Rendkívül vonzó vagy, Lillian. Tudod, hogy meg tudnád csinálni. És megfizetnének érte

– mondta neki az udvarló. “Soha többé nem akarlak látni” – vetett végett a randevúnak a vérig sértett nő, majd elviharzott a klubból.

Lillian aztán átgondolta az ajánlatot és a férfi szavait, majd úgy döntött, belevág az új karrierbe. Vélhetően Gábor Zsazsa után eleinte Zsa Zsa néven kezdett el fellépni, később azonban egy nightclub-tulajdonos javaslatára Chesty (azaz kb. bögyös) Morganre keresztelte át magát. Az első munkanapján még olyan szégyenlős volt, hogy nem merte ledobni a melltartóját, később azonban még fel is jelentették, mert megengedte közönségének, hogy a saját kezükkel győződjenek meg arról, hogy a keblei valódiak, neki nem szükséges kés alá feküdnie.

A munka annyi pénzt hozott, hogy Lillian idővel egyedi fellépőruhákat vásárolhatott, koreográfushoz járt, fellépéseinek köszönhetően beutazta az Egyesült Államokat, megtanult vicceket mesélni és énekelni is.

Nem csak egy butus, nagymellű lány voltam

– mondta egy interjúban Lillian, akivel többször is előfordult, hogy egy hét alatt mintegy hatezer dollárt keresett, pedig kikötötte, hogy deréktől lefelé nem mutat meg semmit, és nem vonul félre egyetlen vendéggel sem valamelyik külön szobába. Chesty Morgan szerint a legtöbb nightclub-tulajdonos azt várta a lányoktól, hogy alkoholért és drogokért cserébe dolgozzanak, ő azonban anyaként nem hagyhatta el magát, szüksége volt a pénzre. “Senki ne mondja nekem, hogy gyere San Franciscóba, édes, néhány show erejéig. Fizessetek nekem egy hetet! Át kell repülnöm az egész országot, távol kell lennem a gyerekeimtől, valami idegen hotelben kell megszállnom, nem marad időm aludni sem. Ezt mindet meg kell fizetnetek!”

Chesty Morganre hamarosan a filmipar is felfigyelt, elsőként a kultikus sexploitation-rendező, Doris Wishman csapott le rá, akit sokat sejtetően olykor csak a női Ed Woodként szoktak emlegetni. Lillian – továbbra is Zsa Zsa néven – elsőként a filmes Deadly Weapons című mozijában szerepelt, amelyben rémes akcentusa ellenére főszerepet kapott – a filmben egyébként szinkronizálták, így nem az ő hangját halljuk. Lillian a filmben bosszút áll azokon a gengsztereken, akik a szerelmét megölték. Ellenfeleinek egyike Harry Reems, a legendás felnőttfilmes, a Mély torok sztárja. A Deadly Weapons folytatásában, a Double Agent 73-ban (ami pontosan 73 perc hosszú) Chesty Morgan már titkosügynökként ered a rosszfiúk nyomába.

A dúskeblű Lillianre még Federico Fellini is felfigyelt, amikor az Amarcord miatt épp New Yorkban járt. Az olasz filmes meg is invitálta a Casanova forgatására, Chesty Morgan pedig feketére festette a haját, és Rómába repült. A jelenetében Chesty és a címszereplőt alakító Donald Sutherland egy asztal körül kergetőzött, de Fellini végül kihagyta a részt a film végleges változatából. A jelenetet viszont egy dokumentumfilm megőrizte, és az interneten is elérhető. (Aki nagyon-nagyon figyel, az a film elején állítólag egy nagyon rövid pillanatra elcsípheti a Casanovában.)

Chesty Morgan filmes karrierje itt még nem teljesen ért véget: a Deadly Weapons és a Double Agent 73 jelenetei feltűnnek John Waters 1994-es, Titkos gyilkos mama (Serial Mom) című filmjében. A botrányfilmes még egy szerepet is szánt neki a Rózsaszín flamingók (ebben eszik Divine, a transzvesztita sztár járdáról felvett kutyakakit) folytatásában, a Flamingos Forever azonban végül soha nem készült el.

Új szerelem, új tragédia

A Deadly Weapons és Double Agent 73 megjelenésének évében, 1974-ben Lillian újraházasodott, első férje elvesztése után kilenc évvel hozzáment egy Dick Stello nevű baseballbíróhoz, aki 12 éves koráig szintén egy árvaházban élt. Chesty és Dick (milyen szépen mutat ez a két név együtt!) jól kijöttek egymással, azonban mivel a munkájuk miatt mindketten sokat utaztak, keveset látták egymást, ami a kapcsolat végéhez vezetett. Öt év után, 1979-ben elváltak ugyan, de kapcsolatuk a házasság után is szoros maradt.

1984-ben Lilliant újabb tragédia érte: nagyobbik lánya meghalt egy New York-i közlekedési balesetben. Bár már nem voltak együtt, a nehéz időkön szintén a volt férje segítette át. Aztán őt is elvesztette: Dick Stello 1987 decemberében az autójával megállt egy kétsávos úton, kiszállt a járműből, és amíg a saját kocsija és egy másik autó között állt, egy harmadik jármű hátulról nekiszáguldott az ő autójának, a férfi pedig a két autó között azonnal életét vesztette.

Lillian nagyon nehezen tette túl magát azon, hogy egy újabb szerettét is el kellett veszítenie. Amikor nem a színpadon állt, gyakran sírt, de még négy évet dolgozott. Utoljára 1991-ben lépett fel Houstonban, az öbölháború legelső éjszakáján. A nézők előtt vidáman viselkedett, de a színfalak mögött ő is a tévéképernyőre tapadt.

A visszavonulása óta Lillian Floridában él (a Tampa-öbölben), otthonában pedig dobozokba csomagolva őrzi régi fotóit, plakátjait és fellépőruháit. A Tampa Bay Times 2009-es cikke szerint szívesen sétál reggelente, süt citromtortát a barátainak, tartja rendben a portáját, és végzi el a ház körüli teendőket. Hatalmas terhei miatt – amelyeket máig cipel, és amelynek karrierjét köszönheti – a háta gyakran fáj, mégsem tudja magát rávenni a mellkisebbítő műtétre, mert nem bízik az orvosokban. De nem bízik a politikusokban sem, főleg nem a demokratákban. Mint mondja, szabadidejében és főzés közben főleg a Fox Newst nézi. Lengyel akcentusát máig nem vetkőzte le, és vallja, hogy ha azt szeretnénk, hogy jól alakuljanak a dolgaink, néha a saját kezünkbe kell vennünk azokat. Ő pontosan ezt tette.