Aaron Sorkin huszonöt éve megírta a négy Oscarra jelölt Egy becsületbeli ügy című Tom Crusie-, Jack Nicholson- és Demi Moore-filmet, és azóta folyamatosan a csúcson van. Saját sorozataival, Az elnök embereivel és a Híradósokkal két Golden Globe-ot és számtalan Emmy-díjat nyert, majd jött az Oscar-jelölt Charlie Wilson háborúja Tom Hanksszel és Julia Robertsszel, aztán A közösségi háló című Facebook-filmért végre ő maga is megkapta az Oscart. Valamiben mégis abszolút kezdő, és nem is győzi hangsúlyozni, mennyire zöldfülű is: most rendezett először filmet.

A Magyarországon nemrég bemutatott Elit játszmát nagy Oscar-esélyesnek tartják, és tényleg igazi mestermű. A főszereplő Jessica Chastain lenyűgöző alakítást nyújt benne, a forgatókönyvről azt írtuk a kritikánkban, „a klasszikus, hagyományos történetmesélés és dramaturgia csúcsteljesítménye”, a rendezésről meg azt, olyan „mintha Martin Scorsese rendezett volna meg egy Spielberg-féle életrajzi filmet Guy Ritchie hatása alatt”. Pedig az Elit játszma „csak” újra elmond egy nem is túl régen megesett igaz történetet, Molly Bloomról, aki a világ legkomolyabb, eleinte félig, aztán már teljesen illegális pókerpartijait szervezte Hollywood sztárjainak, Wall Street-i bankároknak, végül pedig az orosz maffiának.

Aaron Sorkinnal a Zürichi Filmfesztiválon találkoztunk, röviddel a film világpremierje után, októberben. Az író-rendező egy sajtókonferencián mesélt az igazi pókerkirálynőről, a saját szemérmetlen lopásairól, arról, mitől rettegett a forgatáson, de a gyerekkoráról és arról is, miért gondolja, hogy a világhírű monológjait bárki megírhatná. Sőt, elkövette azt is, ami sokak szerint a legnagyobb bűn, amit egy amerikai elkövethet: keményen beszólt Amerikának.

A maga jellemző, ironikus és szerény módján rögtön azzal kezd:

Minden figura, akit valaha megírtam, okosabb nálam.

A családom minden tagja és minden barátom világ életemben okosabb volt nálam. Nem is értem, miért barátkoztak velem, talán én lehettem a kabalafigurájuk. Úgy nőttem fel, hogy körülöttem egy csomó okos ember vitatkozott egymással, és ezt imádtam. A vacsoraasztal körül, ha valamit el lehetett mondani egy szóval, vagy el lehetett mondani ugyanazt tízzel, a rokonaim közül senki egy pillanatig sem habozott, melyiket válassza. És ez rám is átragadt. Ráadásul valakinek mindig muszáj volt az ördög ügyvédjét játszania, pláne, mert a családomban mindenki jogász, kivéve anyukámat, ő viszont tanár. Úgyhogy számomra olyan okos emberek szócsatáit megfogalmazni, mint másnak az, ha cowboyokról írhat.”

És pont ennyire egyszerűnek is tartja, hogy abszolút egyedi, ezernyi díjat hozó monológokat írjon. Ami nemcsak könnyű, de még gyorsan is megy. „Ha minden jól megy, ha már tudom, miről fogok írni, ha eljutok arra a szintre, hogy ugyanolyan feldúlt és feszült legyek, mint a karakter az adott jelenetben, akkor annyi idő megírni egy monológot, ameddig az tart, hogy legépeljem a szavakat. Igaz, nagyon sokat mozgok írás közben, fel-alá járkálok, és eljátszom az egészet, megjegyzem, nagyszerűen: Jessica Chastain is nagyon jó Molly Bloomnak, de én még nála is jobb vagyok. Fenséges volt az alakításom a dolgozószobámban. Írás közben egyébként bármit megteszek, ami ahhoz kell, hogy eljussak a célig: ha fejen kell állnom egy rágógumival a számban, akkor azt. Visszatérve az írás sebességére: ha az ember mögött van ott van kétórányi film, és végig ment vele, akkor ezt bárki meg tudná csinálni. Bárki meg tudná írni Jack Nicholson beszédét az Egy becsületbeli ügyben, és igazából bármit, amit eddig írtam. Akkor úgy jön az emberből a szöveg, mint a ketchup a tubusból.”

Egy kérdésre válaszolva elmondja, vázlatot se nagyon ír, legfeljebb egy keveset, de soha nem az egész filmről: „Még sosem álltam neki úgy forgatókönyvnek, hogy rögtön mindent tudtam volna róla. Az Elit játszmában például a nyitójelenet volt meg a fejemben: imádtam, hogy

az első tíz percbe több akció szorult, mint az összes többi filmembe együttvéve.

Amikor írok, az olyan, mintha zseblámpával a kezemben haladnék a sötétben: csak azt látom, mi van előttem, és mindig csak akkor pillantom meg a következő dolgot, amikor eljutok odáig.”

De azért akármilyen sebesen jár a keze a nyilván tényleg tök egyszerű szövegeket írva, azért van, hogy leblokkol, és az Index kérdésére válaszolva részben épp ezt nevezi meg indokként, miért ír a világ egyik leghíresebb sorozatírója pont akkor mozifilmet, amikor egyre több a lehetőség a sorozatgyártásban. „Imádom a tévét, imádtam minden percet, amit sorozatok írásával töltöttem. De a tévés munkák időbeosztása kegyetlen: akkor is írnod kell, amikor épp nem vagy formában, muszáj odaadnod a színészeknek, és muszáj, hogy le is forgassák. Pedig gyakran megesik, hogy épp nem megy jól az írás. Ha filmről vagy színdarabról van szó, felhívhatom a megrendelőt, és közölhetem, hogy bár szeptembert beszélünk meg, inkább november lesz az, mert elakadtam. De ha ki van tűzve a sorozat következő epizódjának megjelenési időpontja, ezt lehetetlen megtenni. Ettől még persze ha valami olyan ötletem lesz, ami sorozatért kiált, mindez nem fog visszatartani. Amerikában jelenleg a legjobb színházi előadások a tévében vannak. Ez ma a tévézés aranykora. Mondjuk lehet, hogy ezt nem pont egy filmfesztiválon kéne kijelentenem, de higgyék el, a mozi nem megy sehová, az emberek mindig is vágyni fognak a jó filmekre.”

Persze azért nem pusztán a kényelmesebb időbeosztás kellett ahhoz, hogy elkészüljön az Elit játszma.

Amikor először találkoztam Molly Bloommal, minden megváltozott.

Három évvel ezelőtt egy ügyvéd azt mondta: »Tudom, hogy ez bénán hangzik, de nem olvasnád el az ügyfelem önéletrajzi kötetét? Épp most jelent meg. És ha tetszik, esetleg találkozhatnátok is.« Azt mondtam, persze, miért ne. Elolvastam a könyvet, és nagyon tetszett, úgyhogy elmentem a találkozóra is. És ez sorsdöntő volt. Először csak egy órát beszélgettünk, aztán másnap még egyet, és még egyet – és ez így ment hat hónapon keresztül.”

Viszont az Elit játszma mégsem a magyarul is kiadott önéletrajzi regény adaptációja, illetve legfeljebb félig az: a film persze részletesen bemutatja a későbbi pókerkirálynő síbajnokként töltött fiatalkorát és az egyre nagyszabásúbb pókerjátszmákat is, de legalább felerészben arra koncentrál, mi történt, miután a könyv megjelent, és miután Molly Bloomnak bíróság elé kellett állnia egy nagyon sok év börtönről és nagyon sok millió dollár büntetésről döntő perben.

„Kiderült, hogy amit Molly megírt, az csak a jéghegy csúcsa, és még van mögötte egy nagyszerű történet, amit valamiért még nem mondott el másnak, csak nekem. Pedig addigra már jó egy éve bombázták ajánlatokkal – tudták, hogy ő a pókerkirálynő, aki azokat a híres hollywoodi játszmákat szervezte –, de egyiket sem fogadta el. Őket a csillogás, a dekadencia, a pénz és a mozisztárok érdekelték, pedig szerintem ez egy sokkal érzelmesebb történet, aminek Molly nemcsak a megfigyelője, hanem a főszereplője is volt. Egy különleges mozihősnő. Én nem csak arról akartam írni, hogyan iratkozott be Molly a jogi egyetemre egy olimpiai éremmel a nyakában, és hogyan tért le erről a szépen kijelölt útról azért, hogy ő legyen a világ legnagyobb pókerparti-szervezője. Hanem arról, hogy miért nem mentette a saját bőrét azzal, hogy felnyomjon másokat a rendőrségen.” A nyomozók ugyanis felajánlották neki: segíthet magán, ha elárulja, pontosan kik is vettek részt a pókerpartikon, és milyen mocskos ügyeik voltak.

De Sorkinban, ahogy huszonöt éve soha, most sem merült fel, hogy nemcsak írnia kéne, de a kamera mögé is állhatna. „Eszem ágában sem volt meg is rendezni a filmet. Megírtam a forgatókönyvet, odaadtam a producereknek, aztán leültünk, hogy átbeszéljük, melyik rendezők lennének megfelelőek. Majd a végén közölték velem: szerintünk neked kéne megrendezned. Én soha nem azért írok, hogy az emberek elolvassák, hanem azért, hogy eljátsszák, amit leírtam, úgyhogy mindig azt szeretném, ha a lehető legjobb kézbe kerülnének a szövegeim. És miután mindent átgondoltam, és beszéltem pár olyan emberrel, akiket tisztelek, arra jutottam, hogy ebben a kivételes esetben tényleg én lennék a legmegfelelőbb.”

Amire nyilván jön a kérdés: miből gondolta, hogy alkalmas lesz rendezőnek.

Két éve tudom, hogy előbb-utóbb találnom kell egy jó választ erre a kérdésre, de egyelőre még nem sikerült.

A legnagyobb örömmel fogadok bármilyen javaslatot, szóval ha valakinek van egy jó válasza, szóljon! Őszintén mondom, hogy nem tudom, és ezt nem könnyű beismernem. Világ életemben felhúztam a szemöldökömet azon, ha egy író előlépett rendezővé, és azt mondta, azért kellett megrendeznie a saját könyvét, hogy megvédje azt a rendezőktől. De mégis kitől akarnék én bármit is megvédeni? Védjem meg A közösségi hálót David Finchertől? Vagy a Charlie Wilson háborúját Mike Nicholstól? A Steve Jobst Danny Boyle-tól? Már miért ne akarnék ilyen nagyszerű rendezőkkel dolgozni? De ebben az esetben arról volt szó, hogy féltem. Féltem, mert tudtam, hogy erről a témáról legalább háromféle filmet lehet forgatni, ráadásul volt olyan gyümölcs is ezen a fán, ami könnyebben elérhető volt annál, amelyikre én pályáztam. Úgyhogy belevetettem magam, persze az egész nem sikerült volna, ha nem vesznek körbe ilyen tehetséges szakemberek, akik számára az is rendben volt, hogy egy zöldfülűvel kellett dolgozniuk.”

Viszont csalódni éppen nem csalódott. „Minden pillanatát imádtam!” Bár azért baromi ideges volt attól, hogy olyan embereket kell dirigálnia, mint Kevin Costner, aki két Oscar-díjat nyert rendezőként a Farkasokkal táncoló miatt. „Mondjuk neki, amikor először rendezett, azon kellett aggódnia minden egyes felvétel előtt, hogy melyik irányba fog rohanni ötezer bölény. Neki azért nehezebb volt, mint nekem. De ugyanígy éreztem Jessicával kapcsolatban is: már rendezte őt az Oscar-díjas Kathryn Bigelow, Ridley Scott: a legjobbak után mit fog szólni hozzám? De mindketten hihetetlenül nagyvonalúak voltak, ahogy Idris Elba is.”

Mondjuk éppen Sorkin sem egy amatőr, ha arról van szó: annyi Oscar-díjas rendezővel vagy Oscar-díjas projekten dolgozott, amit felsorolni is nehéz lenne. Adódik a kérdés: ellesett-e pár tippet és trükköt a legnagyobb rendezőktől.

Dehogyis: egy az egyben lenyúltam mindent! Nem hatásokról van szó, hanem egyszerű lopásról. 

Valóban mindig aktívan részt veszek a forgatásokon, mert, ahogy már mondtam, az én dolgom nem ér véget az írással. És ha az ember huszonöt évig áll Rob Reiner, Mike Nichols, Bennett Miller, Danny Boyle vagy David Fincher mellett, úgy érzi, egyenesen kötelessége tőlük elrabolni ezt-azt.”

Viszont ha ő a rendező, így nem áradozhat a film rendezőjéről, akkor is úgy beszél, mint bármelyik filmrajongó, csak akkor a színészekről. Főleg a főszereplőről, Jessica Chastainről. „Imádok Jessicáról beszélni, meg arról, mennyire jó volt vele dolgozni, de mindig bennem van a félelem, hogy ezzel megsértem a többi színésznőt, akit végül nem választottam ki a szerepre. Sokat kell még tanulnom arról, hogyan kell az ilyet csinálni. A legjobbak jöttek el a szereplőválogatásra, de amint bejött Jessica, a köszönés után közölte: »Te is tudod, hogy ennek a találkozónak semmi értelme. Egyszerűen csak add nekem a szerepet.« Én meg azt mondtam: oké.”

Persze azért annyira nem érdekli, megsérti-e bármelyik színészkollégát, úgyhogy egészen belemerül Chastain dicséretébe. „Vannak bizonyos dolgok, amiket a színészek nem tudnak eljátszani. Az okosságot nem lehet eljátszani. Nem lehet tettetni, hogy vicces vagy. De Jessicában mindez megvan, túl azon, hogy színésztechnikában is mesteri. És még az is, ami lenyűgözött Molly Bloomban: hogy vág az esze, mint a borotva, és megverne akár engem, akár bármelyik nőt, akit ismerek, ha szellemességből rendeznénk versenyt.”

Azt mondja, az igazi és a filmes Molly között nagyjából olyan a különbség, mint egy fénykép és egy festmény között. De azt leszögezi: minden életrajzi tény igaz a filmben.

Molly a maga szerény módján még mindig őszintén hisz benne, hogy neki kéne az egész világ királynőjének lennie, és ezzel mindenki csak jól járna.

Soha nem találkoztam senkivel, akit ennyire megvert a sors, és mégis ennyire elégedett önmagával. Molly elviselt minden ütést, ami érte, de még mindig ugyanolyan csodálatos a kisugárzása. Mondom mindezt úgy, hogy amikor legelőször találkoztunk, még nem volt teljesen biztos, nem kell-e börtönbe vonulnia, de azt már akkor is tudta, hogy millió és millió dollárral tartozik a kormánynak. És a kormány nem viccel. Rossz ezt kimondanom, de ez a film miatt is van: a kormány egyáltalán nem boldog ettől a filmtől, úgyhogy eléggé megnehezítik az életét. És ez nincs rendben.”

Hiába készült film a pókerkirálynő életéről, úgy volt, hogy ő maga nem lehet ott a premieren, mivel a hatóságok nem engedik, hogy elhagyja Amerikát. „Úgy gondoltam, szervezek majd neki egy privát vetítést, de azt mondta, úgy szeretné látni a filmet, mint bármelyik másikat: egy moziban, másokkal együtt. Úgyhogy egy ügyvéddel elintéztük, hogy 48 órára átjöhessen Kanadában, így a Torontói Filmfesztiválon, a világpremieren látta a filmet. Ott volt a közönségben, amikor az emberek tapsoltak neki a film fontos jelenetében, és azt mondta: hosszú ideje most először nem érezte magát magányosnak.”

Sorkin a sajtókonferencián nemcsak az amerikai hatóságokkal kritikus, de saját országa fehér házi képviselőivel is. És mivel a fesztivált mindössze pár nappal a Las Vegas-i, 59 ártatlan ember értelmetlen halálát okozó mészárlás után rendezték meg, az újságírók szinte mindenkitől megkérdezték, mit gondolnak a megengedő amerikai fegyvertartási szabályokról.

„Finoman figyelmeztettek, mielőtt eljöttem a fesztiválra, hogy azok az emberek is ugyanúgy vesznek mozijegyet, akik Donald Trumpra szavaznak, próbáljam nem nagyon megsérteni őket. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy azok fényében, ami Las Vegasban történt,

ha valaki a jegyeladások érdekében inkább nem szólal meg, akkor egy kicsit az ő felelőssége is lesz a következő ember halála, akit legközelebb agyonlőnek.

Amerikában egy olyan járvány tombol, ami sehol máshol a világon: eszetlen tömegmészárlások vannak nálunk, olyan fegyverek révén, amiket csakis egy dologra terveztek. Arra, hogy a lehető legkevesebb idő alatt a lehető legtöbb embert gyilkolják meg velük. Ezek nem önvédelemre, és nem is szórakozási célra kifejlesztett eszközök, hanem háborús fegyverek. Túl sok a gyáva politikus Amerikában, akik a gyilkosok érdekeit képviselő fegyverlobbi zsebében vannak. Tessék, gondolom, most jó pár mozinézőt feldühítettem.”

Ahogy az egyik újságíró finoman rávilágít, dühösek éppenséggel nemcsak a nézők lehetnek, hanem azok is, akiket bár nem nevez meg sem a film, sem Molly Bloom könyve, de azért a pókerkirálynő lebukása óta elég nyugtalanok lehetnek: a partik résztvevőit. „Senkit nem akartunk lebuktatni. Ha egyszer a film arról szól, hogy a főhőse nem akar pletykálkodni, akkor te sem pletykálkodhatsz a filmeddel, és erről a filmsztárokat is megnyugtattam. Jó, hát szó van pár ijesztő oroszról is, néhány gyilkosról, de semmi több. Végül is boldog életet éltem, és hosszabbat is, mint amennyit az emberek mondjuk ötszáz éve éltek. Ezzel nyugtatom magam.

Egyébként meg mennyire király lenne már úgy meghalni, hogy az orosz maffia egy tagja öl meg!”

A Zürichi Filmfesztiválról korábban több cikket közöltünk már. Beszámoltunk egy beszélgetésről Glenn Close-zal:

Mások mellett mi is feltettünk egy kérdést Gollam megszemélyesítőjének, Andy Serkisnek:

És interjúztunk A függetlenség napja elnökével, Bill Pullmannel: