Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- lajkó - cigány az űrben
- lengyel balázs
- magyar film
- magyar filmek 2018
- kritika
- keresztes tamás
Nem a humoráért, de szerettük a magyar cigányt az űrben
További Cinematrix cikkek
- Martin Scorsese Leonardo DiCapriót és Jennifer Lawrence-t tenné az új filmje főszereplőivé
- Keményen nekimentek Joaquin Phoenixnek
- Quentin Tarantino lemondott utolsó filmjéről
- Megtörtént esetet dolgoz fel a Netflix új sorozata, pont ettől hátborzongató
- Eszméletlen, amit Robert Downey Jr. ebben az új sorozatban művel
Lehet, hogy nem azért, amiért Lengyel Balázs író-rendező szerette volna, de a Lajkó – Cigány az űrben című film működik és hatásos. Még ha nem is feltétlenül abban, ami a legkézenfekvőbb lenne egy olyan filmben, amelyben a szocialista Magyarország Brezsnyev elvtárssal együttműködve egy magyar cigány fiatalembert küld fel az űrbe, hogy ő legyen az első, nem pedig Gagarin.
Egy ilyen történetről elsőre azt lehetne hinni, hogy humorban, groteszk humorban lesz a legerősebb, ahogyan a félhülye álmokat dédelgető kisemberek szembesülnek az űrprogram precíz gépezetével, vagy ahogy a tökhülye kommunisták szembesülnek azzal, hogy egy űrprogramhoz precizitásra is szükség lenne, nemcsak magyar narancsos nagy tervekre. Mert ez a sztorileírás egy társadalomkritikusabb részeiben kevésbé karakteres A tanúra emlékeztet: abban is a kisember kerül be Dezső malac mellől a nagypolitika gépezetébe, mint a Lajkóban, ráadásul abban is azért kérnek majd egyszer valamit Pelikán elvtárstól, mert véletlenül szembekerül a rendszerrel, és így van ez itt is a szovjet hadsereget véletlenül és tudtán kívül megtámadó Lajkóval.
De ami A tanúban disznóvágás, az itt pöcegödörben elhelyezett rakétákkal való budikilövés az égbe szarás közben, közeli felvételekkel a vászon tetemes részét kitöltő székletdarabokról, és ezen azért nehezebb jóízűen nevetni, mint a malacvisítást elnyomó gyerekkórus ötletén. Máskor meg tényleg bejön a csetlés-botlás mint humorforrás, például egy idióta merénylővel, aki kisgatyára felvett robbanó mellénnyel robbantaná fel Brezsnyevet, de arra is képtelen, hogy működésbe hozza a bombáját. A nagy egésszel, az alaptörténettel viszont nem igazán viccel Lengyel Balázs: ha elsőre viccnek is tűnik, hogy majd pont egy szerencsétlen, kicsit autisztikus magyar falusi srác fog feljutni az űrbe, a történet valójában reális keretet teremt mindehhez, nincs szó Don Quijote-i küzdelmekről, sem az Üvegtigrist idéző túlzásokról, csak egy alapvetően tényleg rátermett kisemberről, aki kap egy esélyt, hogy bizonyítson.
Azért persze nincs arról szó, hogy ne lennének működő poénok a filmben, ahogy arról sem, hogy ne lenne alapvetően – ha nem is kiemelkedően – jópofa az egész film: a végig kicsit Aki Kaurismäki-san groteszkbe hajló hangvétel és játékmód (mindenki mindig teljesen komolyan csinál mindent, legyen az akármekkora hülyeség) humorban kárpótolni tud a kevésbé jól sikerült viccekért. De a Lajkóban mégsem ezek az igazán emlékezetes momentumok: tűnjön ez akármilyen meglepőnek vagy akár paradoxonnak egy nevettetni akaró vígjáték esetében, de minden olyan mozzanat, ami igazán emlékezetes a filmben, az vagy valamilyen szomorú, egy kicsit megrázó témákhoz kötődik, vagy legalábbis erősen melankolikus a hangulata.
Olyan a Lajkó – Cigány az űrben, mintha egy alapvetően elég búskomor filmest kértek volna fel, hogy készítsen egy vígjátékot. Megvan benne tényleg a vígjátéki réteg, de a búskomorság minden pillanatban erősebb ennél. És az erőst nemcsak puszta jelenlétében kell érteni, de hatásában, sikerültségében, minőségében is. A Lajkó nem azért érdemli meg, hogy az utókor beszéljen róla, mert újat mutatna a könnyű műfajban, hanem mert okosan és érzékenyen képes beszélni az emberségességről.
Ennyire szerethető
Index: 7/10
Ha innen nézzük, a sztori sem olyan mókás kis semmiség. Az tulajdonképpen egy olyan figuráról szól, aki már gyerekkorában akaratán kívül egy szörnyű tragédiát okozott és élt át, és akiről aztán kiderül, hogy élete nagy álmát is ennek a tragédiának valamiféle jóvátétele miatt szeretné elsősorban beteljesíteni. És bár bogaras különcként eddig sem volt épp könnyű az élete, amikor végre közel jutna ahhoz, hogy valami jó történjen vele, kiderül, hogy a hatalom, a rendszer persze átverte őt is, ahogy az már a kisemberekkel lenni szokott. Ahogy a játékidő telik, úgy változik a hangvétel is ebbe az irányba – és úgy kezd el egyre jobban működni a film is, ahogy mindenkiről kiderül a maga rejtett bánata. Vagyis ahogy mindenkiről kiderül, hogy valamilyen értelemben – ha máshogy nem, legalább a hatalmi pozícióban lévőkhöz képest – kisebbségi, és ahogy ezek az egymástól amúgy minden téren különböző kisemberek ezt felismerve végül kezet nyújtanak egymásnak és összefognak.
Lengyel Balázs filmje ebben a legjobb: abban, ahogyan a nevettetési szándék meg az abszurdba hajló történet mellett, vagy inkább mögött szép lassan ezt a plusz réteget is ki tudja bontani, épp úgy, ahogyan a végig magába zártan, faarccal játszó Keresztes Tamásból is az utolsó jelenetre szakad ki az első felszabadult nevetés, teljesen függetlenül attól, hogy a környezetéhez ez épp a legkevésbé sem illik. Épp így bomlik ki a háttérben, a sorok között a dráma és – mondjuk úgy – a mondanivaló az elfogadásról, egymás megértéséről és az emberségről, aminek a film szerint muszáj fontosabbnak lennie a felülről belénk táplált gyűlölködésnél, nacionalizmusnál, politikai ideológiáknál.
A fene se gondolta volna, hogy ilyen dolgokat egy héttel a magyar választások előtt pont az a film fog visszafogottan, szépen és okosan elmondani, amelyikben kilőnek egy árnyékszéket az űrbe, és amelyik lehetett volna akár csak egy túl hosszú poén is arról, mennyire hasonlít is egymásra Lajka kutya és a cigányos hangzású Lajkó név, hát akkor miért is ne cserélnénk fel a kettőt. Még jó, hogy nem így lett.
Ne maradjon le semmiről!