Index Vakbarát Hírportál

Tarantino imádta őket, de ők a maguk útját járják

MG 6848
2018.04.12. 05:09

Tudom, hogy elcsépelt dolog azt felhozni, egy alkotó a valóságban nem olyan, mint az alkotásai, de Hélène Cattet és Bruno Forzani egyáltalán nem olyanok, mint a filmjeik: nem járkálnak tetőtől talpig bőrben, nem kaszabolnak borotvával, nem foglalkoznak mindenféle pszichoszexuális traumával, nem véregzenek, nincsenek LSD hatása alatt, és nem úgy viselkednek, mintha egy hetvenes évekbeli olasz horrorfilmből léptek volna elő. Csak két visszafogott, kicsit zavarban lévő, de teljesen átlagos ember, akik 18 éve együtt vannak, és akik akkor ismerkedtek meg, amikor Cattet eladó volt egy könyvesboltban, Forzani pedig gépész egy moziban. Elkezdtek rövidfilmeket készíteni, amik úgy néztek ki, mintha tényleg a borotvapengés-gyilkosos filmeket keverték volna kísérletibb műfajokkal. Kapcsolatuk elején még a filmet sem engedhették meg maguknak, diára fotózták a filmjeiket.


Első játékfilmjük, az Amer (magyarul Bűverő) rögtön megszerezte magának a világ legnagyobb filmrajongóját: egy kis belga film Tarantino egyik kedvence lett 2009-ben. Lehet is érteni a vonzalmat, Cattet és Forzani ugyanabból a kútfőből dolgoznak, mint az amerikai rendező, de a hatvanas-hetvenes filmművészetéből nem konkrét utalásokat, csak eszközöket vesznek át. Tarantino olyan, mintha kollázsokat készítene más filmekből, a belgák viszont összemixelik őket, és formálják a legnagyobb szemétfilmes elemeket gyönyörű esztétikává. Pengén, késen megcsillanó fény, bőrkesztyű, végzet asszonyai, vér, erőszak, BDSM, álomszerű fények, rémisztő hangok, szuperközelik morcos férfiak és gyönyörű nők szemeiről. Mintha delíriumos állapotban próbálnánk visszaemlékezni egy filmre, amit gyerekként láttunk éjjel a PRO7-en.

A Bűverő gyakorlatilag három rövidfilm volt, amiben a főszereplő volt közös: az elsőben egy kislányt a gyerekkorában érik különböző sokkok a szülői házban, a halott, bebalzsamozott nagypapától kezdve a szülők szexeléséig. A másodikban a már tinilány ráébred arra, hogy őt nem a korabeli fiúk érdeklik, hanem azok a férfiak, akik hangosan bőgetik a motorjukat bőrszerkókban. A harmadikban pedig már felnőtt nőként tér vissza a gyerekkora helyszínére, ahol úgy tűnik, éppen az áldozatát keresi egy bőrkesztyűs-borotvapengés gyilkos.



A Bűverő egyszerre volt művészfilm, és zsánerfilm is: a cselekmény hosszú jelenetekre leáll, és Cattet és Forzani csak a hangulatra figyel, amit még felturbóznak széteső képekkel, és elég brutális színes fényekkel is. Második filmjükre, a 2013-as Színes könnyekre már a cselekmény látszatát is elkerülik: egy férfi arra ér haza, hogy a felesége nyomtalanul eltűnt. Elkezd utána kutatni az art noveau lakóházában, de amerre fordul, mindenhol valami furcsaság történik, amibe belegabalyodik a házmester, és egy nyomozó is. Ez persze egy rohadt nagy leegyszerűsítése mindennek, a Színes könnyekben a brutális csonkításoktól kezdve a Twin Peaks-szerű álomjeleneteken át a fősztoritól teljesen elkanyarodó flashbackekig aztán minden van, amiért bárki szeret Dario Argento-filmeket nézni. Csak feloldás nemigen.

Harmadik játékfilmjükre, a Hullák a naponra kicsit megvariálták a stílusukat, a horrorból spagettiwestern lett, a sötét szobákból korzikai napsütés, a lassú lopakodásokból pedig izgalmas akciók. Kritikánkat itt lehet elolvasni róla.

Cattet és Forzani mindhárom filmjét - plusz három rövidfilmjét - bemutatták a Titanicon, a Francia Intézetben pedig két vetítés között tudtunk vele beszélgetni a stílusuk korlátairól, hogy miért használnak más filmekből zenéket a sajátjaikhoz, illetve hogy bírják a színészek azt, hogy általában csak csúnyán kell nézniük.

A Hullák a napon egy regény alapján készült. Miért döntöttetek úgy, hogy megfilmesítitek?

Hélène Cattet: Én olvastam először, amikor még eladóként dolgoztam. Azonnal beugrott egy csomó spagettiwestern-szerű kép, a pszichedelikus hangulata meg az olasz B-filmekre emlékeztett.

Bruno Forzani: Hélène azt érezte, hogy közel áll a világunkhoz, de engem nem győzött meg, csak amikor elkezdtük írni a forgatókönyvet. A könyv úgy működik, hogy minden fejezet elején tudjuk a pontos időt. De ha ezt kivesszük belőle, egészen megborul az idő benne, majdnem olyan lesz, mint egy örvény. És ez tetszett meg benne, hogy az idő olyan zavaros.

A film a semmi közepén játszódik, mennyi idő volt megtalálni a korzikai helyszínt?

HC: Másfél évig. Tizenöt falut néztünk meg előtte. Egy igazi markáns, elhagyatott helyszínt akartunk.

BF: Markáns helyszín kellett, mert másfél órán keresztül ott játszódik a film. És ez rögtön megtetszett, mert látszódott innen a kék tenger, nem csak szürke sziklák voltak mindenütt. Ott pedig okkersárga volt a környezet, zöld volt a növényzet, tele volt színekkel. De miután megtaláltuk, onnantól lett komplikált. Hélène le is akart beszélni róla.

HC: Mert nem lehetett megközelíteni! Egy domb tetején volt, nem volt odavezető út, nem tudtuk kocsikkal felvinni a forgatásra a felszerelést. Gyalog kellett menni másfél órát!

BF: Nem volt se áram, se víz.

HC: Végül egy helikopterrel szállítottunk oda mindent, de nagyon bonyolult volt megszervezni, semmiről nem volt szabad megfeledkeznünk.

Ráadásul a film is olyan, hogy mindent aprólékosan meg kellett terveznetek, hogy ki hol van éppen, merre néz, mit lát, kire lőhet, ilyesmiket.

HC: És a helyszín nélkül a film sem létezhet.

BF: Egy hónapot töltöttünk ott a forgatás előtt, hogy megértsünk mindent. A helyszín ráadásul a könyvben nagyon más volt, úgyhogy ezt a teret nekünk kellett újra kitalálni a rendelkezésre álló házak alapján. Ráadásul ez itt egy szellemváros volt a XV. századból, ahol minden kődarabnak megvolt a helye, és mi semmit sem mozdíthattunk el.

HC: Itt nem lehetett improvizálni.



Mondtátok, hogy az elején nem értettetek egyet abban, hogy ezt a filmet kell megcsinálnotok. Hogyan működik nálatok a közös munka?

HC: Néha könnyű, mert ketten vagyunk, és tudjuk támogatni egymást. Néha nem olyan könnyű, mert kicsit más a hozzáállásunk, és mindig kompromisszumokat kell hozni anélkül, hogy a másik idegeire mennénk. Mindent meg kell beszélnünk, minden részletet.

BF: Itt azt gondoltuk, hogy könnyebb dolgunk lesz, mert a sztori semleges terep volt, hiszen a könyvből vettük. Azt gondoltuk, hogy a Bűverő és a Színes könnyek után majd ez segít kicsit kibékíteni minket, mert a két előző filmünk után már nem volt annyira könnyű dolgunk egymással.

HC: Annyira nehéz filmet készíteni. Mindig nehéz.

Főleg, hogy nektek elég markáns stílusotok van. Ez hogyan alakult ki?

HC: Először is össze kellett kevernünk a kettőnk stílusát. Bruno jobban szerette a zsánerfilmeket, engem jobban érdekelt a személyes önkifejezés. Ki akartam próbálni dolgokat. Először rövidfilmeket készítettünk, pénz nélkül. Diafelvételekből állt.

BF: Minden, ami a stílusunk alapja, benne volt ebben a rövidfilmben. Nem volt helyszíni hang, úgyhogy mindent utómunkában raktunk rá. És mivel nem volt rendes díszletünk, Hélène pincéjében forgattunk. A fehér falak miatt próbáltuk ki a színes fényeket. A látvány miatt főleg közeliket vettünk fel, hogy még intimebb és dekonstruktívabb legyen. De mind abból következik, hogy nem volt pénzünk. Filmre akartunk forgatni, de a legköltséghatékonyabb a diafilm volt.

A filmjeitekben majdnem fétisszerűen imádjátok a bőrt, ez honnan jött?

HC: Nekünk ez egy eszköz, hogy elmondjuk a történetet, mert egy nagyon erős kép, nagyon univerzális, és nagyon szimbolikus.

Meddig lehet ezt a filmkészítési stílust fenntartani?

BF: Ha komolyan feltesszük magunknak a kérdést, akkor lehet, hogy saját magunk állunk az útjába annak, hogy kifejezzük magunkat. Hűek akarunk lenni saját magunkhoz. Ha van egy megoldás, ami tökéletes lenne egy jelenethez, akkor nem állít meg minket, ha bevetettünk egy másik filmben. Hiába volt a Színes könnyekben valami, simán viszont lehet látni a Hullák a naponban.

Egy filmes megítélésében mindig két ellentétes dolgot szoktak felhozni: meg tud-e újulni vagy tud-e ugyanolyan maradni, mint amiért sikeres lett.

BF: Mi próbáljuk kizárni a külső világot. Őszinték akarunk lenni.

Rengeteg közelképet használtok arcokról, kezekről, hogyan kezelitek ilyenkor a színészeket?

HC: Technikailag nagyon precízek vagyunk, és sok megkötésünk van a színészeknek, amit nekik fel kell dolgozniuk. Sokan ki nem állhatják azt, ahogy dolgozunk. De sokan szeretik azt, hogy megkötjük a kezüket. Igazából a színésztől függ, de nem könnyű nekünk dolgozni. Néha meg kell fogni a fejüket a közelieknél, mert ha egy picit is elmozdulnak, az élesség már ugrik.

BF: A Hullák a napon színészei azt mondták, hogy ez nekik egy teljesen új élmény volt. Ami fura volt, mert nekünk ez volt a normális, nekik meg teljesen földönkívüli.

HC: Az elején a legtöbbjük teljesen el van veszve. De aztán megadják magukat.

A zenéket mindig más, régebbi filmekből veszitek, olyan zeneszerzőktől, mint Morricone, vagy Stelvio Cipriani. Ennek van esztétikai oka is, vagy így egyszerűbb zenét szerezni?

BF: Abszolút esztétikai. Filmre forgatunk, amivel jár egy kicsit szemcsés hangulat is. És ezekben a zenékben is van egy kis szemcsésség. Ezeket a zenéket nem számítógépekkel csinálták, hanem teljes zenekarral. Manapság képtelenség ezt reprodukálni, vagy esetleg nagyon drágán. És az biztos, hogy nekünk nem fog Morricone zenét szerezni. De ez a zene segít nekünk írni is, szeretjük ezt a zenét, megvan otthon lemezen. Fantasztikus érzés igazából, ha új értelmet kapnak, főleg azért, mert a legtöbb szinte már elveszett. Morricone is rengeteg zenét szerzett, de az emberek a Volt egyszer egy vadnyugatra emlékeznek főleg, és nem tudják, hogy mennyi mindenen dolgozott még. Néha jogilag kicsit macerás beszerezni ezeket a zenéket, de sokkal erősebbek lesznek tőle a képek. Meg mivel tényleg ezekre a zenékre írunk, már belénk égnek, ezekre vágjuk a filmet is. Néha jön egy döntés, hogy nem kaphatunk meg egy zenét, akkor próbálunk valami helyettesítést találni, de sosem passzol úgy.

Klipekre vagy reklámokra nem szoktak felkérni titeket?

BF: Több megkeresést kaptunk, de egyáltalán nem érdekel minket.

HC: A saját filmjeinket is annyi idő megcsinálni! Ha még közben reklámokat is forgatnánk, sosem fejeznénk be őket.

Most dolgoztok valamin?

HC: A következő egy animáció lesz. Sok időbe fog ez is telni. Egy felnőtteknek szóló animét akarunk készíteni.

Mi a kedvenc giallótok?

Egyszerre: A Mélyvörös.

Borítókép: Hélène Cattet és Bruno Forzani. Fotó: Szombat Éva / Index.

 

Ne maradjon le semmiről!