Az Egy lélegzetnyire próbálkozik, próbálkozik, de olyan, mint amikor valaki megpróbál mondjuk magyaros szusit árulni: értem a koncepciót, csak minek. Daniel Roby filmje egy katasztrófafilm és sci-fi keveréke, amit határozottan amerikai mintára készítettek el, annyi különbséggel, hogy a föld alól feltörő gyilkos szmog itt nem metropoliszokat, hanem Párizs utcáit lepi be, a szigorú fegyvertartási szabályok miatt viszont senkinek sem jut eszébe agyonlőni a másikat. Kár, mert akkor történne is valami az Egy lélegzetnyire papírvékony cselekményében, az ostoba döntések, az értelmetlen helyzetek, és a zsibbasztó fordulatok mellett.

Az Egy lélegzetnyire cselekménye tényleg nem egy vaskos könyv: Párizsban Matthieu (Romain Duris) és Anna (Olga Kurylenko) együtt nevelik a ritka betegség miatt egy high-tech üvegkalitkában, hermetikusan elzárva tartott lányukat. Aztán egy nap reng a föld, a párizsi metróból és csatornából feltör egy gonosz füst, a párnak pedig fel kell menekülnie a ház legfelső lakásába, egy idős házaspárhoz. A füst már odáig nem terjed, és az Egy lélegzetnyire egyik legjobb jelenete az, amikor először szétnéznek az erkélyről, és Párizs ilyen tejbegrízszerű ködben úszik, miközben az emberek próbálnak túlélni a tetőkön. Az ismeretlen szmog halálos: tilos belélegezni, rövid távon halálos, és senki sem tudja, honnan jött.

Az alaphelyzet oké, de Roby és három forgatókönyvírója aztán nemigen kezd ezzel semmit, sőt, amivel próbálkozik, az is olyan, mintha hatalmas vörös zászlókat lengetnének a történet fontos elemeinél. Tudjuk, hogy a kislány búrája akkumulátorokról is tud menni, de ezek hamar lemerülnek. Tudjuk, hogy a füst egyre jobban emelkedik, és egyszer el kell majd hagyni a házat. Tudjuk, hogy honnan lehet oxigénpalackot szeretni, hogy a szereplők közlekedni tudjanak a szmogban. Tudjuk, hogy az utcák járhatatlanok, és a legtöbb esély arra van, ha a tetőkön próbálnak mozogni. És tudjuk azt is, mi is pontosan ennek a gonosz füstnek a mechanikája, még ha a szereplők sokkal később jönnek rá – és arra is, hogy a legtöbb áldozatuk teljesen felesleges volt.

Az Egy lélegzetnyire Párizsban játszódik, de gyakorlatilag bármelyik nagyváros lehetne a helyszíne, ahol három emeletnél magasabbra építkezhetnek. A város bármilyen igazi részlete csak akkor jelenik meg, amikor a főszereplő cserkészi a látványt, és látja, hogy a Sacré Cœur-bazilikához, egy magas ponthoz viszik a túlélőket. Onnantól bármelyik háztető, bármelyik utca, bármelyik autó lehetne bárhol. Bár nem vagyok abban biztos, hogy az én felső szomszédaim annyira örülnének annak, ha az ajtajukon dörömbölnék azzal, hogy muszáj itt meghúzni magunkat egy időre. Lehet, hogy ez tényleg egy nyugat-európai szemlélet.

Az Egy lélegzetnyire leginkább egy kuriózum, egy példa, hogy amerikai mintára lehet készíteni európai katasztrófafilmeket is. De attól, hogy lehet, nem biztos, hogy kell. A film létezésének ténye még nem elegendő indok ahhoz, hogy tényleg megcsinálják, Roby pedig rendezőként nem sokat tesz hozzá ahhoz, hogy a filmje érdekes, izgalmas legyen, vagy legalább bármilyen mondanivalója legyen. Igen, egy családnak össze kell tartania a legnagyobb katasztrófában, és igen, egy családnak áldozatokat kell hozniuk, ha egy másik családtag veszélyben van. Borzasztó érzés, ha nem tudjuk, hol van, merre jár éppen a gyilkos ködben a szerettünk, és az is borzasztó érzés lehet, amikor lehetetlen helyzetekkel szembesülünk. De az Egy lélegzetnyire úgy kezeli ezeket a konfliktusokat, mintha egy listáról pipálgatná őket, vagy még rosszabb, amikor hagyja ezeket a francba, és a semmiből bedob a játéktérbe egy deus ex machinát, egy veszett kutyát, vagy egy robbanást, csak hogy a szereplőknek még nagyobb legyen a bajuk. És ezeken a praktikákon könnyebb átlátni, mint Párizs fojtogató szmogján.