Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- szörnyek és szerelmek
- tale of tales
- kritika
- filmek 2018
- salma hayek
- matteo garrone
Eljutottak hozzánk az őrült olasz népmesék
További Cinematrix cikkek
- Fillérekből járták be Európát egy kis trükk segítségével
- Itt a legújabb Bad Boys-film előzetese: nem spóroltak az őrültséggel
- Megtornáztatja az agyunkat a Netflix új sci-fi sorozata
- Istentelenül félelmetes horrorfilmmel tért vissza Sydney Sweeney
- Emily Blunt új szerepét Greta Gerwig személyisége inspirálta
Jobb későn, mint soha: a Szörnyek és szerelmek című filmet három évvel ezelőtt mutatták be a világ mozijaiban egy cannes-i premier után, és ugyan bankot nem robbantott sehol, mégis eddig kellett várni arra, hogy valamilyen formában megjelenjen. De nem baj, mert érdemes minél nagyobb vásznon látni Matteo Garrone (Gomorra) agymenését, ami messze nem tökéletes, de cserébe sosem érdektelen.
A Szörnyek és szerelmek (eredeti címén Tale Of Tales) Giambattista Basile tizenhetedik századi mesegyűjteményének feldolgozása, pontosabban a Mesék meséje vagy Pentameron címen is ismert gyűjtemény három rövid történetének megfilmesítése. Én nem ismertem eddig Basile történeteit (a Pentameron csak 2014-ben jelent meg teljesen), de a filmváltozat alapján olyanok lehetnek, mint a különösen gonosz magyar népmesék, ahol a fondorlatos győzelem helyett a sztorik mindig valami lehangoló csattanóval érnek véget. Garrone hármat választott a filmjéhez: A királynő, A megnyúzott boszorkány, és A bolha sajnos minőségben, hosszban, és tartalomban nem egyenlőek, de még így is le tudja kötni az ember figyelmét az egész massza.
Emlékszem még kiskoromból a Storyteller című tévésorozatra, amiben John Hurt egy kályha előtt, egy bábkutya társaságában mesélt olyan sztorikat, amiket már akkor is teljesen rémisztőnek tartottam, utólag visszagondolva viszont egyenesen borzasztóak: az ördögökkel zsugázó katona, sündisznót szülő nő, mindenféle misztikus lények, amik a szereplők boldogságának útjába álltak. Ez a sorozat jutott eszembe a Szörnyek és szerelmek közben is, amikben a logika valami teljesen egyedi úton jár, mégsem kérdőjelezzük meg egyszer sem a film valóságát, még akkor sem, amikor a legszörnyebb, vagy éppen a legperverzebb dolgok történnek. De mik is ezek a dolgok?
Az első történetben Salma Hayek királynője képtelen teherbe esni, míg egy rejtélyes figura el nem mondja a királyi párnak (a király szerepében pár percre John C. Reilly), hogy ez csak akkor fog megtörténni, ha megölnek egy tengeri szörnyet, egy szűzlány megfőzi a szívét, és a királynő elfogyasztja. Ez meg is történik, annyi galibával, hogy a szűzlány is teherbe esik, és egyszerre szülik meg a gyerekeiket. Az albínó ikerpár viszont tinikorában összebarátkozik, a királynő minden tiltakozása ellenére.
Mese, mese, mátka
Index: 7/10
IMDb: 6,4
Metacritic: 72/100
Rottentomatoes: 82%
A másodikban a király Vincent Casselnek egyszerűen már nincs kit megfektetnie a várában, míg egy reggel nem hallja, hogy egy viskóból gyönyörű énekhang hallatszódik. A király teljesen begőzöl, hogy van még kit meghódítani, de nem tudja, hogy a viskóban két öreg matróna él, akik az utolsó pillanatig titokban akarják tartani azt, hogy nem cserfes kislányok.
A harmadik, legbizarrabb és legjobb történetben a szintén király Toby Jonest teljesen hidegen hagyja a tini királylánya, amikor az a neki dedikált dalt adja elő a királyi udvarban, észrevesz egy apró bolhát a kezén. Amit aztán irányítani is tud. A bolha aztán elkezd nőni és nőni, és innentől még furcsább kanyarok jönnek a történetében, amiket nem is mernék elmondani. Mert A bolha a Szörnyek és szerelmek legjobb része, és hiába tud valamennyire szórakoztatni a két másik történet is, mindig csalódás, amikor Garrone inkább rájuk koncentrál. A film három szála ugyanis párhuzamosan megy, de valahogy nincsen meg a ritmus, amivel kiegészítenék egymást, ráadásul a hosszuk sem ugyanakkora, az egyik még bőven megy, amikor a másik lezárását már megkaptuk. És én tényleg nem szoktam ilyesmik miatt panaszkodni, de valóban túlzás erre a három, viszonylag rövidke történetre a film két órát is átlépő hossza.
Ami miatt viszont nem tudok panaszkodni, az a Szörnyek és szerelmek hangulata, ami egy rémálomszerű, minimalista, középkorra emlékeztető fantáziavilág, ahol tényleg megtörténhet az, hogy valaki tőrt döf egy fa gyökerébe, és az forrást fakaszt, vagy hogy egy ogre magáévá tesz egy királykisasszonyt. A hangulathoz a cselekmény mellett nagyon sokat adnak a helyszínek, a dél-olasz kastélyok, erdők, és dombok, és sajnos kicsit levesznek belőle az egyértelműen – és szükségszerűségből – zöld háttér előtt felvett jelenetek. És valahogy Garrone is minden sokkal lassabban mutat be, mint kellene, mintha valaki lelassított volna egy népdalt, és ettől kellene sokkal rémisztőbbnek érezni, mert lehet, hogy másfél oktávval mélyebb, de másfél perccel hosszabb is.
De minden akadékoskodásom ellenére simán tudom ajánlani a Szörnyek és szerelmeket, mert olyan, mint egy relikvia a hetvenes évekből, amikor tehetséges rendezők bármilyen nagyköltségvetésű és nagyszabású marhasággal előállhattak a producerek elé, és azok igent mondtak neki. Az eredmény pedig valami egyedi és emlékezetes lesz, még ha a történet részleteire nem is fogunk emlékezni, a disznóméretűre nőtt bolhát simogató Toby Jones, vagy az óriási szívet véres kétpofára majszoló Salma Hayek meg fog maradni sokáig.
Ne maradjon le semmiről!