A Mandy az a film, aminek a címe csak 80 perc után jelenik meg a vásznon. Vannak előtte más feliratok: Shadow Mountains 1983, The Children Of The New Dawn. Az előbbi a hely, ahol a favágó Nicolas Cage és a festő felesége, a címszereplő Mandy laknak egy óriási üvegkalickára emlékeztető házban, borzalmas sci-fiket néznek, arról beszélnek, hogy melyik a kedvenc bolygójuk, de leginkább fekszenek az ágyban egymás karjaiban. Az utóbbi pedig az a szekta, ami beleköp az ideális levesükbe, és megfújnak egy misztikus kürtöt, amivel megidéznek három motoros démonszerűséget, ami elviszi a szektához Mandy-t, ahol benyomatják LSD-vel, megcsíptetik egy óriási darázzsal, amitől úgy beáll, hogy kiröhögi az előtte tökpucéran álló szektavezért. Közben szólnak a mázsás riffek, és Nicolas Cage később egy nagy bárdot kovácsol magának, hogy bosszút álljon a feleségén.

A Mandy a görög Panos Cosmatos második filmje, az első, a Beyond The Black Rainbow olyan volt, mintha valaki úgy akarna remake-et forgatni egy Jodorowsky-horrorhoz, hogy közben Daft Punk szól. A Mandy meg pontosan olyan, mintha mozgásba akarnák hozni a hetvenes-nyolcvanas évek fantasyregényeinek borítóit. De csak minimális mozgásba, mert Cosmatos szerintem ha tehetné, csak állóképekből csinálna filmet, minden annyira lassan mozog, mintha az egész rossz sebességben menne. Ehhez hozzájön, hogy a rendező imádja az amúgy is szemcsés képet torzítani, vörösbe úsztatni (a Mandy egyes részei olyanok, mintha egy sötétszobában játszódnának), borzasztó erőszakot használni, viccelődni, Nicolas Cage krézi arcát mutogatni.

És mint ahogy én, egyáltalán nem metálos látom a metált, a nagy részében annyira fárasztó, hogy az éjféli vetítésen majdnem megadtam magam az alvás pokoli istennőjének, aki már körülöttem annyi ártatlan lelket elragadott. 80 percen keresztül az egész az a fajta giccses pózolás, és lehetetlen hosszúságra nyújtott jelenetek sora, amitől az egész egy furcsa, időtlen lázálomnak tűnik. Mintha Tarr Béla rendezett volna egy King Crimson-klipet. Pedig a Mandy bosszúfilm, bár a bosszú beröffentésre tényleg nyolcvan, néha kínlódós percet kell várni.

Cosmatos a maximumot kisajtolja abból, hogy megidéznek három motoros démont, látszólag egy kisköltségvetésű Hellraiserből (az egyik olyan, mint egy két lábon járó szegecs, van egy leolvadt pofájú, meg még egy, amiről fingom sincs, hogy micsoda), meg abból, hogy a szögesdróttal kikötözött Nicolas Cage szenved, miközben a feleségével szörnyű dolgok történnek, de a Mandy addig nem találja meg a lendületét, amíg a szörnyűségeknek vége szakad. És átveszi az uralmat King Cage, az őrület, a megborult, az eszement, és először egy ötperces színészi demonstrációban (aminek során úgy iszik meg egy fél üveg vodkát, hogy a kortyok között felváltva dühös, szomorú, vagy csak krézi), majd egyre több olyan akciójelenetben, ami úgy érkezik, mint egy adrenalinfröccs.

És amikor egymásra halmozódnak a katarzisok, akkor a Mandy csodálatos lesz, őrült pillanatok sorozata, amiket maximum gyerekkoromban képzeltem el, amikor videojátékok vagy horrorfilmek posztereit néztem, és a fejemben valami röhejesen életszerűtlen, de teljesen eszement jelent rajzolódott ki, ami persze nem volt sem a filmben, sem a játékban.

Rengeteg filmhez tudnám hasonlítani a részleteit (van itt utalás a Péntek 13-ra, a Hellraiserre, és a szemnyomkodós olasz horrorfilmekre is), de az egészet semmihez. Tényleg sajnálom, hogy ez nem fog mozikba kerülni nálunk, és egyelőre fesztiválokon kell levadászni (felétek nézek, Cinefest és Titanic), de ha valakinek egy módja van arra, hogy átélje, hogy szemtanúja legyen, akkor mindenképp tegye meg. Nem tudok hirtelen más olyan filmet mondani, ami egy amerikai halálraítélt utolsó szavaival kezdődik, egy King Crimson-számmal folytatódik, és egy pokoli látképpel végződik, közben pedig Nicolas Cage megzakkant csúcsformában démonokat mészárol.

(A film várhatóan a nyáron megjelenik Magyarországon is DVD-n és BluRayen.)