Index Vakbarát Hírportál

A kíméletlen olyan hiteles film, hogy szinte szaga van

2018.08.10. 05:01

A kíméletlen (eredeti címe: A Prayer Before Dawn, azaz Egy ima a hajnal előtt) az a típusú film, amit az ember inkább elszenved, mint sem élvez, vagy izgatottan néz. Nem azért mert rossz, mert elég távol áll attól, hanem annyira fullasztó, nyomasztó, kiborító, és néha sokkoló, hogy levegőt se merünk venni, nehogy valami újabb szörnyűséget okozzunk. Igaz történet az egész, és a legjobb benne, hogy Jean-Stéphane Sauvaire úgy is filmesítette meg, mintha a valóság zajlana a szemünk előtt.



A valóság pedig a következő: Billy Moore fiatal harcművészként került egy thaiföldi, különösen súlyos börtönbe, ahol az első estéjét például egy hulla mellett kellett töltenie, ahol rendszeresek az agyonverések, a nemi erőszak, a megalázás, a heroinhasználat, és az erőszakos halál. Moore nem ártatlan: amikor a film elkezdődik, nem kell pár perc, hogy az országban népszerű metamfetaminformát, a ya bát fogyassza, majd árulja is. A rendőrség hamar lekapcsolja, és a kábítószeres vádakat ugyan megússza, de vannak lopott holmik a lakásán. A legdurvább börtönbe, Klong Prembe kerül, ahol fehérként, külföldiként, a nyelvet nem beszélőként (valamint függőként) csoda, hogy egy éjszakát életben tud maradni. Moore tényleg a legdurvább függő, emiatt erőszakos is, nekimegy őröknek, más raboknak, onnan meg maximum a magánzárka falának tud nekimenni. Ahol csoda, ha enni kap.

Simán gondolhatnánk A kíméletlenről, hogy sportfilm, és tényleg a cselekménye aztán arról fog szólni, hogyan találja meg Moore aztán a megváltást a börtön sportjában (azért merek ilyen vagányan spoilerezni, mert mégis csak egy létező ember bestselleréből készült), de sokkal jobban ki van domborítva a pokoli szenvedése a saját, rosszul élt életétől, és annak a következményeitől. Hogy mikre képes, ha heroint ígérnek neki, meddig tud elmenni azért, hogy megint szívjon egy kis ya bát. És mégis: még egy ilyen borzasztó kálváriában is megtalálja magának azokat az emberi kapcsolatokat, amivel meg tudja tartani az emberi méltóságát, legyen az egy haverság egy névtelen és idegen nyelven beszélő rabtárssal, vagy egy haverságnál marandóbb kapcsolat egy transznemű ladyboyjal.

Még egy ima a hajnal előtt

Index: 7/10

IMDb: 7,0
Metacritic: 75/100

Rottentomatoes: 97%

Kétségtelenül a legeslegnagyobb erénye A kíméletlennek - Joe Cole embert próbáló, és ezt a próbát megugró színészi játéka mellett - Sauvaire rendezése, aki minden egyes pillanatot úgy képes prezentálni, hogy szinte csak pár mozzanat választja el a dokumentumfilmtől. A filmbeli thai rabok igazi elítéltek, a tetoválásaik nem sminkek, a hanghordozásuk nem manír, a mozdulataik nem betanultak, valószínűleg ők is átélték ugyanazt, vagy hasonlót, amit el kell játszaniuk. Sauvaire pedig nyugodt, egyáltalán nem tolakodó képekkel mutatja meg ezeket az embereket, hagy nekünk időt arra, hogy feldolgozzuk a cselekményt, és megértsük, hogy mi miért történik. Mert A kíméletlen oroszlánrésze tényleg hitelesen bemutatja Moore élményét, már abból a szempontból, hogy egy kukkot sem lehet érteni a thai óbégatásból, ami körülveszi, és így a szavak, mondatok, és parancsok helyett nekünk is az marad, hogy az emberek metakommunikációját kell dekódolni. Meglepően jól megy még egy súlyos thai börtönben is, de azért megnyugtató, hogy egy mozi fotelében ülünk, és nem hetven másik emberrel fekszünk egy nedves, büdös padlón a trópusi időben.

Sauvaire egyszer veti el egy kicsit a súlykot, bár ez is inkább ízlés kérdése: a harcjelenetek hiperrealisták, brutálisak, de annyira rángatózó kézikamerával vették fel őket, hogy habár követni lehet őket, szédülni tőlük méginkább. Technikailag akármennyire is fantasztikusak, nehéz őket sokáig nézni - a meneteket szinte valós időben látjuk -, és túlságosan is eltérnek ezek a film stílusától a ringen kívül.

Még a stílusbeli ugrálások ellenére is kemény végignézni A kíméletlent, mert annyira monoton, annyira durva, és annyira, ööö, kíméletlen. A mi arcunkat is folyton belenyomják ebbe a könyörtelen világban, ami két órán keresztül egyszerűen sok: egy hosszú, véget nem érő kálvária az egész. Ami, teszem hozzá, teljesen hű a valódi történethez, és Sauvaire és írótársai nagyon jól tették, hogy nem tettek bele olyan fantáziaelemeket, amiktől az egész befogadhatóbb lett volna. Kétélű fegyver ez az egész film: az erőssége pont az, ami a gyengéje is, azaz hogy igazi, hiteles, csak épp túl sok. Mondjuk mi legalább 2 óra után letudhatjuk magunk mögött Billy Moore életének legsötétebb fázisát, a valódi embernek együtt kell élni vele.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!